Living Death-albumrangsor. Vigyázat, szubjektív!

A velberti speed/thrash csapat ugyan soha nem tartozott a nagy kedvenceim közé, mégis szinte kezdettől szereplője/eszköze volt a metallal való ismerkedésemnek. A haveroktól kölcsönkapott válogatáskazettákon a Venom, a Slayer, az Accept és a Metallica dalai mellett ott volt a Living Death Heavy Metal Hurricane-je és Hellpike-ja is; a Metal Revolution nótáinak kétharmada is ilyen másolt szalagon jutott el hozzám; a Protected from Reality-t Dávid barátom vette meg műsoros kazettán, a Worlds Neuroses-t pedig én. A Killing in Action album viszont megjelenésekor észrevétlenül repült át nálam a radar alatt, és csak sok-sok évvel később ismerkedtem meg vele. Ezek a körülmények valamennyire meg is határozzák a lemezek szubjektív rangsorát, amit természetesen a rajtuk hallható muzsika színvonalától sem lehet teljesen függetleníteni. 🙂

A Kelch fivérek, a gitáros Reiner és a bőgős Dieter zenekara bő egy évtizedes pályafutása során (2008-ban elvileg újjáalakultak, ám az a fellángolás csupán a következő évi Keep It True fesztiválig tartott) öt sorlemezt jelentetett meg – ebben a sorozatunkban ugye csak ezek a kiadványok játszanak. Az első négy albumot ugyanaz a négyes – az említettek mellett Thorsten „Toto” Bergmann énekes és Frank „Fred” Fricke gitáros – rögzítette, akik mögött folyamatosan cserélődtek a dobosok: a legtovább Atomic Steif (eredeti nevén Guido Richter) húzta, akinek játéka a Protected… és Worlds… korongokon hallható. A mérsékelt sikert arató negyedik anyag után a frontember is lelécelt, így a zenekar hattyúdalát, a Killing in Action-t már Gerald Thelen énekelte fel (akinek elő- és utóéletéről érdekes módon semmiféle információt nem találtam).

És akkor a háttér gyors felskiccelését követően jöjjenek is e cikk főszereplői, a Living Death nagylemezei, a kevésbé tetszőtől a kedvencek felé haladva!

5. Killing in Action (1991)

Ebből az anyagból pont az hiányzik, ami ugyan egy kicsit irritáló, mégis az egyik legfőbb jellegzetessége volt a LD zenéjének: Toto jellegzetesen nyávogós hangja, hajlításai, Thelen orgánuma ugyanis valamivel mélyebb, mint elődjéé volt. A Worlds Neuroses-hez képest a zene valamennyire visszadurvult, a dalok többsége viszont számomra teljesen jellegtelennek tűnik. Leginkább még a Hang ’Em High és a Die for (What We Lie for) refrénje maradt meg bennem, a Tribut of Gutter-t hallgatva pedig bevillant, hogy az Élő Halál német helytartói ezzel az albummal a Mekong Delta babérjaira törtek, ami nem igazán jött össze nekik. A két gitáros, Reiner Kelch és Frank Fricke, mint tudjuk, a Living Death-szel párhuzamosan, 1987-88 táján oszlopos tagja volt Ralph Hubert prog thrash csapatának, s miután hátat fordítottak a Mekong folyó torkolatának, az ott szerzett inspirációkat igyekeztek beforgatni anyazenekaruk addigra jócskán megfakult muzsikájába…

4. Vengeance of Hell (1984)

A bemutatkozó nagylemez dalai egy részének demós hangzása némiképp ront az anyag élvezeti értékén, bár el tudom képzelni, hogy sokaknak éppen ez a garázs-sound, az underground jelleg jön be. Az éneket talán túlságosan is az előtérbe tolták, a hangszeres részek zúgva olvadnak össze a háttérben. Fájdalmasan kattog a dob, a dalok azonban sokszor feledtetik ezt. Alapvetően speed metalt hallunk, emiatt egy kicsit egysíkú az anyag, több helyen is szinte egymásba folynak a számok. Toto időnként King Diamond-os kacajokra ragadtatja magát. De hogy a pozitívumokról is szóljak, kedvenc nótáim innen a My Victim és a Heavy Metal Hurricane; utóbbi egész tisztán szól, jól elkülönülnek benne a gitárok. Izgalmasan indul, fokozatosan gyorsul be a Hellpike, amelynek „refrénje” már-már venomi magasságokban szárnyal. A nyitó You and Me sem rossz, a harmadikként elhangzó Night Life viszont átmenetileg lefékezi a száguldást, és a hangzása is hagy kívánnivalót maga után.

3. Protected from Reality (1987)

Innentől már nehezebb dolgom van a rangsorolással, ugyanis mindhárom dobogós albumot szeretem valamiért. Mostanában ritkán hallgatok Living Death-t, úgyhogy amikor felmerült a kérdés (például az albumszavazásnál), hogy melyik a kedvenc lemezem a csapattól, kapásból a Protected…-et mondtam (írtam). Talán mert ez volt az első „teljes” albumom tőlük, és mert ez illik mondani, ez ugyanis az együttes legthrash-esebb anyaga, a banda ezzel jutott a csúcsra. Viszont amikor most többször egymás után meghallgattam, rá kellett jönnöm, hogy Totóéknak legalább két olyan lemezük van, amelyet szívesebben veszek elő, ha LD-muzsikára vágyom.

Az első két szám (Horrible Infanticide, Manilla Terror) egy kicsit túlságosan is sűrűvé, homogénné teszi az anyag elejét. Szerencsére rögtön utánuk jön a kedvencem erről a lemezről, a bólogatós, lomha középtempós Natures Death, amit többek között Totónak a verzében hallott kántálása, az alatta pörgő ritmus és a vijjogó gitár, valamint a dal sejtelmes, nyomasztó levezetése tesz az album kiemelkedő darabjává. Kellemes folytatás az elején torzítatlan, instrumentális Wood of Necrophiliac. A The Galley már-már lassú, de nem lírai nóta; ami a leginkább emlékezetessé teszi, az a frontember sulykoló éneke. Úgy emlékszem, ezt a dalt vágták/halkították le a bolti műsoros kazetta A oldalának végén. 🙂

Amik újdonságnak számítanak ezen a korongon, azok a mély, már-már hörgő vokálok. Jó riffel indít a War of Independence is, a közepén pedig élvezetes basszusfutamokat hallhatunk. Az anyagot záró Eisbein (mit Sauerkraut) egy humoros, ám szélvészgyors nóta, ugyancsak élvezetes basszusjátékkal. A refrén alapvetően dallamos lenne, ám sajnos itt jönnek elő a leginkább Toto hangterjedelmi korlátai…

2. Worlds Neuroses (1989)

Megjelenése idején egyértelműen csalódásként éltem meg ezt az anyagot. A hangzása nem volt olyan vastag, mint elődjéé, a Protected from Reality-é; vékonyan, cincogósan szóltak a dalok. Ráadásul nem tudtam, hogy viccesnek szánták vagy az ötlettelenségből adódott, mindenesetre unalmasnak találtam a vég nélkül ismételgetett refréneket az olyan nótákban, mint a Bastard (at the Bus Stop) vagy a Last Birthday. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Toto hangja ezen a lemezen a legjobb: mélyebb, férfiasabb, éneke pedig dallamosabb, mint előtte vagy utána bármikor.

Ugyanakkor már jó ideje azt vettem észre, hogy ha a Living Death muzsikájára vágyom, akkor ezt a lemezt veszem elő. Paradox módon egyszerre érzem az anyagot gagyinak és sokszínűségében szórakoztatónak. Nem tudom, mennyire volt tudatos a részükről, hogy a Protected… zenei világától a jóval melodikusabb, befogadhatóbb dalok felé mozdultak tovább, de ez történt. Talán meghazudtolták vele addigi önmagukat, mindenesetre sikerült egy kvázi slágercsokrot összehozniuk, amelynek minden dala (legalábbis azok refrénje) könnyen felidézhető, ráadásul szinte minden hangszeren izgalmas zenei megoldásokkal találkozhatunk. A muzsikusok szerintem itt értek tehetségük, pályájuk zenitjére, ami olyan kedvenceimben öltött testet, mint a már említett Last Birthday, a Die Young vagy a Down.

1. Metal Revolution (1985)

Az 1985-ös év kínálatában a Metal Revolution egy tökös metal lemez volt, erős anyag, számos remek nótával. Ugyanakkor gonoszságával, sötét hangulatával (és persze a frontember egyedi orgánumának köszönhetően) ki is lógott a mezőnyből. Már nem heavy metal, de még nem thrash, és komótosabb átlagtempója miatt már tisztán speed metal albumnak sem nevezném.

Számomra ez az anyag testesíti meg a leginkább a Living Death lényegét, szerintem itt találták meg az egyensúlyt a gyorsaság, a keménység és a dallamosság között. Az első időszakban csupán a Shadow of the Dawn-ig volt meg az anyag, és a hosszú, kissé vontatott Screaming from a Chamber-t leszámítva, amit kevésbé szeretek, valamennyi, ebben a szekcióban elhangzó dal nagy kedvencem. A lemez maradékával, utolsó három nótájával sincs bajom, azok csupán megkésettségük miatt nem kerültek olyan közel hozzám, mint a Grippin’ a Heart vagy a már említett Shadow of the Dawn.

Valójában ahány lemez, annyi új hang, annyi próbálkozás. A Kelch tesók csapata egy évtized alatt sem találta meg önmagát, emiatt viszont nem ragadt bele egyetlen klisébe, nem unalmas, nem egysíkú az életművük. Kár, hogy nem a sikerlemezeik által viszonylag szélesre taposott úton és nem együtt haladtak tovább…

Nálatok mi az albumok sorrendje?

A cikk szerzője: Coly 957 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. 1. Protected from Reality, 2. Metal Revolution, 3. Vengeance from Hell. Természetesen a Back to the Weapons is. A Metalról már előkészületben a jubileumi írásom. Azzal együtt, hogy az utolsó két albumot nem kultiválom, szeretem ezt bandát.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*