Az utóbbi időben – inkább véletlenül, mintsem tudatosan – egy kicsit túltoltuk Rob Halford-ék szekerét, az olvasóink által legnépszerűbbnek választott Priest-album harmincadik születésnapja mellett azonban nem mehetünk el szó nélkül. A lemezről számtalan alkalommal és helyen zengtek már dicshimnuszokat, úgyhogy ettől most eltekintenék. Inkább röviden történelmi kontextusba helyezném az anyagot, illetve személyes kötődéseimről ejtenék néhány szót.
Nem sokkal a Painkiller felvételeit megelőzően és követően történelmi események zajlottak le a birminghami kvintett háza táján. A Ram It Down album turnéjának végén kiszállt Dave Holland, aki a zenekar hat stúdióalbumán játszott. A dobosnak állítólag elege lett a rock and roll életstílusból (valószínűleg inkább a társaiból). A helyére még ugyanabban az évben, vagyis 1989-ben az a Scott Travis érkezett a Racer X-ből, aki mind a mai napig az együttes oszlopos tagja. Csatlakozása friss vért pumpált a veterán csapatba, kétlábdobos játékának köszönhetően a banda motorja már nem csupán zakatolt, de dübörgött. A Painkiller az ő debütálása a JP rajongói előtt.
A másik komoly változás, hogy a csapat „büntibe küldte” zenei producerét, Tom Allom-ot, akivel több mint egy évtizede zsinórban készítette változatosnál változatosabb albumait. Utóbbi jelző nem egyértelműen pozitív, ugyanis a Priest óraművének ingája a 80-as évek második felében látványosan kilengett, előbb a túlzottan slágeres, dallamos irányba (Turbo), hogy aztán látványosan visszaszigorodjanak, ami egy kemény, ám némileg egysíkú albumot eredményezett (Ram It Down). Maradjunk annyiban, nem ez volt a zenekar pályafutásának csúcsidőszaka; mintha ez a kísérletezgetés elbizonytalanodást is jelzett volna a „merre tovább?”-ot illetően.
K.K. Downing Éjjel-nappal Judas Priest című könyvében ezt állítja a Painkiller kapcsán: „Nem voltak előzetes elképzeléseink, és a munkafolyamat sem változott. A melónak általában úgy láttunk neki, hogy előtte egy időre különváltunk, és szinte nem is érintkeztünk egymással.” Vagyis mindenki maga dolgozott az ötleteken, gyűjtötte a témákat. „Csak és kizárólag ezt követően jöttünk össze megnézni, hogy mit tudunk felmutatni – akkor, amikor már úgy éreztük, hogy tisztességes mennyiségű nyersanyag halmozódott fel mindenkinél.”
A gitáros hozzáteszi: „Hallottam, hogy egyesek szerint a Painkiller hangzása – legalábbis a Ram It Down-hoz és a Turbo-hoz mérten – egyfajta reakció volt a metálszíntér akkori trendjeire. Az igazság azonban az, hogy mi soha nem reagáltunk semmire. Szerintem mindig természetes fejlődés eredménye volt, ami a Judas Priest világában történt…”
Fogadjuk el, hogy így volt, mindenesetre a csapat a Painkiller felvételeit megelőzően új lapot húzott a pakliból: Allom helyét az a Chris Tsangarides (RIP) foglalta el a produceri székben, akivel Halford-ék korábban a Sad Wings of Destiny album felvételei során dolgoztak együtt. Nyilván ez is az egyik eleme volt annak a lépésnek, amivel a csapat vissza szeretett volna találni a Screaming for Vengeance és a Defenders of the Faith időszakában kitaposott ösvényre.
A lemezen Don Airey működött közre billentyűs hangszereken, igaz, a szintihangzásból jócskán visszavettek, ez az instrumentum gyakorlatilag csak díszít, azt is inkább a program második felében, egyébként diszkréten meghúzódik a háttérben.
A címadó nóta is jól mutatja, hogy nemcsak a Judas Priest hatott az őt követő zenészgenerációkra, hanem a feltörekvő, energiától duzzadó trónkövetelők, a speed/thrash irányzat legjobbjai is Tiptonékra. A brit veteránok felvették a kesztyűt, olyannyira, hogy 1990-ben az év (egyik) legjobb albumát tették le az asztalra.
Akárcsak az 1984-es Defenders of the Faith vagy a tavalyelőtti Firepower, a napra pontosan harminc évvel ezelőtt napvilágot látott Fájdalomcsillapító is slágerek gyűjteménye, gyakorlatilag hibátlan alkotás. Dalszavazásunk is bizonyította, hogy mindenkinek megvan róla a maga kedvence, az összes nóta – még a három pontot gyűjtött instrumentális szösszenet, a Battle Hymn is – ott van valakinél a dobogón. Nálam Night Crawler–Hell Patrol–Painkiller a dalok erősorrendje, de a többi számról és a zenészek teljesítményéről is csak felsőfokon tudok nyilatkozni. A néhai Chuck Schuldinernek nyilván a címadó nóta lehetett a favoritja, hiszen a Death-szel egy gyilkos átiratot készített belőle. A dal rövid időn belül nem csak a Priest, de a heavy metal műfaj egyik emblematikus nótájává, himnuszává avanzsált. Számomra pedig – csaknem egy évtizeddel ezelőtt – az jelentette a katarzist, amikor a csapat 2011-es, Sziget Fesztiválos koncertjén élőben is felhangzott kedvenc nótám erről a lemezről.
És amikor Ian Hill-ék a jól végzett munka tudatában már éppen hátradőlhettek volna képzeletbeli nyugágyukon, jött a feketeleves. Az album felvételei 1990. január-március között zajlottak, így a lemez még az év első felében napvilágot láthatott volna. Ám ekkor érkezett a nevezetes bírósági idézés a tengerentúlról: két amerikai tinédzser öngyilkos lett, állítólag a Priest Stained Class albumán hallható Better by You, Better than Me című dalában „elrejtett üzenetek” hatására (a nóta egyébként nem is Tiptonék szerzeménye, hanem a Spooky Tooth nevű csapat dalának feldolgozása). A szülők beperelték az együttes, így Halford-éknak július közepén meg kellett jelenniük a renói törvényszék előtt. Az eljárás, amelyben a csapatot természetesen felmentették a megalapozatlan vádak alól, augusztus 24-én ért véget, a Painkiller megjelenésére ezért kerülhetett sor csupán szeptember elején. Az alábbi linken Halford énekel a renói bíróság előtt és válaszol az együttes ügyvédjének kérdéseire:
S ha ez nem lett volna elég demoralizáló esemény a zenekar számára, az album turnéjának vége felé Halford – faxon – tudatta társaival, hogy kilép a csapatból. Közvetlenül az után, hogy az együttes megalkotta addigi talán legjobb albumát! Mondhatni, a csúcson szállt ki, hogy az új idők hívó szavának engedelmeskedve zeneileg addig ismeretlen vizekre evezzen. A tagok utolsó közös koncertjére 1991. augusztus 17-én került sor, ám a frontember hivatalosan csak a rá következő évben iratkozott le a Priest kreditlistájáról. A folytatást mindkét vonalon jól ismerjük (Fight, Two, Halford, illetve két album Tim „Ripper” Owens-szel), az epizódok sora szerencsére happy end-del zárult, amikor Halford 2003-ban visszatért anyazenekara kebelére.
Hogyan is fogalmazott annak idején Varga Vili „Vilmosh” kollégánk lemezkritikájában, a nyomtatott Rattle Inc. fanzine 17. számában: „A One Shot at Glory végén ijedten nézek körül: mi ez a csend? Máris vége a lemeznek? Gyerünk, rakjuk csak vissza a tűt!” Maximálisan egyetértek vele: a Painkiller számomra a mai napig megunhatatlan klasszikus, a JP életművének egyik legragyogóbb ékköve.
Ez tényleg az egyik legjobb Judas Priest lemez. Nemcsak azt mutatta meg, hogy a Nagy Öregek valójában enm is öregek, hanem örökifjak, de a 90-es évek keményebb Metal irányzataira is hatalmas hatással volt (nem véletlenü a Death is erről a lemezről dolgozott fel számot).
Úgy újította meg saját magát a zenekar, hogy közben hű maradt saját magához. A brutális keménységű riffek és halfordi énektémák mellett végig ott vannak a dúdolható és ragadós dallamok. Egyszerre baromira kemény és mégis fogós dallamokkal rendelkező. Egy igazi energiabomba. Egy galaxis energiájával rendelkező energiabomba a lemez.
a lemez egyébként változatos: 2 hipergyors Thrash és Speed Metal zenekarokat lealázó dala mellett van itt epikus tétel, headbangelős menetelős, horrorfilmeket idéző misztikus, de mind egyformán magas minőséget képvisel.
sőt, túlságosan is meghatározóra sikerült a lemez, ami később a zenekar hátrányára vált: sok rajongó folyton egy Painkiller folytatást várt, és mivel nem azt kapták ezért a következő lemezeiket sokan leszólták, hogy nem érnek fel a Painkillerhez. Pedig csak arról van szó, hogy egyrészt ezt a lemezt ugyanúgy nem lehet megismételni mint a Defenderst, másrészt a Priest soha nem is akart 2 egyforma lemezt kiadni, mert minden lemezükkel új utakat akartak bejárni (még ha ez nem is mindig tetszett a rajongóknak).