Levélváltás Plechl „Plecs” Sándorral – 3. rész
Távbeszélgetésünk befejező részéből kiderül, a Metal Mirror megszűnését követően Plecs hogyan maradt zeneközelben, és a metal mellett mi a másik két legnagyobb szenvedélye.
Szerinted mi lehetett volna a lapból, ha nem hagyjátok abba? Akár a hazai Metal Hammer/Hungarica konkurenciája? Mi volt ennek az akadálya, és végül miért lett vége a lapnak?
Nem tudom, hogy mi lett volna belőle, ezek ma már teoretikus kérdések; én soha nem gondolkodtam ilyeneken, sem akkor, sem azóta. Azt egyébként nem gondolnám, hogy a Metal Mirror valaha is a Metal Hammer konkurenciája lehetett volna, mert ez az olvasótábor simán elbírt volna több kiadványt is. Bár feltételezem, hogy a hammeresek ezt egy picit máshogy látták, mert egyszer-kétszer ugyan mi is hirdettünk a Metal Hammerben (megfizettük a rendes hirdetési tarifát), de később már nem engedték. Gondolom, nem azért, mert nem kellett nekik a bevétel…
Szerintem ez a két lap két külön koncepció volt, persze akadtak átfedések, ez törvényszerű, hiszen azonos területen működtünk, de mindkét kiadványnak megvoltak a saját stílusjegyei. Hogy közben a magyar Metal Hammerből mi lett, az más kérdés, de ezért is mondom, hogy olyanok biztos soha nem lettünk volna, mint a Metal Hammer, már csak azért sem, mert ők idővel szép lassan egészen másfelé fordultak, és a mai lap már nemhogy a Metallica Hungaricához, de még a régi Metal Hammerhez sem igazán hasonlít. Szóval ezeknek a „mi lett volna, ha” típusú kérdéseknek – valljuk be – nincs sok értelmük. Én azt hiszem, hogy akkoriban megfért volna ez a két lap (és akár még sok másik is) egymás mellett, de az élet végül máshogy hozta.
Merre indult tovább Zsolt, és merre te?
Zsolti annak idején azért fejezte be a Metal Mirrort, mert az egyéb vállalkozásai már túl sok időt igényeltek, a sok minden együtt pedig nem ment, meghaladta az erejét, és amikor választania kellett, nem a Metal Mirror mellett döntött. Azóta is mindenfélével foglalkozik, leginkább ő tudná elmondani, hogy pontosan mi mindennel. Azóta gyakorlatilag megszakadt a kapcsolatunk, mert ugyan ismerősök vagyunk a Facebook-on, de ennyi…
Ami engem illet, a Metal Mirror megszűnése után néhány évig még publikáltam különböző külföldi lapokban, illetve idehaza a Rockinformban. Ez is érdekes időszaka volt az életemnek, mert furcsa volt az írásaimat románul vagy akár szlovénul viszontlátni, de ez a tevékenység már messze nem követelt annyi energiát, mint korábban a Metal Mirror. Furcsa volt, hogy nem hajt semmi, nincsenek határidők, semmivel nem kell sietni, mindennel ráérek… Őszinte leszek: ez talán már nem is szórakoztatott annyira. Azt nem mondom, hogy nem élveztem, de nem volt ugyanaz. És amikor aztán úgy alakult az életem, hogy ismét tanulásba kezdtem, úgy döntöttem, hogy nem próbálok egy fenékkel két lovat megülni, inkább egy dologra koncentrálok, hogy az jól menjen. Ez pedig a főiskola lett, így egyszerűen leálltam az újságírással.
A zenétől persze nem távolodtam el, ugyanúgy a mindennapjaim része, mint előtte, csak máshogy. Már nem szaladgálok zenekarok után, nem vadászom a legfrissebb híreket (nem is nagyon érdekelnek), nem lesem, hogy melyik zenekar mikor mit csinál. Egyszerűen csak zenét hallgatok, azt viszont továbbra is elég sokat.
Hogyan látod, milyen szerepet játszott, mekkora jelentősége volt a Metal Mirrornak az akkori színtéren?
Nem érzem úgy, hogy a lapnak olyan nagy, korszakos jelentősége lett volna. Mi egyszerűen csak csináltunk egy újságot, arról, ami bennünket érdekelt, és akiket szintén, azok ezt szívesen olvasták. Ennyi történt, nem több. Nem gondolnám, hogy ezzel bármit is hozzátettünk volna bármihez. Én már azon is mindig őszintén elcsodálkozom, hogy valaki rajtam kívül még emlékszik a Metal Mirror névre, azon meg főleg, amikor időnként (egyre ritkábban) számomra ismeretlen emberek megtalálnak Facebook-on, és rám írnak, hogy nincsenek-e még véletlenül eladó példányaim. Mert mi érdekes van ma már egy három évtizeddel ezelőtti újságban? (Egyébként nincsenek eladó példányaim, amik voltak, azokat elosztogattam, most már csak egy-egy darabom van minden számból, de azokat megtartom.)
Milyen formában maradt meg a zene iránti rajongásod? Említetted, hogy viszonylag ritkán jársz koncertre, annál nagyobb viszont a CD-gyűjteményed…
Ma már csak olyan zenekarok koncertjeire megyek el, amelyeket tényleg szeretek. Ha úgy vesszük, ritkán történik ilyen, mert volt olyan időszak az életemben, amikor szinte mindenre elmentem; ma már tényleg csak arra, ami kifejezetten érdekel, ebből pedig évente néhány van. Fesztiválokra például soha nem megyek, még akkor sem, ha az összes headliner nagy kedvencem, mert ezek a rendezvények nem az én világom, és szerintem a zenekarok sem ott mutatják meg az igazi arcukat. Az olyan klubkoncerteket szeretem, ahol egy csapat a saját közönségének játszik, mert az az igazi.
CD-ből valóban akad itthon egy pár darab, konkrétan egy szobányi! 🙂 Egy külön szobám van erre, mert három és félezer CD azért már foglal egy kis helyet! Persze ma már a CD-kollekcióm sem gyarapodik olyan gyorsan, mint régen, de ami tetszik, azt még ma is mindig megveszem, bár hallgatni már én sem elsősorban lemezről szoktam a zenét, de CD-n is birtokolni más, nekem az is kell, én ahhoz is ragaszkodom.
Említenél néhány örök kedvenc és aktuális favorit zenekart, csak hogy lássuk, zeneileg milyen vonalon mozogtál/mozogsz?
Én nem annyira zenekarokat kedvelek, sokkal inkább albumokat. Aztán nyilván, ha egy előadótól több anyag is a kedvencek közé kerül, akkor már magát a bandát is kezdem „kiemeltként” kezelni. De alapjában véve nem vagyok az a fanatikus típus, akinek mindig minden lemez tetszik egy bandától, sőt! Szerintem olyan nincs, hogy egy zenekarnak csak jó lemezei vannak. Olyan bandák vannak, akiknek van sok jó, de szar anyaga is van szinte mindegyiknek!
De nincs ezzel baj, mert a zene egy művészeti tevékenység, az alkotás pedig egy folyamat, vannak benne lépcsők, amiket egyszerűen meg kell lépni ahhoz, hogy az ember eljusson valahová. Akinek minden lemeze tökéletesen „ül”, az általában egy kommersz szart gyárt, ami elsőre akár még tetszhet is az embernek, de nagyon hamar ráun. Szerintem az igazán minőségi anyagokhoz ebben a műfajban is folyamatosan változni és kísérletezgetni kell, és egy ilyen folyamatban mindig voltak és lesznek is zsákutcák, ezek törvényszerű velejárói a fejlődésnek.
Visszatérve a kérdésre, olyan zenekart nem tudok mondani, amelyiknek minden albuma tetszik, ilyen értelemben nincs örök favoritom. Ha valaki végigolvasta ezt a hosszú szófosást, amit a kérdéseid nyomán összehoztam, mondhatná, hogy említhetném a Motörhead-et, és bizonyos szempontból igaza is van, de Lemmy csapata számomra inkább fiatalkori személyes kötődés, mert én igazából csak a klasszikus trió felállást szeretem, a későbbi lemezeik közül már nem sokat. De talán mondhatnám még a Korn-t is, ők nagyon közel állnak hozzám vagy a Fear Factory-t, mert nekik is nagyon sok albumukat szeretem, de a frissebbek közül például a Gojira is befér a kedvencek közé, és volna ilyen zenekar még vagy száz. Ezért mondom, hogy nálam olyan, hogy örök kedvenc, nincs, egyszerűen nem létezik ilyen kategória. Ha úgy vesszük, a zenekarok szempontjából én a gizda zenefogyasztó típus vagyok, mert a legnagyobb favoritjaim egy-egy albumát is gond nélkül tudom fikázni! :-).
A metal mellett legalább két nagy szenvedélyedről tudok: az egyik a túrázás, a másik az olasz foci, konkrétan az Inter. Ha ezekről mondanál pár szót!
A túrázás szerintem tök metal, rengeteg metalos arcról tudok, aki szeret túrázni, és miután ez a beszélgetés a Metal Mirror apropóján készült, elmondanám, hogy Zsolti is túrázik, csak ő bicajjal nyomja. Én inkább gyalog, ritkábban bicajjal, de ez két külön műfaj, és én mindkettőben találok olyat, amit kikapcsol, és rengeteg nagyon érdekes és klassz helyre jutottam már el ezek által! A túráimat megörökítendő, immár tíz éve egy saját honlapot is csinálok, ha esetleg valakinek az érdeklődési körébe belefér, és szívesen megnézné, szerintem könnyen megtalálja.
Sok ilyen zenét kedvelő ismerősöm van, és látom, hogy közülük is rengetegen szeretik a hegyeket meg a természetet, sok zenész is! A metal és a hegyek nem esnek távol egymástól, de hogy pontosan hol az összefüggés, azt még nem tudom. Majd egyszer, ha már semmi más dolgom nem lesz, elkezdem kutatni ezt a témát. Tényleg úgy látom, hogy az ilyen zenét kedvelők között arányaiban több a túrakedvelő, mint az egyéb zenei ízlésűek között. Egyszer már gondoltam is rá, hogy létrehozok egy Facebook-csoportot a túra iránt érdeklődő metalos arcoknak, hátha ott kiderül, mi a két dolog között a kapocs, de ez még nem valósult meg. Talán majd egyszer…
A hegyek engem megnyugtatnak: nem igazán tudok sok jobb dolgot elképzelni annál, mint amikor az ember felmegy egy hegyre, leül a tetejére, élvezi, ahogy a szellő fújja az arcát, hallgatja a csendet és gyönyörködik a kilátásban! Nekem már vagy tíz éve ezzel telnek a hétvégéim, és egyelőre nyoma nincs annak, hogy valaha is megunnám. Rengeteg tervem és célom van még, ahova el szeretnék jutni, és mindig folyamatosan jönnek az újabb ötletek. Idehaza is vannak klassz túracélok, de Szlovákia ilyen szempontból egy végtelen kincsesbánya: a Tátra és a Fátra (én főleg az utóbbit kedvelem) szinte kifogyhatatlan a fantasztikus túralehetőségekből. Persze Ausztriában és Erdélyben is nagyon sok a potenciális célpont, azokat is szeretem, de azok Budapesttől azért egy kicsit már messzebb vannak.
Ami pedig az Intert illeti, a labdarúgást valamennyire szeretem, de be kell vallanom, hogy a hazai foci nem igazán hoz tűzbe, főleg mostanában nem, mert már sokkal inkább a politikáról, mint a sportról szól, de ebbe most nem mennék bele, ez legyen majd egy másik beszélgetés témája… 🙂
Sok-sok évvel ezelőtt, ha úgy tetszik, tulajdonképpen véletlenül vetődtünk el Milánóba egy Internazionale mérkőzésre. Mert hogy egyszer jött az ötlet, hogy menjünk el egy „igazi” focimeccsre, és ahogy nézegettük, hogy hová, az Interre esett a választásunk. Ennek már több mint tíz éve, és azóta szinte minden évben megyünk egyszer-kétszer, attól függően, hogy miként adódik rá lehetőségünk. Aki volt már IGAZI labdarúgó mérkőzésen, érti, miről beszélek, aki nem, annak úgysem fogom tudni elmondani, hogy mi a különbség egy ilyen meccs és egy Felcsút-Kisvárda rangadó között. 🙂
Inkább azt mondanám, hogy a két esemény az ég adta világon semmiben nem hasonlít egymásra – leszámítva a labdát! Egy olasz mérkőzés baromira nem olyan, mint nálunk, ez nem egy 90 perces, hanem egy félnapos program. Egyszerűen megszerettük a körítést, a hangulatot, a miliőt, mindent, az pedig természetes, hogy ha az embernek sok ilyen élményben van része, akkor szép lassan kötődni kezd és szurkolóvá válik. Így persze, hogy idővel én is Inter-szurkoló lettem. Ugyan nem ülök be a Curva Nord közepébe (a helyi B közép), de a klub büszke pártoló tagja vagyok. Forza Inter! ♥♥♥♥♥
Bármi más, ami fontos infó a Metal Mirror-ral vagy veled kapcsolatban…
Köszönöm a lehetőséget, hogy ismét elnosztalgiázhattam egy kicsit a régi időkön! Ugyan nagyon régi történet ez már, de időnként jólesik felidézni ezeket az ősrégi sztorikat! Mint már korábban is mondtam, mindig meglepődöm, amikor még ennyi év távlatából is ezekről a dolgokról kérdeznek, mert tényleg nehéz elhinni, hogy rajtam kívül akad olyan ember, aki emlékszik a Metal Mirror-ra. De ha így van, annak csak örülök!
Leave a Reply