„Hányan mondhatják el magukról, hogy a Motörhead-ből érettségiztek?”

Levélváltás Plechl „Plecs” Sándorral – 2. rész

Beszélgetésünk középső részében a néhai Metal Mirror szerkesztője egykori interjúalanyaival – többek között Ozzy-val, Max Cavalera-val, Lemmy-vel és a Manowar-ral – kapcsolatban sztorizik.

A 90-es évek első felében Sopronban éltél, (a Dürerben) említetted, hogy Bécs közelsége komoly előnyökkel járt számodra…

Budapesten akkor még csak pár komolyabb koncert volt évente, azok is főleg monumentális rendezvények voltak, kifejezetten nagy nevekkel. A számunkra igazán érdekes „középkategóriás” bandák akkoriban még egyáltalán nem léptek fel a magyar fővárosban, Bécsben viszont igen. Ott már akkor is az volt, ami most Pesten, azaz egymásnak adták a kilincset az olyan zenekarok, amelyek még nem tartoztak a megasztár kategóriába, de egy tájékozottabb metalarc már nálunk is pontosan tudta, hogy ők kicsodák. Én kifejezetten ezekre „utaztam”, mert a szupersztár szint már egy külön műfaj, ott már nincs olyan, hogy simán besétálsz a koncert helyszínére, és pont akkor szembejön valaki a zenekarból…

Akkoriban Bécsben az Arena és a Rockhaus voltak a nekem való helyek, ott akár hetente léptek fel olyan bandák, akik már jó névnek számítottak, de Magyarországra még be nem tették a lábukat. Rengeteg kedvencemmel volt alkalmam itt összefutni, és egy idő után már nem is ment nehezen, mert szép lassan a helyi promoterek is megismertek. A tényekhez hozzátartozik, hogy a „kapcsolatépítés” jegyében néha én is vittem magammal egy kis ungarische salamit, egy-egy flaska Ödenburger Blaufränkisch-t vagy valami hasonló, gesztus értékű ajándékot, és ezt igazából értékelték. Szép lassan kezdtek egyre többet segíteni, összehoztak a zenekarokkal, előre jelezték nekik, hogy jövök, és bár ezek látszólag tök apró dolgok, de voltak szituációk, amikor nagyon sokat értek. Yngwie Malmsteen esetére például kifejezetten emlékszem: ő nagyon nagy arcú, hozzá önállóan valószínűleg nem tudtam volna bejutni, helyi segítséggel viszont tök simán sikerült.

Ha nem bánod, következzen néhány sztori, amiket nekem is elmeséltél! Mondom a hívószavakat: Ozzy…

Ozzy egy idióta! 🙂 Tudom, hogy ezért a kijelentésért most sokan elküldenek melegebb éghajlatra, de ettől függetlenül Ozzy tényleg az! Egyes lemezeit én is nagyon szeretem, a hangját egymillió közül is felismerném, sok olyan dala van, amit nagyon-nagyon kedvelek, de mint ember, tényleg egy f.sz! Először Prágában volt alkalmam vele beszélni. Előbb végigültünk egy sajtótájékoztatót valami hotelben, majd azt követően kaptam a sajtósától három percet, hogy feltegyem a saját kérdéseimet, szemtől szemben Ozzynak, de ő semmire nem adott normális választ. A végén már azt mondtam, hogy ebből az emberből nemhogy bőven elég nekem az a néhány perc, de még sok is! Nagyon nem volt szimpi!

Pár héttel később ismét elém sodort a sors egy lehetőséget, hogy kérdezhessek tőle, mert egy német PR iroda szervezett vele telefonos interjúkat, s valahogy abba a körbe is bejutottunk. A dolog úgy zajlott, hogy meg kellett adnom a számot, amin elérhetnek, és később faxon kaptam egy időpontot, amikor Ozzy Osbourne hívni fog… Mint mondtam, nem vagyok oda érte, de azért életemnek egy elég nagy pillanata volt, amikor ültem a saját kis vidéki lakásunk nappalijában, majd egyszer csak megcsörrent a telefon, egy női hang megkérdezte, hogy készen állok-e, majd átadta a telefont, és annyit hallottam, hogy „Hi, I’m Ozzy Osbourne!”.

Nem akarom a végtelenségig húzni a történetet, ezért inkább lelövöm a poént: Ozzyval másodjára sem sikerült értelmes diskurzust folytatnom, az ember ugyanolyan fasz volt, mint első nekifutásra, egy kérdésre sem válaszolt normálisan, érezhetően unta az egészet, amit persze valahol értek is, de valahol meg nagyon nem…

Egyébként hogy egy ilyen élmény (akár pozitív, akár negatív) mennyire meghatározó tud lenni egy ember egy adott művészhez való viszonyában, azt mi sem szemlélteti jobban, mint hogy Ozzy-t azóta sem kedvelem. Elismerem, de egyáltalán nem kedvelem. A prágai Ozzy koncerten annak idején a Fear Factory volt az előzenekar, ott természetesen őket is megkerestem: behívtak az öltözőbe, érdekelte őket, hogy honnan jöttünk, megnézték az újságot, amit vittem magammal, barátságosak és nyitottak voltak, szívesen fogadtak. Az egy egészen más típusú emlék.

Lemmy és Phil Campbell…

Nem vagyok egy rajongó típus, engem mindig is sokkal inkább maga a lemez és a rajta hallható zene érdekelt, mintsem az ember, aki csinálta, ezért nem is volt sok olyan „kedvenc” az életemben, akit feltétel nélkül, szinte mindig tudtam szeretni. Egészen konkrétan csak egy: Lemmy.

A korai Motörhead volt az egyik fő dolog, ami engem ehhez a műfajhoz vonzott, s bár egy idő után már nemigen találtam meg a Motörhead-lemezekben azt, amit szeretek, az összes albumuk megvan, ha úgy tetszik, tiszteletből. Valljuk be, Lemmy-éknek azért van egy pár rém gyenge lemezük is, számomra nem is olyan kevés, ennek ellenére, ahogy megjelent egy Motörhead-lemez, mindig azonnal megvettem, anélkül, hogy belehallgattam volna. Ha úgy tetszik, ezzel háláltam meg mindazt, amit fiatal koromban ettől az embertől és a zenéjétől kaptam. Valahol még azt is neki köszönhetem, indirekt módon mindenképpen, hogy rendesen megtanultam angolul, mert az egyik fő motivációm akkoriban az volt, hogy értsem a szövegeit.

Gimis koromban őrült nagy Motörhead-rajongó voltam, de akkora, hogy ezt még a tanáraim is tudták, és angol nyelvből például az érettségi tételek kidolgozásakor szorgalmi feladatként a Motörhead történetét is feldolgoztam. A tanárom pedig értékelte, hogy én ezért plusz munkára és tanulásra is hajlandó vagyok, ezért a szóbeli érettségin – többek között – a Motörhead-ről is kérdezett. Hát kérdem én, hányan mondhatják el magukról, hogy a Motörhead-ből érettségiztek? Én igen!

Dacára ennek a sok mindennek, Lemmy-vel sajnos soha nem találkoztam, pedig éppen a személyes érintettségem miatt többször is szerettem volna. Többször készítettem vele interjút faxon, köztük olyat is, amelyikre kézírással küldte el a válaszait, és a mai napig emlékszem rá, hogy a fax azonosítójaként az volt beleírva a fejlécbe, hogy Old Goat, ezért mi otthon még ma is így emlegetjük őt. 🙂

A személyes találkozáshoz legközelebb Bécsben álltam, ahol egyszer az Arenában koncerteztek. Természetesen már kora délután ott voltam, de csak Phil Campbell-lel sikerült egy beszélgetést összehoznom. Ő nagyon jó arc volt (nem egy Ozzy!), még egy italra is meghívott (mondjuk, ő szemmel láthatóan túl volt már néhányon), és nagyon szívesen emlékszem rá, mert tényleg olyan volt vele dumálni, mintha egy haverommal beszélgetnék, de Lemmy nem jött elő a turnébuszból. Pedig még Campbell-t is kérleltem, hogy legalább egy percre rugdossa már ki azt az embert onnan a buszból, csak hogy legalább kezet rázhassak vele, de nem járt sikerrel. Arra viszont nagyon büszke vagyok, hogy ha valaki kézbe veszi a Motörhead ’93-as, Bastards című albumát, és átnézi rajta a köszönetlistát, az én nevemet is meg fogja találni benne! Ez nekem egy aprócska kárpótlás.

Max Cavalera…

Ez a kedves emlékem Budapesthez kötődik, amikor a Sepultura a Fekete Lyukban játszott. Zsoltival az egész napot arra szántuk, hogy valahogy „megcsípjünk” valakit a zenekarból. Budapesten ez valamiért mindig nagyon nehezen ment, a szervezők tök máshogy álltak ehhez, mint Bécsben, de azért egy hangfalakat pakoló road-tól csak sikerült megtudnunk, hogy a zenekart melyik szállodában kell keresni. A nevét ugyan nem tudta, de amit mondott róla, az elég volt: kitotóztuk, hogy csak a Grand Hotel Hungaria lehet. Fél óra múlva már a hotelben körözgettünk, próbáltunk valamire jutni, de eleinte nem nagyon jártunk sikerrel. Végül az egyik londiner adott egy fülest, hogy hol kellene keresgélnünk, ha a zenekar közelébe szeretnénk jutni.

Egyenesen Gloria és Max szobájáig jutottunk. A kisfiúk, Zyon akkor még csak néhány éves volt; miközben beszélgettünk, Gloria megetette, aztán Max kezdett vele labdázgatni. Nekem ez egy életre szóló kaland volt, talán egész „újságírói” pályafutásom legmeghatározóbb élménye: ott ültem egy szobában egy olyan emberrel, aki számomra rettentően „nagy” név volt, rengeteget hallgattam a lemezeit, ő pedig úgy kezelt, mintha együtt jártunk volna suliba vagy gyerekkori haverok lennénk.

Rettentően jó arc volt, nagyon közvetlen, nagyon közlékeny, nagyon őszinte, teljesen személyes kérdésekre is tök nyíltan válaszolt, úgy beszélgettünk, mintha nem is egy akkor nagyon felkapott zenész és egy isten háta mögötti helyről érkezett, önjelölt újságíró, hanem két régi ismerős beszélgetne egymással. Ennél a beszélgetésnél éreztem először azt, hogy amit csinálunk, annak tényleg van valami értelme, hogy nemcsak beleteszek, hanem kapok is tőle.

Manowar…

Erre az interjúra azért emlékszem a mai napig is, mert kétséget kizáróan ez volt egész pályafutásom legviccesebbike. Joey DeMaio-val a PeCsa-beli koncert előtt sikerült leülni dumcsizni, és egész jól is ment minden, egészen addig, amíg meg nem mutattunk neki egy Metal Mirror újságot, amelynek a Faith No More volt a borítóján. Akkor már színes volt a címlap és mindig csak egy zenekar képe szerepelt rajta, azon történetesen a Faith No More. Ő belelapozott, megnézte, hogy kik szerepelnek benne, aztán mondta, hogy jó az újság, de ezt a címlapot nagyon nem érti. Kik ezek? Mondom neki, hogy a Faith No More, mire ő: nem tudom, kik ezek, de azt igen, hogy amit játszanak, az nem metal, hanem country, úgyhogy nem valók egy metal újság címlapjára! Lestünk is rendesen Zsoltival: ez a csávó hülye? 🙂 De még nem fejezte be, mert azzal folytatta, hogy amikor leközöljük az interjút a következő számban, a Manowar-nak kell a címlapon lennie.

Mondom neki, hogy ez még azért elég képlékeny, mire a vállamra tette a kezét és azt mondta: Brother, csak a Manowar lehet! Nagyon emlékszem rá, hogy még meg is esketett rá, hogy ők lesznek a címlapon, mert hogy egy „true metal” magazin címlapján egyszerűen nem lehet más, és baszki, ezt tényleg szó szerint így mondta: nem lehet ott más! Döbbenetes pillanat volt, mert én korábban mindig azt hittem, hogy ez a sok faszság, amit ezek az arcok hadováltak a true metalról meg a fucking poser-ekről, ez csak amolyan műsor a népnek, de ott, ahogy ezt akkor előadta… bakker, tényleg azt éreztem, hogy ez a csávó vagy kurva jó színész vagy komolyan is gondolja ezt! Brothers of true metal! 🙂

Az interjú természetesen megjelent a következő számban, de nem Manowar-os címlappal (oda végül a Pantera került) – szóval ezt így utólag meg kell gyónnunk, mert bizony megszegtük a brothers of true metal esküt! 🙂

Jürgen Engler…

A Die Krupps régi kedvencem: amikor Darren Minter és Lee Altus csatlakozott a zenekarhoz, akkor valami nagyon nagy dolog jött létre, a Final Options album szerintem egy tökély a maga kategóriájában. Természetesen, amikor az album megjelenését követően Bécs felé jártak, azonnal becéloztam őket, és sikerült is interjút készítenem Jürgen Englerrel, akinél kevés kedvesebb és barátságosabb arc van a szcénában. Nemcsak hogy jó riportalany, hanem egy kifejezetten közvetlen, szimpatikus ember is. Amivel azonban igazán belopta magát a szívembe, hogy amikor néhány évvel később, a következő album után már Budapesten is jártak, a Petőfi Csarnokban ismét megkerestem, és egy negyed órára leültünk beszélgetni, felismert. Azt ugyan nem tudta, hogy ki vagyok, azt viszont igen, hogy mi már egyszer beszéltünk pár éve, és hogy valamilyen magazintól jöttem. Rettentően jólesett!

Ugly Kid Joe…

Ez a kaland azért maradt meg bennem, mert őket a pályájuk csúcsán igazi szupersztárként kezelték, szürke mezei ember számára megközelíthetetlennek tűntek – és azok is voltak, ám mégis sikerült velük egy asztalhoz ülnöm! Amikor Bécsben koncerteztek, a szokásos csatornáim velük kapcsolatosan mind nem működtek, senki nem tudott segíteni, teljesen reménytelennek tűnt az egész projekt, mígnem sikerült szereznem egy lemezkiadós telószámot, ahol kiderült, hogy egy pár interjút ugyan ad az Ugly Kid Joe Bécsben, de csak helyi csúcsmédiumoknak és az osztrák tévének. Ha úgy tetszik, udvariasan és diplomatikusan, de határozottan közölték velem, hogy az ilyen kelet-európai Mekk Elek magazinok, mint mi, ezen a pályán nem igazán játszanak. Szóval nem tűnt nagyon esélyesnek a dolog, már-már le is mondtam róla, de akkoriban volt egy nagyon kedves kolléganőm, aki anyanyelvi szinten beszélt németül, és amikor elmeséltem neki a dolgot, felajánlotta, hogy ő is megpróbálja, mert ha az ember németül próbálkozik német nyelvterületen, az azért mégiscsak más.

Minthogy sok kockázat már nem volt benne, belementem, és ő ismét felhívta a kiadót, de már úgy, mint a magyar Metal Mirror magazin főszerkesztőjének titkárnője! Zseniális alakítás volt, és a perfekt német tényleg hatásosnak bizonyult, mert ugyan őt is le akarták rázni azzal, hogy csak a helyi sajtónak tudnak lehetőséget biztosítani a zenekarral való találkozásra, és nekik is csak korlátozottan, de a „titkárnőm” nagyon nem hagyta magát! Addig nyüstölte őket, hogy nekünk ezen az interjún mindenképpen ott kell lennünk, meg hogy igazán nem szeretnénk közvetlenül a zenekar amerikai menedzsmentjén keresztül kérni, hogy kelet-európai lapként mi is jelen lehessünk, mert hát az ugye hogy nézne már ki… A lényeg, hogy végül – nem kevés csesztetés után – nagy nehezen csak belementek, így nemhogy egyedüli magyarként, de egyedüli kelet-közép-európaiként vehettem részt a találkozón!

A helyszínt csak az interjú előtti napon tudtam meg: a sajtóeseményre egy grienzingi borozóban került sor, és tényleg nagyon limitált volt a résztvevők száma, mert csak a legnagyobb osztrák lapok közül néhány, az osztrák tévé és mi, a Metal Mirror voltunk jelen. Maguk a zenészek nem tettek rám különösebben mély benyomást: egy kicsit olyan „műviccesek” voltak, ennek ellenére nagy élmény volt, hogy ott lehettünk, mert az Ugly Kid Joe akkor éppen az aktuális „best selling” metal banda volt, igazi megasztár kategória. Hogy később mi lett belőlük, az más kérdés, azt most ne firtassuk, de szerintem leszögezhetjük, hogy az Everything About You-n kívül túl sok emlékezetes dolgot végül nem hagytak maguk után.

Bárki más, akit kifelejtettem, vagy akiről még nem meséltél…

Sok emlékezetes pillanat volt, száz másik sztorit is mesélhetnék, de akkor ez már nem interjú, hanem könyv lenne! Nekem szinte mindegyik, számomra „nagy” zenekarral élmény volt találkozni, mindegyikre szívesen emlékszem, hiszen olyanokkal ülhettem szemtől szemben, akiknek a lemezeit otthon nagyon sokat hallgattam. Eleinte nagyon furcsa érzés volt, hogy én ezekkel az emberekkel személyesen is találkozhatok, és nem csak a lemezborítón vagy a színpadon állva látom őket, ahogy általában a többség, de éppen ezt élveztem benne a legjobban!

Egyébként annak köszönhetően, hogy valakivel élőben is volt alkalmam beszélgetni, sokszor teljesen más kép alakult ki bennem egy-egy zenekarról, mint ha csak a lemezeiket hallgattam volna, és akkoriban azt is megfigyeltem, hogy akik a színpadon a legdurvább, legextrémebb arcok, általában azok a legközvetlenebbek és a legjobb riportalanyok! Ennek alátámasztására példaként említhetném, mondjuk, Barney-t a Napalm Death-ből vagy akár David Vincent-et a Morbid Angel-ből: ők ketten a színpadon komplett őrültnek tűntek, amúgy mindketten baromira normális, tök jó arcok.

(holnapután folytatjuk)