Ahogy azt tavaly, az Awake album jubileuma kapcsán is írtam (itt), azzal a lemezzel váltam igazán a Dream Theater rajongójává. Így aztán a rá következő anyagot, az A Change of Seasons EP-t is fenntartások nélkül fogadtam, még úgy is, hogy több tekintetben is rendhagyó alkotással van dolgunk.
Először is, ha a Tears promóciós kislemezt nem számítjuk, ezen a korongon mutatkozott be a zenekar új billentyűse, Derek Sherinian (ex-Kiss, ex-Alice Cooper, jelenleg Sons of Apollo, Black Country Communion stb.). A muzsikus nem maradt sokáig: az A Change…-en kívül egy szerintem nem túl kiemelkedő DT-album, a Falling into Infinity és néhány koncertlemez fűződik még a nevéhez. Bevallom őszintén, nem könnyeztem meg a távozását, játékát ugyanis nem gondolom olyan karakteresnek, mint Kevin Moore-ét vagy Jordan Rudess-ét.
A másik újdonság, hogy a csapat ezt megelőzően – megint csak figyelmen kívül hagyva a Rush-átiratot rejtő Tears single-t – nem rögzített feldolgozásokat. Ezzel az EP-vel teremtettek hagyományt, hiszen a korongon hallható öt tétel közül négyben mások dalait adják elő, ráadásul az egyikben két Elton John-nóta, egy másikban három Led Zeppelin-szerzemény kerül terítékre, az utolsóként elhangzó The Big Medley-ben pedig hat zenekar egy-egy slágerét gyúrják egybe. Innentől kezdve rendszeresen vetemedtek hasonlóra, egész lemezeket szentelve ilyen cover-eknek, amelyeket általában a zenekar törzsrajongói számára szervezett, szűkkörű klubkoncerteken adtak elő és vettek fel.
A harmadik nóvum, hogy az A Change of Seasons-ön hangzik el a Dream Theater addigi legmonumentálisabb alkotása, a héttételes, több mint 23 perces címadó nóta. Az Awake-en hallható A Mind Beside Itself trilógia (Erotomania, Voices, The Silent Man) sem volt piskóta a maga csaknem 21 percével, de ez mégiscsak új rekord – ami persze megint csak nem élt sokáig, hiszen két évvel később érkezett a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory album, rajta egy gyakorlatilag egybefüggő, bő 77 perces metal operával…
A megjelenés dátuma annyiban lehet megtévesztő, hogy az A Change of Seasons nóta már az Images and Words albumot megelőzően, 1989-ben összeállt. Az akkor még csupán szűk 17 perces opuszt eredetileg második nagylemezükre szerették volna feltenni, de nem volt megfelelő stúdiókapacitás arra, hogy rögzítsék is. Koncerteken persze játszották, és folyamatosan alakítgattak rajta, a csapat rajongói pedig folyamatosan nyomást gyakoroltak Portnoy-ékra, hogy a dalt végre hanghordozón is jelentessék meg. Kitartásuk végül meghozta gyümölcsét: a zenekar 1995 májusában – már Sherinian-nel a billentyűs hangszerek mögött – lemezre vette az addigira 23 percesre hízott alkotást.
„Egy csomót változtattunk a zenén és a szövegeken is – árulta el a dobos saját honlapján, a mikeportnoy.com-on. – James sokat módosított az énekdallamon, én pedig a szövegekbe nyúltam bele. Ez volt ugyanis az első DT-nóta, aminek én írtam a szövegét. Az újraalkotás lehetőséget adott arra, hogy megváltoztassam azokat a részeket, amelyeket már nem éreztem aktuálisnak.”
Bár a dal tartalmaz bizonyos szövegrészleteket a Holt költők társasága című filmből (a legfontosabb: „Seize the day!”, azaz „Carpe diem!”), Portnoy világossá teszi, hogy a nótát nem az 1969-es mozi inspirálta. „A dal az élet körforgásáról szól – mondja. – Egy csomó személyes tragédia történt az életemben, többek között az anyám halála, és ezeket írtam bele a szövegekbe. A hátsó borítón látható, a földön fekvő naptár legfelső lapja november 16-át mutatja, ezen a napon vesztettem el az anyámat.” (Mike a dátumot a karjára is rátetováltatta, közvetlenül a Carpe Diem felirat alá.) Anya és fia utolsó közös napjának története nagyon megindító, részletei az ultimate-guitar.com portálon olvashatók:
A dal elején (The Crimson Sunrise) leheletfinoman kúsznak körénk a gitár, majd a szintetizátor és Portnoy csengettyűinek hangjai. Ez a tétel és az egész mű is ugyanaz a hangzást viszi tovább, ami az Awake albumot is ellenállhatatlanná tette. A csaknem négyperces, instrumentális nyitó darabban számos témát, váltást hallunk, a második Innocence-ben pedig James LaBrie ajándékoz meg bennünket egy fogós refrénnel.
„Innocence caressing me,
I never felt so young before.
There was so much life in me,
still I longed to search for more.”
A boldog, forró nyárból indultunk („Life was filled with wonder, I felt the warm wind blow”), időközben viszont komor ősziesre fordult az idő (I’ll always remember the chill of November…): a Carpe Diem-ben már novemberben járunk, azon a bizonyos november 16-án:
„Preparing for her flight
I held with all my might.
Fearing my deepest fright,
she walked into the night.
She turned for one last look,
she looked me in the eye.
I said, I Love You, Goodbye!”
Ebben a tételben hangzik el a legtöbb idézet a brit Robert Herrick 1648-ban írt verséből, a To the Virgins, to Make Much of Time-ból (Szüzeknek, hogy sok időt szerezzenek). A legismertebb a költemény első versszaka:
„Gather ye rose-buds while ye may,
Old Time is still a-flying;
And this same flower that smiles today
Tomorrow will be dying.”
Vagy ahogy kedvenc filmemben, a Holt költők társaságában is elhangzott:
„Szakajtsd a rózsa bimbaját,
élvezd, amit a perc ad,
a virág ma mosolyog rád,
holnap már holttá hervad.”
Myung-ék zseniálisan kapcsolják egymáshoz az egyes témákat. Az utolsó instrumentális tétel végén (The Inevitable Summer) hangzik el az anyag számomra legélvezetesebb momentuma, amikor Petrucci gitárdallamába Portnoy felezőket üt.
A The Crimson Sunset-ben a főszereplő fiú felnőtté és bölcsebbé válik, megérti, hogy az életet csak előrefelé lehet élni, amihez túl kell lépni a múlt traumáin. Már neki is gyereke van, akinek át kell adnia saját élete tapasztalatait. Ahogy korábban az anyjával nézte a bíborvörös napfelkeltéket, most fiával és a karmazsin színű alkonyatokkal teszi ugyanezt. A történet végén pedig, ahogy azt a csapattól korábban megszokhattuk, ugyanazzal a lírai témával zárnak, mint amivel a dal elején megszólaltak.
Az EP „B” oldalával kapcsolatban Portnoy-éknak többféle elképzelésük is volt. „Az egyik, hogy írunk két új dalt, és azokat vesszük fel az A Change of Seasons mellé – idézi fel a korabeli terveket a dobos. – Meg is született a Raise the Knife, az első közös szerzeményünk Derek-kel. Ám végül úgy döntöttünk, hogy az új számokkal megvárjuk a következő nagylemezt. A másik ötlet az volt, hogy az Eve és a To Live Forever kerüljön még fel az EP-re, ám ezt is elvetettük. Egyrészt ezeken még Kevin (Moore) játszott, mi viszont az anyaggal szerettünk volna teljesen új fejezetet nyitni a zenekar életében. A másik, hogy ezeket a számokat a rajongók már ismerhették a The Silent Man és a Lie kislemezek B oldaláról. Végül a harmadik megoldás mellett döntöttünk, ám ezt is megelőzte egy kisebb hezitálás, ugyanis a koncertfelvételeket önmagukban szerettük volna megjelentetni. Ám amikor a kiadó felvetette a lehetőségét, azt gondoltuk, csináljuk meg, ki tudja, mikor lesz újabb esélyünk hasonlóra.”
A címadó nótát követő négy dalt, illetve egyveleget 1995. január 31-én, a londoni Ronnie Scott’s Jazz Clubban adott, Uncovered címet viselő bulin rögzítették – talán ezért is felülreprezentáltak az eredeti előadók között a szigetországi csapatok.
Az EP monumentális címadó tétele mellett a csaknem 11 perces Elton John-egyveleg (Funeral for a Friend/Love Lies Bleeding) a kedvencem az albumról. Elégikus temetői hangulattal indít, ám fokozatosan egyre magasabbra emelkedik, visszatér az életbe, és bár a második nóta címe sem ígér sok jót, egy lendületes, rock and rollos szerzeményt kerekedik belőle.
Petrucciék előadásában a Deep Purple Perfect Strangers-e – a vastag szintihangzás, a súlyos dob és a dal meghatározó, zümmögő alapriffje – is nagyot üt. A Zep-egyveleg dalai (The Rover/Achilles Last Stand/The Song Remains the Same) nem tartoznak a legnagyobb kedvenceim közé, de az első kettő DT-féle átirata azért bejön. Kár, hogy a The Roverből alig játszanak valamennyit.
A The Big Medley-t nyitó In the Flesh? (Pink Floyd) a metalos hangzás miatt nekem jobban tetszik, mint az eredeti. A Carry On Wayward Son-ból (Kansas) Petrucciék nem az unalomig ismert refrént, hanem egy hangszeres részletet emeltek át ide. Ugyanilyen üdítően hat, hogy a Bohemian Rhapsody-ból (Queen) is a gyors részt játsszák. A Lovin’ Touchin’ Squeezin’ (Journey) nem tartogat különösebb meglepetéseket; a Cruise Control-t (Dixie Dregs) nem ismertem korábban, de az itt hallott részlet nem is különösebben kiemelkedő. A Turn It On Again-ben (Genesis) mint lezárásban csak az egyszerű, címismételgető refrén hangzik el, a két utolsó dal között viszont maga a váltás remek.
A csaknem egyórás anyag EP-nek egy kicsit sok, önálló nagylemeznek viszont kevés. Nekem azonban így is nagy kedvencem, a minőségi muzsika mellett amiatt is, hogy az Álomszínház művészei ez alkalommal teljesen új arcukat (arcaikat) mutatták meg nekünk, rajongóknak.
Leave a Reply