A zenekar történetének legnehezebb időszaka zajlik”

Levélváltás a Ghost Toast tagjaival

A debreceni, art fúziós progresszív post-metalt/rockot játszó Ghost Toast negyedik albumáról nem is olyan régen írtam egy igencsak pozitív kritikát; számomra az év egyik legjobb lemeze, és külön büszkeséggel tölt el, hogy egy hazai csapatról beszélhetünk, így magától értetődő volt, hogy muszáj a srácokat jobban megismerni és mindenféle kérdésekkel bombázni őket, hogy közelebb kerülhessünk az emberekhez, akik a zene mögött állnak.

Azt kell, hogy mondjam, szerencsém, szerencsénk volt, hogy arra kértem a brigádot, ha lehetséges, minden tag külön-külön válaszoljon a kérdésekre. Lényegében mindenki maradéktalanul eleget is tett a kérésemnek, egyedül a csellóért és billentyűs hangszerekért felelős Pusker János maradt minimalista, de ahogy a gitáros Rózsavölgyi Bence fogalmazott: „Pusi eleve szűkszavú, amit tőle olvashatsz, az nagyon komoly teljesítmény. :-)”

Sziasztok, srácok! Először is köszönöm a lehetőséget, és nem is húznám az időt, csapjunk bele: mit kell tudni a Ghost Toast formációról? 2008 óta vagytok aktívak, azonban lehet, hogy önhibámból kifolyólag, de számomra korábban ismeretlenek voltatok. Mennyire vagytok idehaza vagy nemzetközileg elismertek? Milyen gyakran adtok koncerteket? Illetve kérlek, mutatkozzatok be: ki hány éves és mit dolgozik?

Rózsavölgyi Bence (R. B.): Az első két lemezünket tényleg csak a legelvetemültebb instrumentális zenerajongók és néhány haverunk ismerte. Ez a nehezen mérhető szint a sokszorosára ugrott, amikor leszerződtünk a harmadik anyaggal, az Out of This World-del az Inverse Records-hoz. Hozzátartozik, hogy az volt első jól szóló lemezünk is. Onnantól kezdve, hogy a kiadó révén normális promóciót is kapott, elég sokat foglalkozott velünk a sajtó, legalábbis az addigi ismertségünkhöz és a zenei műfajhoz képest. Ez aztán a maréknyi közönségünket is megsokszorozta, de azért még bőven a radar alatt repkedünk. Itthon is szép számmal születtek elismerő írások, és az idei Shape Without Form-mal pedig mind itthon, mind külföldön érezhetően még nagyobb lett irántunk az érdeklődés. Szóval még vagy 150-200 lemez és meg is elégedhetünk. 🙂 Buckethead-nek az egy erősebb év, szóval nem lehetetlen. Én egyébként jogászként dolgozom, és a 36 évemmel én vagyok a legfiatalabb a Ghost Toast-ban, szóval nem vagyunk már kölykök, csak lélekben.

Cserős Zoltán (Zoma): 39 éves vagyok, civilben Debrecen egyik ismert multis cégében dolgozom informatikai vonalon. Megjegyzem, volt időszak, amikor Waryou a főnököm volt, mert hogy ő is ugyanebben a cégben dolgozik. 🙂

Pusi: Pusker János vagyok, lassan már 41 éve. A GT-ben és azon kívül is elég sokan Pusinak szólítanak. Zenélésből keresem a kenyerem, csellistaként a Kodály Filharmónia Debrecen tagja vagyok. Igen, ez egy klasszikus együttes, tehát jogosan merül fel a kérdés: hogy kerülök én a Ghost Toast-ba? Egyrészt a barátság, ami összeköt a többiekkel, másrészt úgy gondolom, hogy minden klasszikus zenésznek kötelessége a kortárs zenét is művelni, és ez az. Annak idején Mozart is kortárs zenét szerzett, nem? Sajnos a GT-vel való koncertezésből nekem még kevesebb jut, mint a többieknek, hasonló jellegű kötelezettségeim miatt, de azt hiszem, elmondhatom, hogy amúgy sem ez a fő profilja a zenekarnak, hanem inkább a lemezkészítés.

Stefán János (Waryou, WY): WY vagyok, nemsokára 41, és ahogy Zoma, én is az említett IT multinál dolgozom, ahol egy automatizációs fejlesztésekkel foglalkozó részleget vezetek.

Papp Laci dobos elhagyta a fedélzetet, és a Húsdarálós Cserős Zoli érkezett a helyére. Pontosan mi is történt? Hogy tudjátok összeegyeztetni a zenei közös koncepciót „Energiavámpírral”?

R. B.: Zoma már ismerte a koncepciót, és tudni kell róla, hogy annak idején, kb. 15 éve már zenélgetett együtt a Stefán-Cserős-Rózsavölgyi hármas, sőt, a No Balance és a 17 in 5 dalok korai verzióját még vele írtuk. Aztán, azt hiszem, hogy a Húsdaráló akkori aktivitása miatt inkább úgy döntött, hogy ne másszunk bele ebbe komolyabban, mi pedig akkora már Lacival is zenéltünk, szóval átmentettük oda a dalvázlatokat, és megalakult a GT.

Amikor Laca elmondta, hogy nem szeretné folytatni, nagyjából Zoma volt az egyetlen ötletünk arra, hogy hogyan tovább. A kezdetektől követte a zenekart, jó barátunk, zenét is ír, jó meglátásai és ötletei vannak. Ugyanakkor egy egész más stílusú dobos, a munkamódszerünk is totál új neki, és hát a teljes zenekar időhiánnyal küzd minden szinten, valamint jött a COVID is… Ezek miatt a zenekar történetének legnehezebb időszaka zajlik éppen, úgyhogy – hiszen mi is lehetne ilyenkor egyszerűbb? – most a lemezíráson van a hangsúly, tehát egyből mély vízbe került. Reméljük, hogy nem bánja meg.

Zoma: Hát, a mély víz az nem kifejezés. 🙂 Itt, a Ghost Toast-ban szinte minden, az utolsó piszlicsáré dologig bezárólag máshogy, más tempóban, más szinten működik, mint amihez a Húsdaráló Projectben hozzá voltam szokva. A Húsnál kb. az improvizáció és a pár perc alatt megírt, azonnal működő, rövid, koponyazúzó dalok írása volt a domináns elv (mindez klasszik módon, jammelés közben, próbateremben), itt, a GT-ben viszont – a zene komplexitása miatt – nincs helye semmi megtervezetlennek. Amit amúgy egyáltalán nem bánok, mert nekem ez értelemszerűen felfedezendő terület magamban, így motivál, hogy csináljam is a dolgot. A technikai beilleszkedés ebbe a zenekarba életem egyik legizgalmasabb kihívása.

Ugyanakkor az egy percig nem volt kérdés, hogy emberileg be tudok-e ide illeszkedni. Waryou-val több mint húsz éve ismerjük egymást, többé-kevésbé ugyanolyan zenei ízléssel rendelkezünk (persze ettől még mindenkinek megvan a maga kedvenc kis zenéje/zenei stílusa, amit expert szinten ismer, miközben a többiek meg hánynak tőle.. 🙂 ). Tudjuk egymásról, hogy melyikünknek mik a zeneírási figurái/trükkjei. Ezen felül a Húsdaráló a tesózenekara Waryou korábbi punk bandájának, a Hurkatöltőnek, rengeteg közös koncertünk volt már. A magánéletben a barátaink nagy része is egyezik. Bence réges-régi zenekara (Until) is a bátyám stúdiójában vette fel az anyagát, már akkor is patent volt az összhang közöttünk. Egyszerűbben mondva, a Ghost Toast egy nagy család… Aztán maximum majd ha az „elsőszülött fiamat” szitává lövik, akkor Bencéék fogják őt a temetésre vállalhatóra kikozmetikázni. 🙂

Pusi: A GT életében mindig is kulcsfontosságú volt az összeegyeztetés, hiszen mindenki különböző zenei világból érkezett. Ez a banda egyik erőssége. Én a magam részéről nagyon várom a közös munkát Zomával, kíváncsi vagyok, milyen irányba fog vele indulni a fogat. Annyi biztos, hogy más lesz, és ismerve a zenei ízlését/műveltségét, ő is valami olyat fog tudni hozzátenni, ami nagyon inspiráló lesz.

WY: Valószínűleg elég könnyen össze tudjuk majd egyeztetni. Nem hiszem, hogy sokan lennének, akiknek nagyon bejönne a munkamódszerünk, de nem nagyon lehet vele mit kezdeni, az élet hozta így, és ehhez alkalmazkodni kell. Zomának pedig ez csont nélkül menni fog. Nekem is folyton tanulnom kell ezt az egész tudományt, ami az úgynevezett audio engineering. Gyakorlatilag egy rendszert kell üzemeltetnünk: ha valaki felveszi a sávjait, meg kell oldani, hogy mindenkinél ugyanúgy szóljon, ugyanazok a hangszerek, effektek mindenhol meglegyenek. Csak így lehet elérni, hogy a végeredmény is az legyen, amilyennek mindenki szerette volna. És ezt fenntartani és működtetni nem egyszerű, de azért láthatóan működik.

Tételesen vegyük végig a lemezeket, kezdve a Toast in the Shell debüttel! Melyik album jelent meg CD-n is, és melyik korongnak mi volt a koncepciója?

R. B.: A Toast in the Shell nem jelent meg CD-n, nem is szólt jól, igazából egy jó hosszú demó lett. Viszont szeretjük, mert azok a dalok még tényleg próbatermi jammelésből alakultak ki, és vérrel-verítékkel finomodtak. Előtte ráadásul egyikőnk sem játszott ilyen zenét, így mindig eszembe jut a felfedezés izgalma és öröme. Szóval én szeretem. Az emberek nem hiszem, hogy túlságosan kedvelnék: a hangzás nagyon nem mai, de nem is hallották sokan, szóval ez a veszély nem fenyegeti őket. Amúgy a honlapunkon meghallgatható és le is tölthető az anyag. Koncerten jó pár dalt játszottunk róla korábban, azok jó fogadtatásban részesültek.

A There is no en… esetében már tudatosabb dalszerzés folyt, a vázlatokat én vagy Waryou készítette el, és aztán a próbateremben alakítottunk rajtuk. Az egy hangulatában kevésbé szerteágazó lemez lett, szerintem sok jó témával, dallal. Ott találtunk rá arra, hogy a riffek és a hangulatteremtő zenei elemek milyen jól meg tudnak férni egymás mellett. Ezt is magunk promotáltuk még, egy kicsikét jobban, mint az első anyagot. Született is róla néhány egész jó írás, de még csak idehaza.

Tulajdonképpen ezen az úton haladtunk az Out of This World megírásakor is, de itt már – munkahelyi és családi elfoglaltságok miatt – csak a koncertekre készülés miatt jártunk próbálni, a dalok fájlküldözgetéssel íródtak. Nem is tudom, hogy melyik módszer a jobb, mindkettőnek megvan az előnye és hátránya, de nem is érdemes gondolkodni rajta, mert jelenleg csak az egyik működik. A lemez fogadtatásáról már volt szó, tulajdonképpen a mi szintünkhöz képest szélesebb közönség előtt ez volt a debütálásunk. Egy abszolút komolyan vehető lemez lett, a laza koncepcióját sci-fi, fantasy művek és különböző mitologikus témák adták, így a görög mitológiából ismert elemek és Richard Matheson is jól kijönnek rajta egymással.

Az Out of This World megint csak elég színes lett (egyesek szerint túl színes is), a Shape Without Form ahhoz képest komorabb szikárabb, tömörebb, rövidebb. Témája a kiüresedés, illetve az az elleni küzdelem. Jelenleg ennek a párját készítjük, a Shade Without Color-t, amelyen ebből a hangulatból facsarunk ki minden színt, és festjük meg vele azt, amit instrumentális zenével el tudunk mondani a mai világról.

Pusi: Szerintem a Toast in the Shell-nél egyszerűen az volt, hogy a sok jammelés következményeként felgyűlt egy kazalnyi ötlet, amiket aztán számokba ömlesztettünk, és lett belőle egy ilyen lemez. Számomra ez a legeklektikusabb anyag. Érződik rajta a kísérleti jelleg. Mindenki keresi benne a saját hangját, ami érzésem szerint a harmadik lemezre, az Out of This World-re kristályosodott ki. Itt már teljesen világos, hogy ki miben a legjobb és mi a funkciója a bandában. Az előtte lévő lemez, a There is no en… egyfajta átmenetet képez a kettő között. Szerintem az Out of This World az, ami annyira kerek és egyben van, hogy nem lehet megismételni, és ehhez mérten a következő lemez, a Shape Without Form már megint egy elmozdulás, egy keresés, de egész más szinten, mint annak idején a Toast in the Shell volt. Ezért is jó, hogy Zoma éppen most csöppent bele a dolgokba, egy dupla album második felvonására.

WY: Ehhez nem nagyon tudok mit hozzátenni.

Rengeteg hatással rendelkeztek, mind zenei, mind pedig egyéb művészeti és kulturális szempontból. Mesélnétek egy picit ezekről, a benneteket inspiráló könyvekről, filmekről, képzőművészeti alkotásokról, zenékről?

Zoma: Életkoromból adódóan a 90-es évek metalja (thrash, groove, nu) és persze a filmzenék (Jerry Goldsmith, James Horner, John Carpenter, John Williams, Thomas Newman, Danny Elfman, Basil Poledouris) a fő kiindulási pontok, de csipázom az elektronikus zenét is. Tánczenékből leginkább az ezredfordulós stílusok, aztán sok-sok EBM, a gabbert sem vetem meg, de mostanság a 90-es mainstream popban is egyre több értéket vélek felfedezni (a mai EDM és popzene szerintem egy lavór tevefos). Az utóbbi években pedig ásom magam bele ezerrel a hiphop-ba, jazz-be, folkzenébe és a leggyűlöletteljesebb black/death/grindcore-okba, amikben lehetőleg még véletlenül se angolul menjen a vokál. Filmből pedig minden, amit a VICO videótéka anno nyújtani tudott. 🙂

WY: Az a jó ebben, hogy bármi hatással lehet ránk, nincs egy „image”, aminek mindenképpen meg kell felelni. A magam részéről próbálom úgy tekinteni, hogy a felhasznált hangminták, szövegek, miegyéb az eszközeim arra, hogy kifejezzem a tiszteletem az eredeti mű vagy szerző irányába, és a dalokon keresztül talán mások érdeklődését is felkeltsem az adott dolog iránt.

R. B.: Sok ilyen hatás van. Eleve mindannyian más zenei elemeket dobunk be a közösbe. A riffek nagy részét én hozom, főként a 90-es és a kétezres évek hatásaira (Tool, The Mars Volta, Alice in Chains, Dave Navarro munkái, A Perfect Circle stb.) és filmzenékre (pl. Morricone, Basil Poledouris) támaszkodva. Az Orbital-os, Sponghle-ös, elektronikus, világzenei, folkos hatások nagyon nagyrészt Waryou-tól jönnek, Pusi pedig mindegyik világban otthonosan tud mozogni. Zoma úgy néz ki, hogy szintén mindegyik vonalon hozzá tud majd ehhez tenni, sőt saját dalkezdeményei is vannak, szóval igyekszünk még tovább színesedni.

Rengeteg film van, ami inspirál, nagyon szeretem a spagetti westerneket, a jó thrillereket, sci-fiket, Christopher Nolan munkáit, Aronofsky-t, illetve elég nagy Gyűrűk Ura fan is vagyok, szóval van minden, ahogy szerintem mindenkinél. Ami az irodalom és a zenénk kapcsolatát jelenti, a Hollow Men verset T. S. Eliot-tól például nagyon szeretem (a magyar fordításokkal még barátkozom), nem véletlenül fűzünk fel rá, ha lazán is, de két teljes lemezt.

Pusi: Én most itt csak egy körülbelüli listát tennék közzé a teljesség igénye nélkül, azokkal, akiknek a művészete hatott rám az évek során, mert úgysem férne bele minden és mindenki. Fekete István, József Attila, Alexandre Dumas, Villon, Bernini és Borromini, a reneszánszból kb. mindenki, Claude Monet, Csontváry, Bach, Ravel, Debussy, Puccini, Bartók, John Coltrane, Bill Evans, Joao Gilberto, Giovanni Sollima, Jim Jarmusch, 2Pac, Jaga Jazzist, Lajkó Félix…

Pontosan minek is aposztrofálnátok a Ghost Toast muzsikáját? Progresszív valami…?

R. B.: Köszönjük, maradhat. 🙂 Igazából azt sem szeretem, amikor valamit túlkategorizálnak, meg azt sem, amikor valakik kategorizálhatatlannak tartják magukat. Ha már muszáj, én post prog-nak szeretem hívni, de ha az is oda van még írva, hogy instrumentális (ami azért csak 95 százalékban igaz), illetve hogy experimentális (ez persze ma már nem sok minden jelent, amióta 40 millió, stílusokat vegyítő, kísérletezős zenekar létezik), az sem baj.

WY: Progresszív valami bármi. Ez is annyira elcsépelt szó már, hogy lassan nem is lehet tudni, mi van mögötte.

Milyen visszajelzéseket kaptatok a Shape Without Form-ról?

WY: Nagyon jókat, és ez felettébb örvendetes. Persze mindig van, aki meg tud lepni. Van, aki így 12 év után is hiányolja az éneket, van, akinek viszont egyáltalán nem hiányzik. Ugyanígy a szöveges részeket is van, aki utálja, van, aki direkt szereti. Az a jó, hogy senki véleményéhez nem kell igazodnunk. Van már annyi rutinunk ebben, hogy előre sejtjük, mi az, amit keresünk, és azt próbáljuk meg elérni, és nem az vezérel, hogy kiszolgáljuk mások igényeit.

R. B.: Már az Out of This World-nél is úgy éreztük, hogy szeretnek bennünket az újságírók, a bloggerek, de ennél a lemeznél erre is rátettek egy lapáttal, pedig én a végén már nem voltam benne biztos, hogy sikerült feljebb tenni a lécet. Zenészektől, rajongóktól is vannak nagyon szuper visszajelzések, negatív kritikát keveset kaptunk, de én azokat is szeretem (kevés kivétellel), különben gyanús lenne, hogy a kiadó lefizeti őket. 🙂

Kinek mi a kedvenc dala a négy lemezről, illetve mely dalok a legszemélyesebbek és miért?

Pusi: Az Out of This World egésze, fentebb már leírtam miért. Az új lemezről pedig a Hunt of Life, mert Waryou rohadt jól kitalálta. Tessék meghallgatni!

WY: Én egyet sem tudnék mondani, nekem mindegyik személyes, és (mivel az elő-keverést én csinálom) sajnos túl is hallgatom őket. Általában a pont készülő nótám a kedvencem, az, ami még jó ideig nem kerül lemezre. És mire odakerül, már rég átvette a helyét egy másik.

R. B.: Nekem jelenleg az újról a W.A.N.T. és az Y13. Ebben a két tételben minden benne van, amiért ezt csináljuk, a riffek, az atmoszféra, a filmzenés hatások, illetve a burkolt mondanivaló is a szövegrészletek által. De az Eclipse-et is nagyon szeretem, annak a riffjei úgy születtek, hogy az akkor újszülött kisfiam mellett gitározgattam a kanapén. Bár a dal hangulata kimondottan komor és az elmúlás ihlette, emiatt elég pozitív érzés számomra. A korábbiakról a Ka mai-t, a Gordiust, a No Balance-t, a Sane Shove-t, a 17 in 5-ot és a Hovin mernem-et is nagyon-nagyon szeretem, na meg az Alia-t. Ez utóbbi is olyan, hogy nagyon irigyelném, ha más csinálta volna meg. A Dűnéből vett mondatok is megállják benne a helyüket, még a művön kívül értelmezve is.

Zoma: Javarészt a koncertesebb dalok a kedvenceim, a Last Man vagy a Gordius. Nyilván nagyon olcsó duma lesz, mert hazabeszélés, de akkor is ez az igazság – és hát számomra a kérdésben érintett személyesség például ebben nyilvánul meg –, de a 17 in 5-ot hallani mindig nagyon jó érzés számomra. Baromira megtisztelőnek érzem, hogy Bencéék meghagyták azokat a dobtémákat, amiket még anno én írtam hozzá a dal vázlatához. Érted, Lacával simán kukázhatták volna azokat! Az Y13 nálam is nagy favorit, de mostanság az egyik készülő új dalunk (Chasing Time) tetszik a legjobban, amit egyszer majd ti is meghallgathattok.

Hogyan vélekedtek a koronavírusról: laborból vagy denevérből származhat? Benneteket hogyan érintett a járvány?

WY: Labradorból. Jól felborította az életet a nyomorult, az egyszer biztos.

Zoma: Azt biztosan tudom, hogy a két utolsó Ghost Toast LP a Denevérből származik.

R. B.: Egy koala-hal mutáns madárra tippelek. A másik kérdésre már válaszoltam korábban.

Dolgoztok új anyagon vagy egyelőre minden ötletet kiaknáztatok a legutóbbi lemezen? Iszonyatosan színesek az albumok zeneileg; hogy állnak össze a dalok?

R. B.: Igen, a már említett Shade Without Color készül. A koncepció az volt, hogy a T. S. Eliot Hollow Men című versében szereplő „Shape without form, Shade without color” mondatokra építünk egy dupla lemezt, csak külön-külön rukkolunk elő velük. Ezt az ötletet tartjuk is, de tervezett megjelenési dátumot nem merek mondani. A dalok vázlatai már megvannak, de még sok munka lesz velük.

Zoma: Ötletek, kidolgozatlan számok bőven vannak még a tarsolyban. Tulajdonképpen a dupla anyag második részének alapanyaga úgy négyötöd részben – tervrajzban – már a csatlakozásomkor is megvolt, ezekhez például nem biztos, hogy én túl sok új dolgot fogok hozzáadni. De nyilván a technikai összeérésnek előbb még meg kell történnie, hogy lássuk előre, hogyan haladhat a jövőben a csapat zenei fejlődése. Így a tőlem származó hatások minden bizonnyal majd a következő utáni lemezen lesznek jobban kihallhatók. Viszont még a jelenlegi dalokkal is sok a teendő, hogy elnyerjék végleges formájukat.

Egyébként eleve azzal a szándékkal csatlakoztam a zenekarhoz, azért is fogadtam el a megkeresést, mert szeretnék zenét írni, és Waryou-ék jelezték, hogy ők erre vevők. Magamat már huszon-iksz éve szórakoztatom azzal, hogy különböző – leginkább elektronikus – zenéket farigcsálok számítógépen. De javarészt csak dalötleteim vannak, ritkán jutok el oda, hogy be is fejezzem őket, mert a saját produkcióimat hallgatva egy idő után mindig hiányérzetem támad. És mindig oda lyukadok ki, hogy kell még valaki mellém: egy hangszer, egy énekhang vagy egy józan/kipihent prodjúször fül, aki megsúgja, hogy mit igen és mit ne. És én ezt nem szégyellem bevallani.

Ha belegondolsz, még az olyan poticsavargató zenék is, mint a Shpongle vagy a Conjure One, azért működnek annyira, mert nemcsak szinti és dobgép van bennük, hanem ének és élő hangszer is. Örök életű, verhetetlen hero-im most és mindörökké Posford és Fulber bácsi, de ők is milliószor hatékonyabbak, ha nem egyedül dolgoznak. Szeretném az ötleteimet realizálni, és itt, a Ghost Toast-ban a srácok nemcsak hogy kíváncsiak erre, hanem egyenesen várják is, mert ez most nekik is egy lehetőség arra, hogy kilépjenek az eddig jól belakott biztonsági zónából. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt a barátaimmal tehetem, nem pedig nagyon tehetséges, de vadidegen emberekkel.

WY: Még tíz évvel ez előttről is van projektem, ami nincs befejezve, és lehet, hogy nem is lesz soha. A világhálóinterneten jártomban-keltemben sajnos rengeteg virtuális hangszert találok, és általában egyáltalán nem azzal a céllal ülök le megnézni, hogy milyen, hogy ebből aztán legyen valami új dal, de néha egyetlen presettel elindul valami, ami utána hetekig nem hagy békén, és muszáj megcsinálnom, mert addig nincs nyugtom tőle. Aztán ez vagy elér abba a fázisba, hogy van értelme folytatni és rendesen köré írni a többi részt, vagy úgy marad, ahogy van, aztán majd egyszer, ha… Na, ilyenekből rettenetes sok van, ha híres lennék, a halálom után ezrek gazdagodhatnának meg a félkész témák kiadásából. Há-há.

Pusi: Eddig úgy volt, hogy Bence és Waryou, szerezte a dalokat, ami azt jelenti, hogy megírták a számok vázát és az elképzeléseket a zenével kapcsolatban, mi pedig (Pusi és Laci) hozzátettük a magunk dolgait. Részemről ez voltaképpen arra irányult, hogy megpróbáltam a lehető legszínesebbé tenni a dalokat, elsősorban harmóniailag. Viszonylag kevés hangszínnel, effekttel dolgozom (ez amúgy is Waryou dolga), nálam a harmóniák dominálnak.

Vannak/voltak a tagoknak egyéb projektjeik? Ha igen, mik azok?

WY: Nekem a már említett Hurkatöltő volt, de az már nincs. Jó lenne azt is legalább annyira újra elővenni, hogy normális minőségben meglegyenek a dalok, hogy a gyermekeim szörnyülködhessenek rajta. Talán egyszer arra is rászánom magam, hogy a jelenlegi, nem pont ide illő projektjeimet is egyszer rendesen megcsinálom. Mondanám, hogy minden a rá fordítható időn múlik, de igazából nem így van: főállásban én ezt nem tudnám csinálni, ha rutinná válna, akkor már nem is lenne érdekes. Sokkal jobb néha csak úgy belecsapni, és akkor az éppen rendelkezésre álló időben csinálni valamit, utána viszont van, hogy hetekig be sem nyomom a stúdióprogramot.

R. B.: Waryou annyira termékeny, hogy azzal nem tudunk lépést tartani; biztatom is, hogy rukkoljon elő egy szólólemezzel vagy mellékprojekttel. Jók is nagyon a félretett anyagai, kár lenne évekre a fiókban hagyni őket.

A végére hagytam két filozofikus kérdést. Az első, amit az emberek gyakran feltesznek maguknak: nem azt, hogy mi a lét értelme, hanem hogy mi a haszna ennek az egésznek. Ti mit gondoltok erről?

Pusi: „Mortalia facta peribunt.”

WY: Ha már filozofálgatás, akkor visszakérdezek: milyen haszon? Kié? Lehet egy nagy általános haszonról beszélni, vagy csak mindenkinek a sajátjáról? Igazából semminek nincs értelme, a létnek, a tudatnak, semminek. Ha pedig megisszuk a lét, eltűnik a tudat. 🙂

R. B.: Én a hasznát a kis utódaink nevelésében és abban látom, hogy olyan nyomot hagyjunk (akár művészeti, akár más szempontból) a világban, ami képes lehet arra, hogy valakinek értéket adjon, hozzátegyen az életéhez, vagy akár csak elültessen egy olyan gondolatot, ami e nélkül nem született volna meg.

Mit tennétek, ha a boldogság egy alma lenne?
a) Beleharapnék, és behabzsolnám.
b) Fényesítgetném, és elraknám.
c) Apró szeletekre vagdalnám, és amikor szomorú lennék, fogyasztanám.
d) Körtére cserélném. 🙂

R. B.: Olyan lehetőség nincs, hogy „megosztanám másokkal”? Mert egyedül szerintem nem értelmezhető a boldogság. De nem okoskodom túl, legyen a c).

Pusi: e) Elültetném a magját, és gondoznám, hogy fává nőjön.

WY: Néznék hülyén, hogy hát ez meg kinek az ötlete volt, hogy a boldogság egy alma, egy almás mese ugye már van a köztudatban, és az sem sült el túl jól. De amúgy megenném, kíváncsi lennék, mi történik.

https://ghosttoastband.bandcamp.com/
https://facebook.com/ghosttoastband
https://soundcloud.com/ghosttoastband
http://www.ghosttoast.hu

A cikk szerzője: haragSICK 39 további cikk
A NUskull és a Fémforgács web'zine-ek egykori szerkesztője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*