Több olyan, komoly életművet maga mögött tudó előadó is eszembe jut, akik folyamatosan magas színvonalon alkotnak, műveik mégsem egy kaptafára készülnek, ami művészi szabadságuk, merészségük eredménye és bizonyítéka. Az egyik lemezük akusztikusabb, líraibb, elvontabb, a másik súlyosabb, gyorsabb, keményebb, direktebb. Egyik albumukra sem tudnék négy pontnál kevesebbet adni, ám az, hogy aktuálisan mi lesz a végső osztályzat, azon múlik, hogy mennyire sikerül telibe találniuk a daloknak, a korongon hallott énekes és hangszeres teljesítménynek. Legyen szó akár kedvenceimről, egyáltalán nem magától értetődő, hogy minden egyes produkciójukra maximális pontszámot kapnak.
Nyilván kitaláltátok már, hogy Arjen Lucassent és Ayreon nevű metal opera projektjét is ide sorolom. 2017-ben nálam az év albuma volt a hórihorgas hollandus és alkalmi csapata akkori alkotása, a The Source, idei lemezük azonban, a hasonlóan monumentális Transitus – és ezzel le is lövöm a poént – nemhogy első nem lesz ebben az évben, de egyelőre még a Top 10-es listámra sem sikerült beverekednie magát. A következő néhány bekezdésben ennek a miértjére próbálok választ adni, természetesen az anyag erényeit, a nekem tetsző momentumokat sem hallgatva el.
Sokadik nekiülés után is úgy érzem, hogy a jó dalok ez alkalommal fel lettek áldozva a történetmesélés oltárán. Egy kicsit soknak érzem a narrációt (Tom Baker), ami egyébként nagyon hangulatos, de ugye mégsem zene, és a slágernótákat is nagyítóval kell keresni a több mint 80 perces, 22 szerzeményt felvonultató dupla albumon. Ha kedvenceket kellene mondanom, akkor olyan dalokat emelnék ki, mint a Listen to My Story, a Talk of the Town, a Dumb Piece of Rock, a Get Out! Now!, vagy a Your Story Is Over!. A többi tétel inkább „elbeszélő költemény”, lírai párbeszéd, hosszú átkötés két karakteres, megjegyezhető darab között.
A lemez számomra másik negatívuma az igazán nagy nevek relatív hiánya. Az előző album fényét olyan vendégénekesek emelték, mint James LaBrie, Hansi Kürsch, Tobias Sammet, Russell Allen, Floor Jansen, Zaher Zorgati, Simone Simons (Epica) vagy Tommy Karevik (Kamelot) – ebből a társaságból mostanra csupán az utóbbi két művész maradt, csatlakozott viszont Cammie Gilbert (Oceans of Slumber), Dee Snider (Twisted Sister), Amanda Somerville (Aina, Trillium, Kiske/Somerville stb.) és Marcela Bovio (Elfonia, Stream of Passion). Igaz, az előző lemezen csupán Paul Gilbert képviselte a legmagasabban jegyzett gitárosok klubját, itt viszont Joe Satriani és Marty Friedman is szólózik egy-egy dalban (a Get Out! Now!-ban, illetve a Message from Beyond-ban). Úgyhogy mit is akarok tulajdonképpen? 🙂 Mégis van egy olyan érzésem, mintha a Transitus alacsonyabb költségvetéssel készült volna, mint a The Source; mintha Arjen ezúttal a külföldi sztárokon spórolt volna, és csapatát nagyobb arányban töltötte fel honfitárs muzsikusokkal, mint legutóbb.
A kritika – sajnos vagy szerencsére – szubjektív műfaj, és nekem ebben az előadásban sem a női (Gilbert), sem a férfi főszereplő (Karevik) hangja nem igazán jön be. Utóbbi sokszor kifejezetten vékony, magas hangon énekel, suttog, sóhajtja, nyögi a szavakat; orgánumában kevés férfiasságot érzek. És sokszor Kammy egyébként erőteljes hangja is olyan, mintha minden pillanatban el akarna csuklani. Oké, hogy szenvedő, a sors által vert, egymástól elszakított szerelmespárt alakítanak, de mindez az erő, a dinamika rovására megy. Az összes többi szereplőből hiányzik ez a fajta áldozati attitűd, így ők magabiztosabban, határozottabban is adják a szerepüket.
Ezzel együtt persze minden egyes Ayreon-mű egy újabb varázslat. Mintha egy monumentális, akár többrészes filmre ülnénk be a moziba, ahol minden együtt van ahhoz, hogy az alkotás maximálisan lenyűgözze, hatása alá vonja a közönséget: tökéletes hangzás, hangulatkeltő és –fokozó zene, izgalmas történetvezetés, szerethető és gonosz karakterek, szívszorító epizódok és valamiféle happy end… Ha akarod, a szövegkönyv segítségével sorról sorra követheted az eseményeket és a párbeszédeket, a dalok közül már négyhez is készült videóklip, a lemezhez pedig egy 28 oldalas képregény is dukál, ami ugyancsak az albumon elhangzó történet vizualizálását segíti. (Magáról a sztoriról mai második posztomban írok majd részletesen.)
„Azt a zsánert, amiben mi mozgunk, progresszívnek mondják, ami számomra azt jelenti, hogy kísérletezünk zeneileg, és új területeket fedezünk fel. Éppen ezért, ez alkalommal próbáltam valami teljesen mást csinálni, mint eddig, eltérni attól, amit tipikusan Ayreon-osnak gondolunk. Valami teátrálisabbat akartam, olyat, mint egy musical – mondja Lucassen, aki még hozzáteszi: – Egyértelműen ez a legfilmszerűbb album, amit valaha is készítettem. Amikor elkezdtem, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fogok dolgozni rajta. Csaknem három év telt el a kezdetétől a befejezésig, ami mind zeneileg, mind kreativitás tekintetében kilökött a komfortzónámból. De nem bántam, mert szükségem van a kihívásokra: minél keményebb feladattal kell megbirkóznom, annál nagyobb élvezetet jelent számomra a vele való munka.”
A nyitó, tíz- és félperces szám (Fatum Horrificum) első kétharmadában csak nagyzenekari muzsika és éteri, latin nyelvű kórusok szólnak, a hetedik percben tűnik fel a színen a férfi főszereplő, Daniel, valamivel később pedig a párja, Abby is. Tényleg filmzenés a kezdés, amit operisztikus női vokálok emelnek el még inkább a metal talajáról. Valahányszor a Halál Angyala (Simone Simons) jut szóhoz, fémfúvósok csatlakoznak a zenei kísérethez; az Old Friend líraiságát zongora és cselló hangja fokozza; a Message from Beyond-ban kifejezetten jazz-es futamokat hallunk; legnagyobb favoritomban, a Talk of the Town-ban pedig – többek között Patricia „Patty Gurdy” Büchler tekerőlantjának köszönhetően – túlságosan is középkori muzsika csendül fel ahhoz képest, hogy a történet evilági szála a 19. század végén játszódik.
Arjen előszeretettel írt egymásnak válaszolgatós duetteket a szereplőknek, és ahogy azt már korábban is megszokhattuk, a humor sem áll távol tőle. A Dumb Piece of Rock-hoz bohókás zenét kreált, a This Human Equation-ből kikacsintva korábbi albumaira utal vissza („This human equation, evolved or creation? The one explanation: universal migration!”), a Get Out! Now!-ban pedig Daniel/Karevik azt vágja az apját alakító Dee Snider fejéhez, hogy „How can you be so twisted?”. A Twisted Sister frontemberéé egyébként a sztori legmarkánsabb hangja, mellette a főgonoszt alakító Paul Manzi (Sweet, ex-Arena) orgánumát emelném még ki.
Minden elismerésem Lucassen-nek, hogy kitalál, megír, meghangszerel, leszervez, kézben tart egy ilyen megaprodukciót, de nálam a Transitus – talán éppen filmzene- és musical-jellege miatt – nem jött be annyira, mint például a The Source. Ugyanakkor minden egyes hallgatással otthonosabban mozgok Abby és Daniel világában, történetében, és bár magára a zenére csupán négyes osztályzatot adnék, a nagyívű koncepciót, a multimédiás audiovizuális élményt értékelendő még egy fél pontot hozzácsapok a végeredményhez.
Leave a Reply