Baroness, Kylesa, Black Tusk, Palace In Thunderland, Black Pyramid, Valkyrie: az említett zenekarok számomra valamiért mindig is egy fészekaljat alkottak, még ha stílusukat tekintve és földrajzilag valamennyire távol is állnak egymástól. Az általuk befogott zenei ív a sludge-tól a pszichedelikus stoner rockon át egészen a heavy/doom birodalmáig húzódik, a térképen pedig a Springfield (Massachussets)–Savannah (Georgia) tengely mentén szétszórva helyezkednek el.
Ami közös (vagy legalábbis sokáig közös volt) bennük, az a keleti partiság, a mainstream-től való távolságtartás, a kísérletező hang, több zenekar esetében is a borítógrafikus John Baizley személye, bizonyos átfedések az egyes bandák (a Kylesa és Black Tusk, a PIT és Black Pyramid, a Baroness és a Valkyrie) tagsága között, plusz számomra az, hogy anno mindegyiküket a stonerobixxx blogról ismertem meg.
Az Adams tesók csapata, a Virginia államban található Harrisonburgból származó Valkyrie olyan szempontból mindenképpen kilóg ebből a képből, hogy az említettek közül talán ők játsszák a legkevésbé progresszív és pszichedelikus muzsikát, zenéjük sokkal inkább tendál a klasszikus heavy metal felé.
Mint azt sokan tudják, az együttes szólógitárosa, Peter Adams kilenc éven át, 2008-2017 között a Baroness-t erősítette, ott három klasszikus album – a Blue, a Yellow & Green és a Purple – fűződik a nevéhez, miközben a Valkyrie-nek is végig alapembere volt. Tehette, hiszen utóbbi nem egy kapkodós zenekar: 2002-es megalakulásuk óta a mostani csupán a negyedik nagylemezük.
Míg a jelenlegi felállásból a két gitáros, Jake és Peter a zenekar valamennyi anyagán játszott, Warren Hawkins dobos az első lemezt még „kihagyta”, a basszusgitáros Alan Fary pedig csak az utolsó két alkotáson szerepel. Ezzel együtt egy stabil csapatról beszélhetünk, hiszen a legutolsó ember, Fary is 2012-ben érkezett. Más kérdés, hogy a civil munka mellett muzsikáló négyes szekere pont emiatt a kényszerű „kétpályás” játék miatt soha nem tudott igazán lendületet venni. A frontember, Jake Adams például tanár, így, mint azt nekem a vele készült (itt olvasható) interjú kapcsán elmondta, a zenekarral kapcsolatos aktivitásokat igyekeznek az iskolai szünetek időszakára koncentrálni.
A kreditek tanúsága szerint az éneken a két testvér osztozik, ám a koncertvideók azt bizonyítják, hogy ez elsősorban Jake reszortja, Peter maximum vokálozik. És hát sajnos nálam éppen ez, a frontember orgánuma a Valkyrie produkciójának gyenge pontja: nem túl érces, kissé nyávogós hangja helyett szívesebben hallgatom a hangszeres részeket. Persze ahogy, mondjuk, a Black Sabbath muzsikáját is Ozzy jellegzetes hangszínével szoktuk meg és szeretjük, a Virginiai Valkűrök esetében is hasonló a helyzet.
Mivel eddig a csapat egyik albumáról sem írtam még, nyugodtan kijelenthetem, hogy a Fear volt az, amit egységnyi idő alatt a legtöbbször hallgattam tőlük, és ami így a legmélyebben ivódott belém, bár azt nem merném kijelenteni, hogy ettől ez a lemezük vált volna a favoritommá. A Valkyrie muzsikája mindig kellemes hallgatnivaló, ám egyik anyagukat sem sorolom nagy kedvenceim vagy úgy általában a kiemelkedő alkotások közé. A legfrissebb korongon azonban van két olyan tétel, illetve néhány momentum, amelyet feltétlenül érdemes megemlíteni.
Jó gerjedéssel és basszustémával indítja az albumot Feeling So Low. Az Afraid to Live az andalító kezdés után tempót vált, és üdítően felgyorsul. Itt különösen meggyőzőek, ráadásul jól is szólnak a gitáros részek. A Loveblind-ban Black Sabbath-osan brummog a bőgő, a The Choice viszont semmi izgalmassal nem lep meg, úgyhogy már éppen kezdtem volna elveszíteni az érdeklődésemet, amikor a Fear and Sacrifice-nak megint csak a gitárjáték hozzon pluszpontokat. És amikor a Brings You Down-nál már végleg lemondóan ellazulnék, még ugyanebben a nótában érkezik a lemez leggyorsabb másfél perce, utána pedig az album abszolút slágere, az Evil Eye. Kompakt nóta, amelynek négy és fél perce a cím ismételgetésében kimerülő, kő-egyszerű refrénekre van kihegyezve. A csapat egy másik meglepetést is tartogat a végére: az instrumentális Exasperator hipnotikus hangjai szinte Pink Floyd-i magasságokba emelnek bennünket – számomra egyértelműen ez a dal az anyag csúcspontja.
A Valkyrie, azt gondolom, valamelyest eltávolodott a korábbi lemezek zenei irányvonalától, ami alapvetően nem lenne baj, ha nem érezném folyamatosan a „Nagy Testvér”, Peter Adams ex-másik bandája, a Baroness hatását. Egy kicsit álmos(ító) muzsika, amit bármikor szívesen végighallgatok, de nem valószínű, hogy sűrűn forog majd a lejátszómban.
Leave a Reply