Amikor 1983 áprilisában az összeférhetetlen Dave Mustaine-t Hetfield és Ulrich nemes egyszerűséggel egyik pillanatról a másikra kirúgta a Metallicából, sokan egy lyukas garast sem adtak volna érte, hogy a drog- és alkoholproblémákkal terhelt exhibicionista gitáros valaha még talpra fog állni. Helyére a szinte pillanatok alatt beilleszkedő Kirk Hammett érkezett az Exodus-ból, így Dave a kutyának sem hiányzott anyazenekarában.
Mustaine az első sokkhatásból öntudatra ébredve dacosan megrázta magát, felállt a padlóról és elhatározta, „csakazértis” megmutatja a világnak (és főleg Lars-éknak), hogy egymaga is képes ütőképes zenekart összehozni, amely híresebb lesz majd a „Fémtalicskánál” is. Az élet valahol őt igazolta, mert ugyan a Metallica igazi mainstream banda lett néhány éven belül, viszont a Megadeth-nek sincs miért szégyenkeznie. Különleges, helyenként szinte improvizatív jazz-be átcsapó, progresszív thrash muzsikájával kivívta magának a kultikus státuszt, és megkockáztatom, hogy manapság közel annyian ismerik nevüket világszerte, mint Hetfieldék kvartettjét. Mindenesetre egy valamire való power/speed/thrash kedvelő mindkét együttes munkásságával tisztában van.
Az elpusztíthatatlan Dave tehát a basszusgitáros David Ellefsonnal még 1983 nyarán megalapította a Megadeth-t. A korai időkben gitárosok és dobosok jöttek-mentek (még Kerry King is megfordult náluk), csupán a két Dave volt a biztos pont. Mivel nem találtak olyan énekest, aki minden szempontból megfelelt volna, a tűzhajú fenegyerek a szóló- és ritmusgitár kezelése mellett ezt a posztot is magáévá tette. Véleményem szerint a vékonyka hangon affektáló Mustaine főleg azért nem lelt igazán jó kvalitású torkot a bandába, mert személyisége nem viselt el még egy hasonlóan fajsúlyos egyéniséget maga mellett. Történt, ahogy történt, bár MegaDave nem egy klasszikus thrash-dalnok, a korlátai ellenére azért azt el kell ismernem, hogy mégis nagyrészt az ő egyéni, összetéveszthetetlen orgánuma a védjegye a zenekarnak. Ha nem Dave állna a mikrofonnál, az már nem is lenne igazán Megadeth. Úgyhogy valahol mégiscsak jól csinál valamit a fickó, hiszen jellegzetes dalokat és szövegeket ír, ahogyan a szaggatott riffjei és hangja is azonnal felismerhetők a szakavatott fül számára.
Az 1985-ben debütáló Killing Is My Business… and Business Is Good! hangzása ugyan nem volt telitalálat, viszont a dalok karakterén megmutatkozott a fő csapásirány. A következő évben még ütősebb nóták születtek, emellett már a produceri és hangmérnöki munka is sokkalta jobban sikerült, így válhatott a közönség számára nagy kedvenccé a Peace Sells… but Who’s Buying? lemez. Ezt követően drogproblémákra hivatkozva Gar Samuelson dobost, valamint a tehetséges gitárost, Chris Poland-et – akit hangszerlopással is megvádoltak – kitette a bandából a két Dave. Chuck Behler (dob) és Jeff Young (gitár) közreműködésével készült el 1988-ban a So Far, So Good… So What! album, amelynek In My Darkest Hour című dalát a tragikus balesetben elhunyt Metallica basszer, Cliff Burton emlékére írták.
Három sikeresnek nevezhető lemez után elérkezett 1990. Abban az évben jött ki a Judas Priest Painkiller című alapvetése. Azóta szokás mondani egy-egy zenekar legkiemelkedőbb korongjára, hogy megcsinálták a maguk Painkiller-jét. Ez igaz a Megadeth-re is, akik a Capitol Records égisze alatt 1990. szeptember 24-én dobták piacra a rajongók és a szakma szerint is máig legjobbnak tartott albumukat, a Rust in Peace-t.
Bár az asztrológiában hívők vitatkozhatnak velem, mégis úgy vélem, a siker záloga nem a csillagok szerencsés együttállásában rejlett, hanem sokkal kézzelfoghatóbb dolgokban. A főnök ugyanis önként és dalolva (haha!) drog- és alkoholelvonóra vonult, valamint bő fél évvel a Rust… megjelenése előtt meghívta zenekarába az akkoriban a Hawaii-ból, a Cacophony-ból és Dragon’s Kiss című, 1988-as szólólemezéről is ismert ifjú gitárhőst, bizonyos Marty Friedmant. Ezek a tények kétségtelenül sokat nyomnak a latban, ugyanakkor máig tartja magát a szóbeszéd, miszerint Marty a Rust in Peace-en néhány dalban Chris Poland ötleteit is felhasználta, akit Mustaine – félretéve a régi nézeteltéréseket – még azelőtt megkeresett, hogy Friedman neve felmerült volna a gitárosi poszton. Dave-ék Poland-del közösen demót is készítettek, ahol már szinte kész dalok álltak össze a negyedik nagylemezhez. Ám amikor Chris számára egyértelművé vált, hogy nem kívánják végleg visszavenni az együttesbe, lelépett. Mivel Friedman és Mustaine feltehetően nem akart a demón szereplő nóták karakterén jelentősen változtatni, Marty csupán a saját stílusára igazította, illetve itt-ott picit kibővítette Poland szólóit. (Később volt is gubanc, amikor 2004-ben a Capitol által újra kiadott Rust in Peace CD-re bónuszként felkerülő demó nóták (Rust in Peace, Holy Wars, Take No Prisoners) után Chris Poland jogdíjat követelt, mivel azokon az ő gitárszólói szerepeltek.) Legenda vagy sem, aki meghallgatja és összeveti a demó- és lemezváltozatokat, saját maga levonhatja a konzekvenciát.
Röviddel a felvételek előtt Chuck Behler dobtechnikusa, a 2016 májusában szívrohamban, mindössze 51 évesen elhunyt Nick Menza ült be a dobcájg mögé, akinek személye szintén telitalálatnak bizonyult. Ezzel kialakult a Megadeth történetének legtartósabb, egyben legütőképesebb felállása.
A negyedik nagylemez már az első taktusok után megmutatja, hogy itt nem lesz kegyelem! Hatalmas riff tör elő a hangfalakból, amint elindul a nyitó Holy Wars… The Punishment Due! Beköszön a dob és a basszus, remek témák követik egymást, a hangzás kiváló. Mire másfél perc után Mustaine megszólal, addigra a zene már megvett magának! Midőn a verzék végeztével bekiáltja a „Holy Wars” kulcskifejezést, leállás szakítja meg a dalt, amelyből egy ízes, arabos pengetés vezet át a belassultabb, szövegköpködős részbe. Micsoda gitártémák, mindegy is, hogy Poland vagy Friedman írta azokat! A rövidke szólók mindenesetre Marty jól beazonosítható stílusában szólalnak meg, majd Dave tipikus, szaggatott húrtépése után begyújtják a rakétákat! Nincs megállás, itt már valóságos gitárorgiának lehetünk fültanúi! A szöveg a keresztes háborúk értelmetlenségét boncolgatja, miközben burkoltan párhuzamot von az akkor már jól érezhetően előkészülőben lévő, később Sivatagi Vihar néven elhíresült hadművelettel, így kritizálva a Bush-kormány fegyveres beavatkozásra készülődését a Közel-Keleten.
Még mielőtt felocsúdhatnánk a pozitív meglepetés okozta döbbenetből, már itt is van a zenekar történetének egyik, ha ugyan nem legnagyobb slágere, a Hangar 18, amely jól hallhatóan Marty jutalomjátéka. Nagyszerűen viszik végig Dave-vel a főtémát, majd hosszasan óriási váltott szólókat nyomnak, miközben a dal zseniális harmóniákra épít, kellőképpen dallamos énekkel megkoronázva a szerzeményt. A nóta mondanivalója meglehetősen hátborzongató, ugyanis az összeesküvés-elméletek hívei szerint az Ohio állambeli Daytonában, az amerikai légierő Wright-Patterson bázisán a 18-as számú hangárban őrzik egy lezuhant idegen űrhajó roncsait, valamint a földönkívüli legénység maradványait.
Darabosan rángatja a húrokat az inkább virtuóznak, mint melodikusnak nevezhető Take No Prisoners. Talán ebben a tételben érhető tetten legjobban Chris Poland hatása. Jó kis zúzda, időnként David T. Chastain szellemét vélem felfedezni benne. Elsősorban instrumentális, már-már fúziós lemezei köszönnek vissza számomra, és nemcsak itt, hanem a Five Magics-ban is.
Vészjóslóan indít a Poison Was the Cure, majd szélvészgyors thrash/rock and roll varázsszőnyegén repít tova bennünket könnyedén, mégis roppant technikásan. Amint a Lucretia elkezdődik, azonnal tudhatjuk, ez is nagy sláger lesz az életműben! Itt sem spóroltak a szólókkal a srácok. Lucretia egyébként az ókori mítosz szerint előkelő római hölgy volt, akit férjének rokona, Sextus Tarquinius – Róma utolsó etruszk királyának legkisebb fia – erőszakkal magáévá tett. A történtek másnapján az erényességéről és hitvesi hűségéről híres asszony apja és férje előtt feltárta a vele esett gyalázatot, majd tőrrel szíven szúrta magát. Az esemény közfelháborodást keltett a rómaiak között, és a népharag elűzte a zsarnok Tarquinius uralkodócsaládot, így alakult meg Róma Köztársasága. Mustaine-t megihlette a história, ám a dalban mégsem ezt, hanem egy igazi horror történetet énekel meg. A szöveg szerint a Lucretia nevű kísértet Dave padlásán lakik, akihez az éj leple alatt alvajáróként időnként fellátogat. Ahogy a pókhálók között tapogatózva, a holdsugár fényében egyszer csak meglátjuk a lidércet Mustaine nagymamájának hintaszékében… Mit is mondhatnék? Vérfagyasztó, sőt, beteg sztori!
Az album tele van tetőpontokkal, így nem meglepő, hogy a Tornado of Souls is szervesen ebbe a kategóriába illeszkedik. Felső ligás szerzemény, sok zenekar az életművét adhatná egyetlen ilyen nótáért! Elnézést a másképp gondolkodóktól, de ezt mintha Jeff Waters írta volna, a nyitóriff szinte jogdíjért kiált! Ha Coburn Pharr énekelné, simán felférne a Never, Neverland-re.
A Dawn Patrol lebegős felvezetésként értelmezhető a Rust in Peace… Polaris zárótételhez. Menza a címadóban is a rá jellemző vehemenciával ontja ránk jobbnál-jobb dobtémáit, váltásait, miközben Mustaine szövegmondós stílusában kemény társadalomkritikát fogalmaz meg. A „békében rozsdásodó robbanófejek” a hidegháború végeztével olcsó pénzért kerülhetnek illetéktelen kezekbe. Mindez hová vezet? Vajon mikor veti be a „bagóért” vásárolt atomrakétákat egy őrült terrorszervezet?
Elgondolkodtató, intelligens, helyenként hátborzongató textúrák, korszakalkotó zenei köntösbe csomagolva. Ezt nyújtja nekünk az éppen harminc éves mestermű!
E formáció nyolc éven át maradt együtt. Négy nagyszerű zenész, ugyancsak négy remek nagylemezt elkészítve. Menza 1998-ban szállt ki, míg Friedman 1999-ig volt a csapat tagja. Külön érdekesség, hogy vele készült el nemcsak a csúcspont, de a diszkográfia mélypontjának tekinthető Risk album is.
Egy biztos: a Megadeth negyedik nagylemeze egyszeri és megismételhetetlen alkotás, hiszen az 1990-es világ, az akkori politikai közeg, az akkori életérzés már nem tér vissza. Azok az emberek, akik abban az időszakban részt vettek az album elkészítésében, már soha többé nem vonulhatnak együtt a stúdióba.
Nyugodj békében, Nick Menza (1964. július 23–2016. május 21.)!
Leave a Reply