Udo Dirkschneider egy igazi legenda, akinek a neve igen hamar fel szokott merülni, ha a klasszikus német heavy metal kerül szóba. Egyetlen percig sem szándékozom titkolni az olvasók előtt, hogy ez a mélynövésű, reszelős hangú figura azon zenészek közé tartozik, akikért feltétel nélkül tudok rajongani. Annak idején az Accept Metal Heart című lemeze szerelem volt első hallásra, és ez a sorsdöntő találkozás elég is volt ahhoz, hogy Herr Dirkschneider örökre feliratkozzon a legnagyobb kedvenceim közé. Azóta is két pofára kajálok mindent, amihez az öregnek köze van vagy volt. Legyen szó Accept vagy U.D.O. lemezről, nálam alapszabály, hogy a mester fércmunkához soha nem adja a nevét, legfeljebb időnként egy kicsit elkalandozik a tipikus germán metal hangzástól. Az elmúlt másfél évtized albumain például elég erősen érezhető volt hősünk Rammstein iránti vonzalma, ám ezeket az ipari metal elemeket is olyan bravúros módon sikerült integrálni a csapat saját hangzásába, hogy abba képtelen voltam belekötni. Úgy is mondhatnám, hogy számomra eddig minden arannyá vált, amihez Udo hozzáért.
Mindezek ellenére határozottan hűvösen fogadtam a friss lemezzel kapcsolatos előzetes híreket. Kiderült ugyanis, hogy az albumot a csapat a Bundeswehr katonazenekarával szorosan összedolgozva fogja elkészíteni, ráadásul a lemez központi témáját a klímaváltozással kapcsolatos problémák fogják szolgáltatni. Ezek az információk komoly aggodalommal töltöttek el, mert amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy szükségem van-e egy, a bolygó sorsáért és a gyermekek jövőjéért aggódó, szociálisan érzékeny, szimfonikus U.D.O. lemezre, határozott „nem” volt a válaszom. A filléres költségvetésű borító lelombozó látványa pedig csak tovább mélyítette bennem a kételyeket. A borús előjelek között az egyetlen reménysugarat az a tény jelentette, hogy a régi Accept-es kolléga, Peter Baltes is besegített a csapatnak a dalszerzésnél. Komoly hendikeppel indult tehát nálam ez a lemez, de ahogy mondani szokás: innen szép nyerni!
Amikor először elindítottam a lemezt, a Pandemonium nyitánya egyből igazolni látszott a félelmeimet: hirtelen olyan érzés kapott el, mintha egy Spielberg-film „mindjárt elkap a dínó” jellegű akciójelenetébe csöppentem volna, ami ezért meglehetősen szokatlan dolog egy metal lemez hallgatása közben. Aztán persze megdörrentek az újkori U.D.O. albumokra oly’ jellemző, ipari présgép módjára zakatoló riffek, majd egy hatásos kiállás keretén belül a mester is kieresztette senki máséval össze nem téveszthető hangját, és egyből működni kezdett a dolog. Nincs ezen mit ragozni, ez bizony jó – gondoltam magamban. Sok szimfonikus metal lemezzel ellentétben, itt nincs olyan érzése az embernek, mintha a nagyzenekar egy másik rendezvényen húzná a talpalávalót, itt valódi összhang van a klasszikus szólamok és a metalos gitártémák között.
A másodikként felcsendülő címadó dal elsőre kissé meglepett, mert a komolynak szánt mondanivalót itt kifejezetten vidám, már-már bulizós hangulatú zenei megoldássokkal támasztják alá. Na, nem mintha ez baj lenne, mert egyébként egy igazi instant slágerről beszélünk, amire a hallgató a vérmérsékletének megfelelően vad headbangelésbe kezdhet, de akár táncolhat is rá. Nálunk igazi családi kedvenc lett belőle: míg én nyomatom a riffeket a léggitáron, addig a párom önfeledten riszálhatja a hátsóját a pattogós ritmusokra. Soha rosszabb látványt! És igen, én is kimondom, amire minden magyar rocker gondolni fog a dal hallatán: ezt a főriffet bizony a P. Mobil Utolsó cigarettájából vették kölcsön! 🙂
Magam is meglepődtem rajta, de amekkora viszolygással fogadtam ezt a lemezt, olyan gyorsan sikerült megbarátkoznom vele. Néhány hallgatás után rá is jöttem a titok nyitjára: a csapat dalszerzői rendkívül bölcs módon nem kaptak vérszemet a rájuk szakadt lehetőségtől, és öncélú művészkedés helyett inkább megírták az utóbbi évek legslágeresebb U.D.O. lemezét. Mintha csak a Faceless World album zenei világa teljesedne itt ki, ám ezúttal költséghatékony szintetizátoros megoldások helyett egy valódi nagyzenekar hathatós segítségével adják meg a hangulati többletet a daloknak. Azért pedig külön piros pont jár, hogy végre a dobhangzásra sem sajnálták a pénzt. Azt ugyan még mindig nem tudnám megmondani, hogy valódi ütőshangszereket hallok-e, mindenesetre ezúttal nyoma sincs az utóbbi évekre jellemző mechanikus kattogásnak.
A Love and Sin remek példája a fent említett fúziónak: egy kellemes fúvós hangszeres kezdésből egy vérbeli power metalos döngölés kerekedik ki, amelyben a nagyzenekar ugyan folyamatosan jelen van, de cseppet sem tolakodó módon, minden zenész éppen annyit ad hozzá a dalhoz, amennyit a hangulat megkövetel. A Future Is the Reason Why még ennél is jobban sikerült, szerintem egyértelműen ez a lemez legerősebb dala. Hogy stílszerűen fejezzem ki magam, egy igazi katonás menetelés, és nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért, de számomra valahogy olyan oroszos hangulata van az egész nótának. Egyébiránt, szerintem itt sikerült a legjobban összhangba hozni a két zenei világot, ezt a dalt konkrétan el sem tudnám képzelni ezek nélkül az ünnepélyes hangulatú színezések nélkül. De ugyanezt tudom elmondani a természet haragját megéneklő Mother Earth-ről is, számomra ez a tétel se lenne az igazi a refrénben hallható erőteljes kórusok nélkül.
Az album leggyilkosabb riffjéért járó aranyérmet viszont nem is kérdés, hogy a Rebel Town-nak kell átnyújtanom: ilyen agyvelőt masszírozó, lüktető gitártémát az Accept Stone Evil-jében hallottam utoljára. Az egész dalnak baromi jó húzása van, a Future Is the Reason Why mellett ez a másik kedvencem. Érdekes módon a lemez balladája, a Neon Diamond is elnyerte a tetszésemet, annak ellenére, hogy az én szememben egy halmozottan hátrányos helyzetű dalról van szó. Nem igazán szeretem a duetteket, és a szaxofonszólókért se rajongok, és lám, ez a dal mégis tetszik. Hallatlan. 🙂
Nem lennék azonban teljesen őszinte, ha nem tennék említést a lemez szürkébb momentumairól. Ilyen például a Blindfold (The Last Defender) című lírai tétel, ami alapból is egy elég harmatos darab, de így, teljes egészében Manuela Markewitz énekesnő előadásában végképp nem látom a létjogosultságát. Ahogy a Here We Go Again szövegelős, vidámkodó Aerosmith-utánérzését sem érzem ideillőnek. A műsor második felét átszövő instrumentális intermezzókat szintén elhagyhatták volna, mert helyenként egy kissé megtörik a lemez dinamikáját.
Érdekes helyzet állt elő az új U.D.O album kapcsán, mert jellegéből adódóan nem igazán tekinthető rendes sorlemeznek, de valahol mégis az, hiszen csupa új dal sorakozik rajta. Ahogy már említettem, meglehetősen szkeptikusan álltam neki a meghallgatásának, de ma már úgy gondolom, hogy szegényebb lenne a zenekar életműve e nélkül az album nélkül. Abszolút érthető az igény Dirkschneider úr részéről, hogy 68 évesen valami újat is ki akart próbálni, az pedig külön dicséretes dolog, hogy a nagy zenei kalandozás közepette is száz százalékig önazonos tudott maradni. Nem tagadom, egy vegytiszta acélkorongnak jobban örültem volna, de ezzel együtt is megemelem a kalapom az öreg előtt, amiért ki mert lépni a komfortzónájából. Kockázatos vállalkozás volt, de a végeredmény önmagáért beszél. Az idei év egyik legkellemesebb meglepetése.
Nagyon jó lemez. A cikknek köszönhetően hallgattam meg, és elsőre tetszett. Főleg a dallamaok fogtak meg. Régen volt ilyen fogós Udo/Accept, ami egyből a fejemben ragadt.
Én szeretem a klasszikus zene és a metal keverését, de itt, ahogy a szerző is írja, ténlyeg elég finom a nagyzenekari kíséret, nem át Udo szimfónikus metalba. Bár nyudogtan át is mehetett volna abba a stílusba, mert ez bizony A kategóriás zene.
Hozzáteszem a Sepultura szövegei is a bolygó sorsáért aggódóak és szociálisan érzékenyek, csak náluk ez durvábban van csomagolva (konkrétan a képünkbe mondva a háborúk, környezetszennyezés, gyilkolás, kizsákmányolás következménye), Udonál pedig finomabban, értelmiségibb módon, hogy a finomabb lelkűek is megértsék.
(A Sepunál az Arise részlete jól mutatja a különbséget, hogy ők burtálisan a képünkbe vágják a dolgokat:
„I see the world, old
I see the world, dead
Victims of war, seeking some salvation
Last wish, fatality
I’ve no land, I’m from nowhere
Ashes to ashes, dust to dust”)
A környzetevédelem fontosságáról szóló szövegek nálam jó pontnak számítanak, mivel én is az vagyok (nem méreg zöld és nem ökoterrorista, hanem középutas mérsékelt környezetvédő).