Incubus: Serpent Temptation (1988)

Ezt a csapatot szintén egy lengyel piacos zsákmányoló hadjáratnak köszönhetően ismertem meg 1988 végén vagy 1989 elején. Az egyik havernak megtetszett a borító, és megvette. Na, össze is ült a kis csapat az egyik cimbinél, és betettük a lejátszóba. Már az első percben tudta mindenki, hogy ezt át fogja másolni magának. HEHEHE!! Az ITT Nokia magnó hangfalaiból olyan csodálatos és fület gyönyörködtető death/thrash muzsika áradt szét a szobában, hogy örömünkben földre borulva csókolgattuk egymás magas szárú sportcipőit. Jó néhány napig én is csak addig vettem ki a magnómból, amíg megfordítottam a kazit. Hogy mi a szikrákat szóró pöcsöm volt a másik oldalon, azt már totál elfelejtettem, de biztos, hogy valami hasonlóan aljas banda anyaga.

Az Incubus 1986-ban alakult a louisianai Metairie városában. Egyébkén ’86-ban egy másik, Incubus nevű csapat is létrejött az USA-ban, de ők csupán egyetlen demóig jutottak, bár ezzel is kultikussá sikerült válniuk, a mai napig forog a nevük az underground pókhálós berkeiben. Na, de most arról az Incubusról beszéljünk, amely miatt billentyűzetet ragadtam, ők azért egy kicsivel tovább maradtak a felszínen. A bandát két testvér, Francis M. Howard gitáros és Moyses M. Howard dobos alapította. Hozzájuk csatlakozott Scott Latour basszeros, aki az énekes szerepét is felvállalta. Két demó megjelentetése után, 1988 áprilisában kijött az első album, a Serpent Temptation.

Egy pár másodperces csatazaj szolgál intró gyanánt, aztán útjára is indul a death/thrash Kánaán, és 37 percen keresztül dobogtatja meg mindazok szívét, akik olthatatlan vággyal rajonganak a 80-as évek durva hordáiért. Francis csurig pakolta a lemezt agresszív, neveletlen riffekkel, amelyek olyan könnyedséggel horzsolják le a hallgatóról a szegecses bőrdzsekit, mint a Black & Decker szögcsiszoló egy csecsemőről a Mickey egér mintás rugdalózót. Habár a stílus death/thrash metal, azért jócskán hallok én itt más stílusokra jellemző megoldásokat is. Például a nyitó The Battle of Armageddon egy olyan menetelős témával kezdődik, ami még az S.O.D.-nek is jól állna, aztán begyorsítanak az amcsi fiúk, de nem a nóta végéig, mert középtájon visszavesznek a lendületből. Persze a végére azért ismét gyors a képlet. A második dal, a Voice from the Grave elején a Celtic Frost szelleme bújik elő rejtekéből, de egy hirtelen ötlettől vezérelve magas sebességre kapcsolnak, és a dobos szinte már blastbeat-et nyomat, hogy tartani tudja a tempót a gitárból kiszabadult, a lábait a nyakába kapott riff-fel.

Ezután egy majd ötperces roham következik a Sadistic Sinner képében. Na, itt meg már a jó öreg heavy metal is kikacsingat a vicsorgó riffek háta mögül. A szerzemény közepén ismét egy olyan zakatolás veszi kezdetét, amelynek hatására minden mosher pulzusa tapinthatóvá válik. Az A oldalt záró szerzemény szimplán a banda nevét kapta cím gyanánt. Egy lassú reszeléssel kezdik az előjátékot, de nem sokáig bírják idegekkel, és úgy felpörgetik a tempót, hogy még a hangfalak is futásnak erednek, mert nem akarnak lemaradni. Persze a nagy sietség közepette tartanak egy kis pihenőt is, és nyomnak egy laza, az Anthrax-re hajazó riffsétáltatást.

A B oldal a Blaspheming Prophets nótával indít. Kapásból egy gyors aprítás van az elején, aztán közepes sebességbe állnak. A hatodik tétel a Hunger for Power. Elmondhatjuk, hogy ez a legváltozatosabb dal az albumon. Számtalan téma váltja egymást, és ez jól tükrözi, hogy azért a srácok megpróbáltak minél szélesebb skálán mozogni, de úgy, hogy a death/thrash-től ne sodródjanak túlságosan messze. Ezután következik a címadó szerzemény, ami egy faszányos kis döngöléssel indít, de aztán kezdetét veszi a mészárlás. Iszonyat gyors a tempó, és csak a nóta végén hagynak egy kis szusszanót. Az utolsó tétel az Underground Killer. Itt is elég változatos a képlet, viszont csurig van töltve jobbnál jobb riffekkel. Én például erre a dalra meg szoktam őrülni!! Van egy rész, amikor egy pillanatra leáll a zene, és Scott rekedt hangon azt üvölti: „Tell ’em their next mission and they’ll give ’em death!!!” Aztán bejön egy olyan szaggató riff, hogy rögtön libabőr vagyok, és szívem szerint szétverném a szobát. Egyébként ebben a nótában is kapunk egy kis heavy metal spriccet a fülünkbe. Nagyon jó kis dal egy lemez lezárására.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Francis a szólók nagy barátja. HEHEHE! Persze vannak szólók a nótákban, de nem hinném, hogy sokat bíbelődött volna velük. Az album hangzása nyers és szilánkos, amit ez a stílus megkíván. Bár a basszust nemigen hallani, de hol érdekelt ez bennünket 15 éves korunkban?! HEHE!! Gondolom, a banda tagjai mégsem voltak túlzottan megelégedve az anyaggal, ugyanis a lemezt 1996-ban újra kiadták, de úgy, hogy a gitárt, a basszust és az éneket újra felvették, csupán a dobok maradtak eredetiben. Egyébként utóbbiak tényleg jól szólnak. Emellett változtattak a dalok sorrendjén, és itt-ott még a szövegeket is átírták! S ha már újra ki lett adva, új borítót is kapott az album.

Az Incubus második albuma (Beyond the Unknown) 1990-ben jött ki, de a basszer Scott ekkor már nem volt a csapat tagja, így az anyagot a két tesó eszkábálta össze. Ez is egy kiváló cucc, de itt határozottan a death metal felé tolódott a duó. A fiúk 1999-ben Opprobrium-ra változtatták a nevüket, s még ma is aktívak. Kiadtak három lemezt, de ezek már elkerültek engem. Ezeken kívül Opprobrium név alatt újra kiadták a Serpent Temptation mindkét változatát és a második albumot is. Nem tudom, ennek mi értelme volt, de biztos van rá magyarázat. Nem is foglalkozom ezzel, mert a lényeg a Serpent Temptation, ami egy frankón összerakott death/thrash támadás, ami nagyban hozzásegített ahhoz, hogy túléljem a kamaszkorral járó traumákat. HEHEHE!! Egy változatos, de mégis brutális alkotás, ami manapság is sűrűn megfordul a lejátszómban. Még mindig be tud pörgetni, és néhány sör után még egy szobapogót is bevállalok. Igaz, már az első nótánál beáll a derekam, lemegy a cukrom, felmegy a vérnyomásom és a fing is szaft-veszélyforrás, de ez van. Sajnos én nem vagyok időtlen, nem úgy, mint a Serpent Temptation!!!