Legalább egyszer, de lehet, hogy többször is elhangzott már itt, az oldalon, hogy a Down az egyik leginkább túlértékelt (az én fordításomban: érdemtelenül sztárolt) zenekar. Amire egyrészt azt mondom, hogy ami jó, az jó, márpedig az éppen ma negyedszázados Nola egy rohadt ütős album, egy igazi klasszikus. Másrészt, tényleg addig sztároljunk valakit, amíg jó zenét csinál. Véleményem szerint a louisianai csapat második nagylemezével, a Down II: A Bustle in Your Hedgerow…-val már nem virított ekkorát, bár még az is elég jó anyag volt, onnantól viszont tényleg erősen fakult a kép, egyre halványabb produkciók kerültek ki Anselmo-ék kezei alól. Vagyis a Nola a „one and only”, a Down-nak az az albuma, amelynek ott van a helye a fémzene történelemkönyvének legfényesebb lapjain. Tegyük hozzá, a csapat előadásában a mai napig úgy dörrennek meg a régi nóták, hogy abba nemigen lehet belekötni – lásd a debüt album huszonötödik születésnapját ünneplő online koncertet.
De térjünk vissza a 90-es évek elejére, egészen pontosan 1991-be, amikor a lexikonok tanúsága szerint létrejött – egyelőre még csak afféle szabadidős projektként – a Pantera, a Corrosion Of Conformity, a Crowbar és az Eyehategod vezéregyéniségei által gründolt csapat. Phil Anselmo (ének), Pepper Keenan és Kirk Windstein (gitár), Todd Strange (basszusgitár) és Jimmy Bower (dob) a Crowbar és az Eyehategod otthonát, a Louisiana állambeli New Orleans-t tették meg az új supergroup székhelyének, és bemutatkozó lemezük címéül is a város nevének rövidítését választották.
A banda nevének eredete egyes források szerint az, hogy a Down akkor állt össze, amikor a tagok anyazenekarai éppen mélyrepülésben, egyfajta gödörben voltak. Én ezt cáfolnám, hiszen ha megnézzük, a Pantera éppen a Vulgar Display of Power-t készítette, a C.O.C. túl volt a Blind-on és a Deliverance megírásának veselkedett neki, a másik két banda pedig első lemezének lendületét kihasználva kanyarodott rá a következőre. Inkább arról lehet szó, hogy a cimbik nagyon együtt akartak zenélni, és erre éppen ekkor volt egy kis idejük.
A másik teória szerint (ezt elsősorban a harmadik album címe, az Over the Under kapcsán említik) a muzsikusok valamennyien megéltek kisebb-nagyobb mélypontokat az életükben, és ezeket az érzéseket, élményeket öntötték aztán dalokba. A csapat első demójának (1992 Demos) számlistájából kiderül, hogy a nóták nagy része már elég korán, vagyis még 1991-ben testet öltött, ám a tagok egyéb kötelezettségei miatt csak ’94 augusztusa és ’95 januárja között adódott ismét alkalom arra, hogy ezeket rögzítsék is. Az album kreditlistáján „Sexy T”, azaz Todd Strange szerepel bőgősként, ám tudható, hogy a basszusrészeket is Windstein játszotta fel. A magyarázat egy kissé kínos: társai nem bíztak abban, hogy Todd – aki egyébként a felvételek előtt és azokat követően is a csapat teljes jogú tagja volt – a kívánt színvonalon tud teljesíteni a stúdióban.
A Down műfaját tekintve southern metalt játszik, ami elég tág kategória, a szaksajtó a már említett anyazenekarok mellett olyan csapatokat is ide sorol, mint az Exhorder, a Black Label Society vagy a Texas Hippie Coalition, vagyis mindazon bandákat, amelyek vastag, zsíros, mocsárszagú riffekkel operálnak, s amelyek muzsikáját áthatja az USA déli államainak álmos, fülledt hangulata. A zenében erős blues-hatásokat fedezhetünk fel, azzal együtt, hogy a gitárosok óriási, nyakszaggató riffekkel döntik le a lábáról a hallgatót. Dalaikban Windstein-ék mindenekelőtt olyan csapatok örökségét ápolják, mint a Black Sabbath és a Lynyrd Skynyrd, bár érdekes módon az így kapott elegyből egyik alapanyag sem érződik ki karakteresen, vagyis egy új minőség jön létre. Hozzáteszem, Pepper-ék eredeti bandáinak zenei világával sem hozható fedésbe az így született muzsika.
Dalról dalra óriási riffek követik egymást, számokon belül sem ritka a két-három váltás. Végig koszosan, súlyosan duhognak Bower dobjai, amire időnként perkás vendégmuzsikusok is rásegítenek, a Rehab-ben pedig kolomp is megszólal. A kerettörténet szerint a zenészek egy különálló házban „barikádozták el” magukat a külvilágtól, jammelés közben állítólag vágni lehetett a bódító füstöt a helyiségben, nagy mennyiségű hallucinogén anyag fogyott – ehhez képest az anyag nem is olyan szédülős, elszállós. A lemezen két dal dicsőíti már a címében is a tudatmódosító szereket, a Hail the Leaf és a Bury Me in Smoke.
Nem mennék végig az összes számon egyenként, inkább a lemez „B” oldalát fényezném egy kicsit, rámutatva, hogy addigra sem fogyott el a muníció, sőt, két kedvenc Nola-dalom is a második felvonásban hangzik el. Számomra az Eyes of the South jelenti az előadás első csúcspontját. A monoton bőgőpengetésre Keenan és Windstein egymástól függetlenül, látszólag abszolút spontán gitározgat rá, majd szép lassan felveszik a ritmust, egyesítik erőiket, hogy aztán közösen rúgják ránk az ajtót, és egy ellenállhatatlan, lassú középtempós riffel kezdetét vegye a kollektív nyaktorna.
Már az Eyes… előtti nóta, az Underneath Everything végén is volt egy rövid akusztikus prüntyögés, és itt, a dal közepén is van néhány ütemnyi ellágyulás, a Jail-ben viszont már teljes mértékben a líráé a főszerep. Anselmo-nak becsípődése lehet a Planet Caravan, mert a Pantera Far Beyond Driven albumán is elhangzik a Black Sabbath nóta feldolgozása, és a Jail is gyakorlatilag ugyanolyan hangulatú és hangszerelésű szám. Szép, de „ismerjük már”.
Kedvenc szerzeményem Pepper-éktől a lágy, dallamos gitárral induló, félig lírai, vagyis abszolút rendhagyó Stone the Crow. Nálam ez a Down-életmű csúcsa (plusz a második albumról a Lysergik Funeral Procession utolsó harmadát nyitó tempóváltó riff). Az alig több mint egyperces, instrumentális Pray for the Locust is tiszta Black Sabbath, a birminghami csapat korai albumairól megszokott, Iommi-féle intermezzo.
Az utolsó előttiként elhangzó Swan Song számomra egy kicsit halványabb, az albumot záró Bury Me in Smoke viszont megint üt: „dallamos” refrén, már-már doom-ba lassuló, döngölő, majd Trouble-osan zakatoló riffek határozzák meg a dal karakterét. Utóbbiakat egyre mániákusabban variálják, a katarzisra pedig a felerősödő dobhangok is rásegítenek.
Apró érdekesség, hogy az anyag az Egyesült Államokban szeptember 19-én, Európában viszont négy nappal korábban látott napvilágot. A 13 állomásos lemezbemutató turné már másnap kezdetét vette – nem meglepő módon New Orleansban.
Ezt követően a Down feloszlott, a tagok visszatértek „eredeti” zenekaraikhoz, majd 1999-ben jött az újabb felvonás, amelynek végterméke a zenekar már említett második albuma, Todd Strange helyett a panterás Rex Brown-nal a fedélzeten. Nem részletezem tovább: a Down 2006 óta folyamatosan aktív, a négy alapító mellett 2011 óta Patrick Bruders (Saint Vitus, ex-Crowbar) játszik a négyhúros hangszeren. Véleményem szerint kereken egy évtizeddel ezelőtti koncertalbumuk, a Diary of a Mad Band volt az utolsó nagy dobásuk; ha azt követő alkotásaik okán sztárolnánk őket, tényleg érdemtelenül tennénk. A Nola-nak azonban nálam örökös bérelt helye van a polcon a legjobb Pantera- és C.O.C.-albumok mellett.
Leave a Reply