(Bő három esztendeje olvashattatok már a Never, Neverland-ről Dávid Lacitól, most a kerek évforduló alkalmából – kivételesen – magam is megemlékezhettem róla.)
Jeff Waters gitáros, dalszerző, producer, hangmérnök, pályafutása során gyakorta énekes, egyszóval mindenes a saját maga – és remélhetőleg sokunk – örömére megálmodott zenekarában, az Annihilatorban. A kanadai fickó minimum akkora egyéniség, mint a hazájával szomszédos országbeli Dave Mustaine. Iszonyatosan gyors, rendkívül technikás hangszeres játéka predesztinálja őt arra, hogy igényes speed/thrash muzsikával örvendeztessen meg bennünket. 1989-ben fényes csillagként robbant be itthon is a köztudatba, amikor megjelent az Alice in Hell című debütáló Annihilator lemez. Jól emlékszem, hogy Mezei Karcsi őrvezető sorstársam mennyit áradozott róla a székesfehérvári Münnich Ferenc laktanyában… Alig vártam, hogy egy hétköznapra ügyesen beiktatott eltávozás keretében Herczeg Tamásnál beszerezhessem a csillogó fekete korongot. Volt is öröm, amikor végre otthon feltehettem a Pioneer lemezjátszóra, nyilván drága szüleim nagy „boldogságára”. 🙂 A remekbe szabott tekerések, gitárdallamok, Randy Rampage-nek (RIP 2018) a zenéhez kitűnően passzoló, agresszív énekével párosulva feltehetően a panelszomszédokat is megörvendeztették a hangrendszeremen keresztül. A csúcspont számomra a záródal, a Human Insecticide csaknem öt percbe sűrített brutalitása volt. Különösen hátborzongató emlék, ahogy Randy a refrénben szótagolva üvöltötte a Videoton hangfalakon keresztül, hogy „Re-ta-li-ate, de-ca-pi-tate…”, azaz „megtorol, lefejez…” 🙂
No, de nem az első Annihilator a mai témánk, csak annyira jó visszagondolni azokra az időkre… Közel másfél évvel az Alice in Hell után, 1990 szeptemberében jött a folytatás az idén 30 esztendős Never, Neverland képében. Ekkor már Coburn Pharr (ex-Omen) állt a mikrofon mögött, aki a lehető legjobb választás volt a frontemberi posztra. Amit ő művelt ezen a lemezen, azóta is azt várom a banda összes újabb albumán, sajnos mindhiába…
Mindegy is, a Never, Neverland a zenekar (és Jeff Waters) tökélyre járatott csúcsteljesítménye, amely minden bizonnyal egyszeri és megismételhetetlen. Bár Jeff jó hatásfokkal igyekszik idei albumán visszakanyarodni ebbe a klasszikus érába (erről bővebben itt olvashattok), a korai lemezeket már nem tudja felülmúlni. Ezzel nincs is semmi probléma, hiszen a jobb zenekarok előbb-utóbb elkészítik pályafutásuk legzseniálisabb anyagát, alighanem hősünk esetében mindez az „előbb” kategóriába sorolható.
Zenei utazásunkat a The Fun Palace nyitja, mindjárt egy tipikus Waters-riffel. Harmóniák, dallamok varázsolnak el, és az ének még csak ezután köszön be. Coburn az első pillanattól kezdve profi módon működik együtt a hangszeres szekcióval. A pszicho-horror középrészt követően az egyre magasabb fekvésbe hatoló gitárharmóniák után az összetéveszthetetlen Waters-féle szóló az Annihilator jól üzemelő receptúrája.
Szaggatott meneteléssel kezd a Road to Ruin, ám hamar begyorsulva rátesz még egy lapáttal a nyitónótára, olyan gitárszólóval, amelyet még a legnagyobbak is megirigyelhetnének!
Sixes and Sevens. Ha nem Jeff gitározna a dalban a maga senkiéhez nem hasonlítható stílusában, egy jóféle Metal Church nótának is elmenne. 🙂
A Stonewall az emberiség környezetszennyezés általi önpusztítására hivatott felhívni a figyelmet, ami romlásba dönti világunkat, miközben nevetséges mértékű bírságokat szab ki a törvényhozás a leggazdagabb, legszennyezőbb, legkártékonyabb, természetromboló vállalatokra. Teszi mindezt egy felettébb hatásos zenei aláfestéssel.
A lassan csordogáló címadó tétel hamar nagyobb sebességre kapcsol, hogy aztán visszakanyarodhasson az akusztikus hangvételhez, amit darálósabb részekkel váltogat. Ismét megjönnek a csodás, egyben gyors gitárdallamok nagyszerű énekkel kombinálva. Úgy gondolom, ez az album egyik csúcspontja.
Az Imperiled Eyes máris egy újabb top nóta. Valami hátborzongató hangulat árad belőle, de ez a teljes anyagról elmondható. A refrénben visszatérő sikoly, a megadallamos gitárvirgák új dimenzióba helyezik a speed/thrash műfajt, kitágítva annak képzeletbeli határait.
A Kraf Dinner viszonylagos rövidsége ellenére szintén a technikás muzikalitás netovábbja.
A Phantasmagoria esetében erős párhuzamot érzek a bevezetőmben már említett, az első lemezt befejező Human Insecticide-dal. Miliőjét tekintve akár annak folytatásaként is felfoghatjuk.
A Reduced to Ash szintén az ember világromboló mentalitása ellen emel szót.
A végső taglózás az I Am in Command-del érkezik, és esze ágában sincs visszavenni a tempóból.
A dalcsokor egésze roppant intenzív, zaklatott, ugyanakkor rendkívül kifinomult is egyben. Sokszor valami bizarr, jazz-es hangulat üti fel a fejét a szerzeményekben. Talán Mustaine hatása mellett David T. Chastain szelleme van jelen hangulatilag, nem feltétlenül zeneileg.
Egy bizonyos: ez az Annihilator-opuszgyűjtemény ott van minden idők legjobban sikerült lemezei között a heavy metal, azon belül a thrash irányzat felső ligájában! Minden igaz thrasher gyűjteményében ott a helye!
A konkurenciánál tegnap jelent meg egy cikk erről al emezről…-:).
Nem olvastam. Mindenesetre a mi megjelenésünk esik a kerek évfordulóra, úgy tűnik, mások idő előtt próbálnak beelőzni. ?
Átvertél a fogalmazásoddal, Laci, most látom, hogy ezt 13-án írtad! ?
Ezek szerint egy naponjött ki mindkét cikk. ?