Levélváltás Plechl „Plecs” Sándorral – 1. rész
Plecs neve sokatok számára ismerős lehet, nemcsak az egykori Metal Mirror magazin szerkesztőjeként, hanem a Rattle Inc. törzsolvasójaként, rendszeres kommentelőjeként is. Bár annak idején pályatársak, kollégák voltunk, soha nem találkoztunk – egészen mostanáig. Ő vetette fel, hogy igyunk meg valahol egy sört/cidert, ami végül a Dürer Kertben történt meg. Akkor számos olyan sztorit mesélt el a Metal Mirror-os évekből, amelyekről azt gondoltam, hogy nektek is hallanotok kell.
Plecs készségesen állt az e-mail interjú elé, viszont elkövettem azt a hibát, hogy sok mindenre kíváncsi voltam, őt pedig arra biztattam, hogy a válaszadás során ne fogja vissza magát. 🙂 Így született meg ez a háromrészes interjú, amelynek egyes fejezetei elején röviden felvázolom, hogy azokban éppen milyen témákat érintünk. Az első színben feltűnik egy nem tipikus metalrajongó srác, aki másodmagával egy debreceni fanzine-kezdeményből egy országos, hírlapárusok által terjesztett, külföldön is ismertté vált magazint csinált…
Mielőtt rátérnénk a Metal Mirror-ra, két rövid kérdés veled kapcsolatban. Mikor és milyen zenék révén szippantott be a heavy metal?
Nem gondoltam, hogy ennyire húzós kérdések lesznek, ráadásul rögtön az elején. Ha ezt előre tudom, jobban meggondolom az egészet! 🙂 Hát ki emlékszik már arra? Mindig is érdekelt a zene, de az időszámítás kezdete előtt, amikor én még kissrác voltam, nem igazán dúskáltunk ilyen stílusú muzsikákban. Mindennek örültünk, amihez innen-onnan hozzá tudtunk jutni, és ez annyira így volt, hogy konkrétan nem is emlékszem rá, hogy mi volt az „első” ilyen jellegű, igazán meghatározó élményem. Akkoriban szinte minden tetszett, ami egy kicsit harapósabban szólt, mint Korda György vagy Máté Péter. 🙂
Azt azért pontosan meg tudom mondani – mert ez a pillanat a mai napig tisztán megvan –, hogy amikor először hallottam a rádióban a Led Zeppelin Whole Lotta Love-ját, attól íziben dobtam egy marha nagy hátast; rettentő mély nyomot hagyott bennem, mert korábban ahhoz még csak hasonlót sem hallottam! Aztán persze idővel szép sorban jöttek a többiek is; a teljes albumok közül talán a Motörhead-től a Bomber és az AC/DC Back in Black-je talált el először úgy igazán. Ezek a lemezek a mai napig nagy kedvenceim: nem állítom, hogy naponta hallgatom őket, de azért szoktam, és egyiket sem sikerült még megunnom, számomra mindkettő tökéletes alkotás a maga kategóriájában! A Bomber ’79-es, a Back in Black ’80-as, szóval mindez elég régen történt, de hogy ezekhez egyáltalán hozzá tudjak jutni, már azért is igen nagy áldozatokat kellett hoznom, merthogy mindkét album megvolt bakeliten is, márpedig egy ilyen cucc akkoriban egy kisebb vagyont kóstált.
(A Dürerben) említetted, hogy nem voltál tipikus metal arc. Ez mit jelent: nem úgy néztél ki, nem úgy viselkedtél?
Sohasem voltam tipikus rocker arc, és ma sem vagyok az. Akik jól ismernek vagy közel állnak hozzám, pontosan tudják, hogy ez a zene milyen fontos szerepet játszik az életemben, akik viszont nem, azoknak nem feltétlenül érzem fontosnak ezt a tudomására hozni. Számomra az, hogy milyen zenét hallgatok, magánügy, nem érzem úgy, hogy ez az információ idegenek számára releváns tartalommal bírna. Természetesen valamilyen szinten én is kötődöm az általam kedvelt zenekarokhoz, talán jobban is, mint az átlag, de ez semmiképpen nem abban nyilvánul meg, hogy állandóan valamilyen zenekaros pólóban járkálok. Amúgy van egy pár olyanom is, de inkább csak otthon vagy szabadidős tevékenységhez hordom, nem igazán flangálok bennük az utcán. Semmi bajom azokkal, akik igen – csak én nem vagyok ilyen.
Mikor és hogyan ismerkedtél össze Erdélyi Zsolttal, akivel a Metal Mirrort készítettétek?
A „mikor” kezdetű kérdésekkel mindig bajban vagyok, ezzel is… A dátumok amúgy is a gyengéim, ezért nem szerettem a suliban a történelmet, mert állandóan évszámokat kellett volna megjegyezni, azok pedig nekem már akkor sem mentek, és ezen a téren azóta sem sikerült érdemi változást elérnem. 🙂
Szóval valamikor régen, talán még a Ramapithecus hungaricus előtt, de a „hogyan”-t azért fel tudom idézni. Már a Metal Mirror előtt is rendszeresen írtam magyar bandákról külföldi fanzine-ekbe, és az egyik ilyen cikkem Zsoltihoz is eljutott. Gondolom, valami miatt érdekesnek találta, mert megkeresett, hogy van egy Metal Mirror nevű próbálkozása Debrecenben, és nem volna-e kedvem valahogy kooperálni vele. Leveleztünk egy ideig, később találkoztunk is, és miután sokat beszélgettünk, viszonylag hamar kiderült, hogy ezt az újságos dolgot egymástól függetlenül is nagyon hasonlóan látjuk, egyeznek az elképzeléseink, úgyhogy szép lassan az lett belőle, ami végül lett.
Miért éppen ezt a nevet választottátok?
Amikor beszálltam a Metal Mirrorba, ha jól emlékszem, az éppen egy mélyalvós, vegetációs fázisban leledzett, de korábban jelent már meg belőle legalább egy szám, tehát elvileg egy létező kiadvány volt. Eleinte – amolyan zöldmezős beruházásként – egy teljesen „új” lap indításának az ötlete is felmerült, de aztán ezt gyorsan el is vetettük, mert a Metal Mirror akkoriban csak Debrecenben létezett, nem volt országos ismertsége, a név viszont Zsoltinak és nekem is tetszett, úgyhogy egyszerűen nem láttuk okát annak, hogy másik nevet válasszunk.
Azt nagyon fontosnak éreztük, hogy a „metal” szó valamilyen formában ott legyen a névben, és azt is fontosnak tartottuk, hogy a lap neve külföldön is érthető és kimondható legyen, valamint úgy en bloc jól és elég ütősen hangozzon. Szerintem a Metal Mirror ezek közül mindegyik kritériumnak megfelelt, legalábbis is az akkori idők követelményei szerint. Hogy maga a név nem annyira eredeti, abból is látszik, hogy tőlünk függetlenül mások is kitalálták, hiszen ugyanilyen néven a kétezres évek első évtizedének végén egy német lap is működött, sőt, egy olasz metal blog még ma is ezt a nevet használja.
A logótokat nem akárki rajzolta… Ha erről mesélnél egy kicsit!
A kezdeti Metal Mirror logó szerintem rém gáz volt, de erről soha nem is volt köztünk vita, mert azt Zsolti is elismerte, hogy az úgy szar, ahogy van. Csak hát nem volt könnyű egy jót szerezni helyette, mert rendes grafikusra nemigen volt pénzünk. Éppen emiatt egy ideig még megtartottuk a régi logót, de mindig is a terveink között szerepelt, hogy ha lesz rá lehetőség, lecseréljük. Az érdem azért, hogy ez végül megvalósult, kizárólag Zsoltié, mert ő dumált rá egy Leo nevű srácot, hogy rajzoljon nekünk egy újat. Leo akkoriban egy Ladybird’s Bite nevű zenekarban játszott, de mellette grafikai dolgokkal is foglalkozott, és Zsolti addig járt a nyakára azzal, hogy új logóra lenne szükségünk, hogy végül megunta, és rajzolt nekünk egyet.
Totál más lett, mint amit mi elképzeltünk, eredetileg baromira nem ilyet akartunk, de Leo teljesen elrugaszkodott az általunk megszokott logó-sablonoktól, és elég rendesen szabadjára engedte a fantáziáját. Annyira meglepett vele, hogy bevallom, eleinte nem is nagyon tetszett, de idővel kezdtem felnőni hozzá, és szép lassan megkedveltem. Leo egyébként akkor még egy igazi underground arc volt, ma már nem az: a nagy többség valószínűleg Zoltan Bathory néven ismeri őt, és igen, ő az, aki a Five Finger Death Punch-ban muzsikál.
Milyen távra terveztetek a lappal? Hová akartátok felfuttatni?
Aki akkoriban benne volt ebben az „iparágban”, ahogy te is, szerintem pontosan érteni fogja, mire célzok akkor, amikor azt válaszolom, hogy nem terveztünk semmit, és sehová nem akartunk eljutni vele. Azt azért persze nagyon szerettük volna, ha a dolog megáll a saját lábán, de akár hiszed, akár nem, soha nem gondolkodtam azon, hogy mi lesz ebből vagy hová fog fejlődni, egyszerűen csak csináltuk, mert élveztük. És talán ez utóbbi a lényeg. Egy lapot ketten megcsinálni kurva nagy meló, ma is az, de akkoriban még inkább az volt, mert nem volt még sem számítógép, sem internet, a cikkeket egy Erika írógépen írtuk flekklapokra, és minden teljesen manuálisan ment. Rettentő nagy meló volt, nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden időnket arra fordítottuk, hogy ez az újság elkészüljön. És ahogy kész lett az egyik szám, Zsolti vitte a nyomdába, én pedig már másnap elkezdtem dolgozni a következőn, mert hiába volt ez számunkra „csak” egyfajta hobbi, meló azért volt vele rengeteg!
Mikor indultatok, és mikor fejeződött be a történet?
Már megint egy „mikor” kezdetű kérdés, az ilyen a halálom! 🙂 Erre sem tudtam volna fejből válaszolni, de ennek most kivételesen utánanéztem: a Metal Mirror ’91-től ’94-ig létezett, úgyhogy az első szám lassan már három évtizedes lesz. Baszki, ezt el sem hiszem…
A lapnak összesen hány száma jelent meg, és honnan hová fejlődött?
Kilenc újság készült, ami mai füllel nem hangzik túl soknak, de akkoriban ez nem volt rossz, főleg, hogy mindent ketten csináltunk. Már az első szám is nyomdában készült, ami nem volt kis dolog, mert a többség akkor még javában fénymásolt. Az első lap még full fekete-fehér volt, csak a címlapon volt némi piros, de emlékszem, hogy már az is baromira megdobta a költségeket, de ennek ellenére nem akartunk lemondani róla. Az első lapszámnál 16 oldallal indultunk és 40 forint volt az ára. Számról számra próbáltunk fejlődni, hogy jobban nézzen ki az újság és tartalmasabb legyen. Idővel színes lett a címlap, a tartalom 24 oldalra bővült, és előbb 55, majd később 78 forint lett egy Metal Mirror ára. Hiába no, az a fránya infláció már akkor is megkeserítette a hétköznapokat! 🙂
Anyagilag nyereséges volt a vállalkozás?
Klasszikus értelemben biztosan nem, de ez engem nem is érdekelt, mert ez nem az anyagi haszonról szólt. Valószínűleg veszteséges sem volt, de ha képződött is nyereség, azt teljes egészében az újságra költöttük, és ha volt egy kis saját pénzem, azt is mindig a háttér fejlesztésére fordítottam. Akkoriban egyszerűen nem volt ennél nagyobb prioritás az életemben. Ahogy mondani szokták: ezzel keltem, ezzel feküdtem. Amikor ezt az egészet elkezdtük, még írógépem sem volt, de hamar rájöttem, hogy komoly zenekarokhoz kézzel írt levelekkel soha nem fogok eljutni, úgyhogy az első jelentős beruházásom a már említett csehszlovák (vagy NDK-s?) Erika táskaírógép volt. Az nagy előrelépés volt, egy ideig el is voltam vele, de aztán kaptam egy levelet Svájcból, egy Apocalypse nevű zenekartól, és utána folyton azon meditáltam, hogy ezek hogy a fészkes fenében tudnak ilyen minőségű levelet írni! Mai fejjel már nagyon nevetséges ez a történet, mert amit kaptam, egy sima nyomtatott levél volt, de akkoriban mi még egyáltalán nem láttunk komputert, azt sem tudtam, hogy néz ki, azt pedig végképp el nem tudtam képzelni, hogy valakinek otthon saját nyomtatója legyen! Ez nekem akkor teljesen sci-fi kategória volt!
Így utólag visszagondolva, kizárólag az Apocalypse zenekarnak köszönhetem, hogy nem sokkal később az Erikát le is cseréltem egy japán elektromos írógépre, ami ugyan sehol nem volt egy nyomtatóhoz képest, viszont már brutálisan szép leveleket tudtam írni vele, legalábbis az Erikához képest! Aztán persze egy idő után a „szép” levél sem volt elég, mert rájöttem, hogy a „komoly” helyekre már nem szép levelet kell küldenem. Akkor jött a következő lépés, a fax, csak előbb kellett hozzá szerezni egy második telefonvonalat… Na, akkoriban ez nagyobb kihívás volt, mint megmászni a Mount Everestet! Végül több hónapnyi kínlódás után azért csak sikerült. Beüzemeltem a faxot, és komolyan mondom, szó szerint lenyűgözött, hogy este írtam valakinek Amerikába, és reggel, amikor felkeltem, ott pöndörödött az íróasztalomon a válasz! Akkor ez számomra ésszel felfoghatatlan mértékű technikai fejlődésnek tűnt, korábban ugyanis egy írásban készített interjút hagyományos postai úton két-három-négy hónap alatt tudtam összehozni, faxon viszont mindez csupán néhány napba telt, de volt olyan is, hogy küldtem kérdéseket Dee Snidernek, ő pedig néhány órán belül kézírással válaszolt! Az ilyenektől nekem akkor szó szerint leesett az állam, már magától attól is, hogy Dee Snidertől egyáltalán faxot kapok!
Hogyan készült a lap (anyaggyűjtés, írás, tördelés, nyomda stb.)?
Én inkább csak írtam, a lap szerkesztését, tördelését és nyomtatását Zsolti intézte egy debreceni nyomdában. Érdekesség, hogy az a nyomda a mai napig megvan, és úgy tudom, hogy működik is, és amikor nagy ritkán Debrecenben járok, és látom az épületet az autópálya-lehajtónál, mindig eszembe jut, hogy annak idején itt nyomták a Metal Mirrort!
Napi rendszerességgel, mai aggyal felfoghatatlan mennyiségű levelet írtam, tucatszám hordtam a küldeményeimet a postára, folyamatos levelezésben voltam hasonló érdeklődésű külföldi arcokkal, zenekarokkal, kiadókkal, menedzsmentekkel, szinte mindenkivel, akiről feltételeztem, hogy bármit is tudna nekünk segíteni. Amikor megjelent egy új lapszám, százas nagyságrendben postázgattam példányokat szanaszét a világba, ami rengeteg pénzbe került, de később nagyon sokat segített, mert a szétküldött fizikai példányok révén olyan kapcsolatokra tudtam szert tenni, amelyek idővel nagyon hasznosnak bizonyultak, és egyre többször fordult elő, hogy már nem én kerestem meg valakit, hanem ő engem.
Mi soha nem egy underground lapot akartunk csinálni, hanem számunkra „nagy” zenekarokról szerettünk volna írni, úgy, hogy közben az általunk jónak tartott új bandákról se feledkezzünk meg. Amikor már ment az újság, itthonról és külföldről is elég hamar kezdtek jönni anyagok, de ezek javarészt kis bandák cuccai voltak, tizenkettő egy tucat típusúak, viszont az már akkoriban sem igazán motivált, hogy száz tök egyforma death metal demóról írjam le, hogy ez ilyen, az meg szinte tök ugyanolyan. Ennek az egésznek az interjúk voltak a fénypontjai, főleg azok, amikor személyesen, szemtől szembe ülhettünk le valakivel beszélgetni. Az azért egészen más ám, mint levélben vagy faxon kérdezgetni – de természetesen mindig ezt volt a legnehezebb megszervezni.
Éppen ezért a lap tartalmát sem nagyon tudtuk előre megtervezni. Így utólag talán már nem szégyen bevallani, hogy nem kevés ad hoc jellege volt a dolognak: mindig az került be a lapba, amit addig sikerült összehozni. Hiába szereztem meg valakinek a telefon- vagy a faxszámát: ha pont stúdiózott vagy éppen turnézott, akkor többnyire nemigen foglalkozott a sajtóval, az én problémáimmal pedig főleg nem, és bizony nem egy olyan eset volt, amikor azt hittem, hogy sikerül valakivel interjút készítenem, de végül semmi nem lett belőle.
Azt azért tudni kell, hogy akkoriban még nem volt mobiltelefon, a telefonszámok vezetékesek voltak, és hiába szereztem meg például Trevor Perez (Obituary) telefonszámát, az időeltolódás miatt őt eleve csak hajnalban lehetett hívni, de fogalmam sem volt arról, hogy mikor merre jár, és ha éppen mákom is volt, és otthon értem, a Matáv egy fél családi ház árát számlázta le a tengeren túli hívásért.
Hogyan terjesztettétek a lapot?
Ez komoly kihívást jelentett, mert nagyon kevés olyan hely volt, amin keresztül egy ilyen terméket el lehetett juttatni a célközönséghez, hiszen ez mégiscsak egy réteglap volt. Elsősorban magán lemezboltokban próbálkoztunk, de ez is rengeteg meló volt: én például minden egyes számot vonattal vittem el Győrbe, Rütyihez meg Szombathelyre, Vida Feri lemezboltjába, aztán amikor elfogyott az a pár tucat példány, amit el tudtak adni, elszámoltunk. Egyfajta előrendeléses megoldással is próbálkoztunk, hogy aki kéri, annak megjelenéskor kipostázzuk a lapot, de ezt az akkori időkben még egy kicsit idegennek érezték az emberek. Nem mondom, hogy ilyen módon nem kelt el pár példány, de ez a módszer sem igazán váltotta be a reményeinket.
Ahogy haladtunk előre, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ilyen kézműves módszerekkel nem lehet a lapból nagy példányszámot eladni, és hogy a postai terjesztés lehet az egyetlen igazi megoldás. Utóbbi viszont nekünk már nagypálya volt, ahhoz is rengeteg feltételnek kellett megfelelni, hogy a posta egyáltalán terjesztésbe vegye a lapot, de az utolsó számunk már minden hírlapárus helyen elérhető volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt fucking jó érzés, amikor először megláttam a Metal Mirrort egy hírlapbolt kirakatában!
(holnapután folytatjuk)
Leave a Reply