A Császár soha nem lépi kétszer ugyanazt, és minden lépése diadalmas. Az Anthems to the Welkin at Dusk album ennek ékes bizonyítéka.
A Császár összesen négy stúdiólemezen (plusz néhány EP-n és más zenekarokkal közös split albumon) mutatta be birodalmát. Legutoljára 2001-ben. A zenekar azóta többször feloszlott, majd néhány koncert erejéig újjáalakult. Sokat elmond, hogy három koncertlemezt adtak ki, közülük kettőt az utolsó stúdiólemez után. Ez az oka annak, hogy mostanában kevesebbet hallani róluk, mint a társaikról, akikkel együtt alkották meg a 90-es évek elején a skandináv fekete fémet.
A zenekar tagjai már az Emperor elődjeként aposztrofálható Thou Shalt Suffer-ban játszva is az igazi Kvlt Trve Norwegian Black Metal élet részét képezték. Mivel norvég black metal csapatról van szó, nem csoda, ha a korai időszakban átjáróház volt a banda. A korai demókon és az első nagylemezen, az In the Nightside Eclipse-en játszó dobos az a bizonyos Bård „Faust” Eithun volt, aki nemcsak hogy részt vett a hírhedt templomgyújtogatásokban, hanem egy homoszexuális férfi meggyilkolásáért börtönbe is került.
Az együttes egyik alapítója, első basszusgitárosa és szövegírója a később Svédországba átköltözött és magát manónak maszkírozó Håvard „Mortiis” Ellefsen volt. Az ő szövegei közül több is felkerült az első nagylemezre. Mortiis távozása után egy nagyon rövid ideig Terje „Tchort” Schei vette át a helyét, aki később a Green Carnation-t, majd az In The Woods…-ot alapította meg. A zenekar két zenei agya közül az egyik a gitáros Tomas „Samoth” Haugen, aki a templomgyújtogatások miatt került börtönbe.
Persze nemcsak templomgyújtogatásokban és gyilkosságokban volt az Emperor a Trve Norwegian Black Metal szcéna emblematikus része, hanem zeneileg is. Samoth nemcsak a Satyricon The Shadowthrone és a Burzum Akse lemezén játszott, hanem a Mayhem-es Jan Axel „Hellhammer” Blomberggel együtt az Arcturus Constellation EP-jén is szerepelt. Az Emperor másik zenei idegközpontja Vegard Sverre „Ihsahn” Tveitan szintén játszott együtt Hellhammerrel. Ő is az Arcturusban, mégpedig annak harmadik lemezén (The Sham Mirrors) a leggyorsabb számban énekelt. Plusz az első Emperor lemez idején a zenekart koncerteken a szintén az Arcturusban is (és rengeteg más zenekarban) játszó Steinar „Sverd” Johnsen kísérte szintetizátoron. A Mayhemben egy rövid ideig gitárosként megfordult Snorre Westvold „Blackthorn” Ruch saját zenekarával, a Thorns-szal pedig egy split lemezt adott ki az Emperor.
Miért a Mayhem-es kapcsolatot emelem ki ennyire? Azért, mert az Anthems to the Welkin at Dusk a zseniális, nagyzenekari hangzású, sötét atmoszférájú, de mégis felemelően himnikus Alsvartr (The Oath) intró után a Mayhem és a Norvég Black Metal Belső Körének (Inner Circle) alapítója, a hírhedt (és a burzumos Varg Vikernes által meggyilkolt) Øystein „Euronymous” Aarseth elsöprő erejű riffjével indul (Ye Entrancemperium), amit az egyik legkegyetlenebb riffnek tartanak, amit ember valaha lemezre vett. Ez a riff hivatalos nagylemezen nem jelent meg, csak a Ha Elm Zalag című Mayhem-bootlegen, és egy Euronymous előtti tisztelgésnek tekinthető. A Császár megadja a tiszteletet annak, akinek jár.
Egyébként black metalos körökben már az előző lemez, az In the Nightside Eclipse is legendássá vált. Nemcsak elsöprő erejű keménység jellemezte, hanem egy magas hegyekkel körbezárt, jeges téli, éjsötét atmoszférát bocsátott a hallgatóra, amit a szintetizátorokkal ért el. Az Emperor az extrém zenéket játszó zenekarok közül az úttörők közé tartozik a szintetizátor használatában. És az amerikai Nocturnus-hoz hasonlóan ők is főhangszerként alkalmazták ezt az instrumentumot, ami az 1990-es évek első felében hatalmas újdonságnak számított. És ezzel az In the Nighside Eclipse lerakta az atmoszferikus, illetve a szimfonikus black metal alapjait. Sok rajongó számára ez az etalon, ez a kedvenc Emperor lemezük. Mert itt a gitárok, a dobok, az ének (károgás) igazi skandináv fekete fémmé tömörül össze. A szintetizátor erre az éjszakánál is sötétebb fekete fémre szórja rá az égbolt csillagainak jeges fényeit. Olyan sűrű atmoszférája van a lemeznek, hogy azt sima mezei kés nem is viszi, csak a legkeményebb acélból készült penge.
Nem véletlenül tartják őket az atmoszferikus black metal alapítóinak. Míg a Cradle Of Filth és a Dimmu Borgir egyre szélesebb tömegekhez juttatta el ezt a stílust az extrém imázs miatti médiaszereplések és a videóklipek révén, addig a Császár direkt nem törekedett a látványos megjelenésre, ezzel is kifejezve, hogy ők a saját útjukat járják. A Császárnak nincs szüksége arra, hogy másokat kövessen. A csapat az elsők között vetette el az arcfestést, mondván, ha már mindenki festi az arcát, ők úgy tudnak egyediek lenni, ha nem festik.
De a Császár azért császár, hogy kétszer ne lépjen ugyanarra az útra. Egy Császár mindig csak előre megy, olyan utakra, amelyeken előtte más még nem járt. Az Anthems to the Welkin at Dusk egy tökéletes mestermű. Olyan magasságba emelte a black metalt, hogy az már szó szerint művészet. Sőt, ők maguk is tudatosan így definiálják a lemezt a borító hátoldalán: „Emperor performs Sophisticated Black Metal Art exclusively”.
Mint azt fentebb már említettem, a lemez az Alsvartr (The Oath) tétellel indul, ami egy sötét hangulatú, komolyzenei hangzású mű, és tökéletesen megadja az alaphangulatot… hogy aztán a Ye Entrancempirium kegyetlenül gyilkos kezdőriffjei leszakítsák a fejünket. A számban később több tempó és témaváltás történik, megjelenik az atmoszférát varázsoló szintetizátor és a dallamos gitárszóló. A kezdő és záró tételeken kívül mindegyik számra igaz, hogy annyira komplexek, hogy egy nyál zenekar egész karrierje során nem ír ennyi témát. A gitárok, ha kell, brutálisan kemény riffeket nyomnak, máskor pedig olyan szép dallamokat, ami után Steve Vai és Yngwie Malmsteen is megnyalná mind a tíz ujját. A billentyűk fenséges, misztikus, kozmikus atmoszférát vetítenek lelki szemeink elé, Ihsahn pedig hol black metalosan károg, hol kristálytisztán énekel. És persze a dobokra sem lehet semmi panasz, nagyon élvezetes és változatos dobolást hallunk, amibe a blastbeat-ek ugyanúgy beleférnek, mint a néhol már progresszív dobolás. Valamennyi szám egy igazi, epikus black metal himnusz.
Amit még külön megemlítek, az az utolsó teljes szám, a nyolc perc fölötti With Strength I Burn. Ez testesíti meg mindazt, ami skandináv black metal. A múlt, a jelen és a jövő egyben, egyetlen számba sűrítve. Hipergyors témák, középtempó és belassult elmélkedés egyaránt hallható, ahogyan károgás, tiszta ének és szöveges narráció is, valamint kőkemény riffek és nagyon szép dallamos gitárfutamok. És ha mindez nem lenne elég, a himnikus hangulat és a modern, atmoszferikus témák mellett egy norvég True Black Metal téma is helyet kapott benne. Szavakkal nehéz leírni mindazt, amit ebbe a tételbe belesűrítettek – ezt hallani kell. A lemezt végül a The Wanderer zárja, ami egy csodaszép, dallamos gitárdarab.
A szövegek szakítottak a szokásos black metal szövegvilággal. Egy olyan világot idéznek meg, amelyben még számítottak az olyan ősi értékek, mint a becsület, a tisztesség, a tisztelet, a természet szeretete, és az „Én” megtalálása a másoknak való megfelelési kényszer helyett. Modern hangszerekkel idéznek meg egy rég elfeledett, értékekkel teli, ősi világot. A Császárt nem lehet utánozni: sokan próbálták, de sorsuk a bukás, a másolók tucatjaiba való beleszürkülés lett. Itt mindenki mestere a hangszerének. A szürkületi égbolt himnuszait nem játszhatják kontárok, csak mesterek. Olyan mesterek, mint akikből a Császár áll, akik Zenével tökéletesen le tudják írni a szürkületi égboltot.
Az Anthems to the Welkin at Dusk szövege nagyon jó, és egy koncepció mentén épül fel (konceptlemeznek is lehetne mondani, de nem az – inkább Ihsan a Nietzsche-iskola filozófiájának jegyében írta a szövegeit), de természetesen a cikkben nincs mindenre hely részletesen leírni:
1-3 számok: a Mesterhez (transzcendentális felsőbb lény, akit lehet Istennek, Sátánnak vagy egyéb neveken is nevezni) való felemelkedés és vele egyesülés vágya
4-6 számok: megpróbál méltó lenni és megfelelni a Mesternek, ami az énjét szinte darabokra szedi, és az emberségét szinte teljesen eldobja
7. szám: megkérdőjelezi az eredeti motivációit, és rájön arra, hogy a Mester már túl is lépte azzal, hogy van hozzá elég bátorsága és kitartása felvenni a „Mester kesztyűjét”, és most jön a csavar: mindez a bátorság és kitartás az emberségéből jött, abból az emberségéből, amit korábban tagadott és majdnem eldobott. És ezáltal rájön arra is, hogy ugyan nem sikerült megvilágosodni, de arra mégis elég a tudása, hogy felismerje azt, hogy nincs szüksége a Mesterre, vagyis nincs szüksége felsőbb erőkre, transzcendentális lényre, hanem csakis a saját magában való hitre, hogy higgyen saját magában.
Ihsan a LaVey féle sátánizmustól jutott el a filozófia Nietzsche-iskolajáig. Ami mindkettőben közös, és ezt a lemez szövegeiben is érződik, hogy az embernek saját magában kell hinnie, és nem pedig másoknak megfelelni, és másoktól várni, hogy minket felemeljenek (átvitt értelemben: a mi céljainket helyettünk megcsinálják/elérjék nekünk).
„I hate my flesh
Its dimension poisoned my soul with doubt
It made me question the essence of…
The ‘I’
Slaves are those of this world
Given freedom to lay the chains upon The Master
The wolf is no longer free
(…)
I return to the soaring cliffs.
They truly shine of strength.
Even though, I nothing learned.
With strength I burn…”
Nemcsak a zene mestermű, hanem a szöveg is. Nekem erről a lemezről a fenséges jelző jut eszembe.
Egy igazi érzelmi hullámvasút, ahol a legkülönbözőbb témák egymásba folynak át.
Ez a lemez abban a korszakban készült (90-es évek második fele), amikor a Black Metal a legkreatívabb stílus volt a Metalon belül. Amikor a BM a kezdeti minél extrémebb korszakán már túljutott, és rájöttek, hogy tovább már nem lehetett még keményebbnek és még extrémebbnek lenni, ezért elkezdték inkább a stílus határait kitágítani más irányokba. Ennek a korszaknak az egyik csúcsalkotása ez a lemez.
A Cradle, Dimmu, Satyricon, Mayhem és társaival ellentétben az Emperor 4 lemez után abbahagyta a stúdiólemezek készítését, és azóta már csak turnékra meg fesztiválokra állnak össze koncertezni.
Ishan többször is megmondta, hogy nem akar következő lemezt és nem akar reunion lemezt csinálni, mert a hatalmas elvárásoknak nem tudna megfelelni (ha a mostani zenei ízlésének megfelelőt csinálna, akkor a régi rajongók csalódnának, hanem meg a régi lemezek stílusában készítené el, akkor meg azok a rajongók csalódnának, akik mindig mást, mindig előrelépést várnak a zenekartól), ezért a régi emlékeket inkább nem bolygatja.