Tasmania, ez az Ausztráliához tartozó, bő félmillió lakosú sziget nem egy kifejezett metal központ. Nyilván több csapat is dolgozik a nehéz fém megmunkálásán, de elsőre, amikor rákerestem, az internet csupán a technikás death-vonalon mozgó Psycroptic és a lágyabb rockot/metalt játszó Tarot nevét dobta ki. És most itt van a The Wizar’d, amely a doom-fanatikusok számára már korábban is ismerős lehetett, lévén, hogy előző albumukat, a 2013-as Ancient Tome of Arcane Knowledge-et egyes – talán túlzó – kritikák az elmúlt két évtized egyik legjelentősebb alkotásának minősítették.
A sziget fővárosából, Hobartból származó zenekart 2004-ben alapította az énekes-gitáros Ol’ Rusty, eredeti nevén Will Fried (aki a csapat egyes kiadványain hol így, hol úgy szerepel). A frontember szerencsére hamar megtalálta stabil alkotó- és zenésztársát a basszusgitáros Blackie személyében. Az elmúlt bő két évtizedben ők ketten vitték a hátukon a csapatot, miközben a másik két muzsikus folyamatosan cserélődött mellettük. Érdekességként említem, hogy a bőgős szükség esetén a hathúros hangszert is a nyakába akasztja: az együttes egy EP-jén és két nagylemezén is ő volt a másik gitáros Rusty mellett.
Az okkult doom-ot játszó formáció tagjai bizonyos időszakokban hangzatos művészneveket használtak, így volt az énekes Ol’ Rusty Vintage Wizard Master, a gitáros-basszusgitáros pedig Blackie the Crimson Heretic of a Thousand Eyes. Korábban olyanok játszottak velük, mint Tangerine Dream, aki egy bőgős hölgy volt, a dobos Iron Tyrant, az ugyancsak ütőhangszeres Cameron the Barbarian, vagy a gitáros Sir Nun Piss; jelenlegi zenésztársaik pedig a gitáros Master of the Night és a dobos Maniac Frodsham.
A csapat lendületéből (büdzséjéből) jó néhány éven át csak rövidebb kiadványokra futotta: két demót, két single-t, két EP-t és egy koncertalbumot követően csupán 2008-ban jelentették meg bemutatkozó nagylemezüket, az Infernal Wizardry-t. Ezt azóta további két LP követte (Pathways into Darkness – 2010, Ancient Tome of Arcane Knowledge – 2013), idén áprilisban pedig negyedik teljes értékű hanghordozójuk is napvilágot látott, méghozzá egy viszonylag nevesebb kiadó, a Cruz Del Sur Music gondozásában. A Subterranean Exile egyébként a jelenlegi felállás első közös munkája.
A csapat muzsikáját legtöbben a Pagan Altar zenéjéhez hasonlítják, de a legfőbb ihletők között nyugodtan megemlíthetjük a Black Sabbath-ot, a Pentagram-ot, a Saint Vitust, a Witchfinder Generalt, vagy éppen a Reverend Bizarre-t is. Ami azonban egyértelműen a csapat legfőbb jellegzetessége, az Ol’ Rusty egyedi orgánuma. A Haunt Mind Freeze albumának ajánlójában negatív példaként említettem, mint ami gajra tudja vágni a produkciót, ám a helyzet szerencsére nem ilyen tragikus. Nehezen tudnék hasonló énekhangot említeni, mert az övé nem szalad olyan fel magasra, mint King Diamond-é; egyes dalokban az egykori Living Death-es Thorsten „Toto” Bergmann produkciója ugrik be róla, máskor pedig egy vékony, alacsony öregember, aki fiatalos vehemenciával, ám annál kisebb vitálkapacitással igyekszik helyt állni egy rockbanda élén.
A hangszeres részek szerencsére teljesen rendben vannak, jól eltalálták a gitársoundot, a vokáltémákban pedig időnként a másik gitáros, Master of the Night segít be Rusty-nak. A hétszámos anyag mindössze 35 percen át fut, ami éppen elég ahhoz, hogy ne túlegyük magunkat a The Wizar’d muzsikájával, hanem hiányérzetünk legyen utána.
Rusty nem a legszimpatikusabb énekhangjával köszön be az albumot nyitó címadó nóta elején; ezt hallva akadhatnak, akik léptetik a dalt, vagy akár az egész lemezt, de türelem rózsát terem! 🙂 A sulykolós-középtempós Wizard’s Revenge-ben a frontember már jóval férfiasabb orgánumát rezegteti meg.
A Master of the Night (ami akár a csapat gitárosáról is szólhatna, de persze nem) ritmus- és dallamvilága kapcsán óhatatlanul előkerül a Manilla Road-dal való párhuzam, amiből látható, hogy a The Wizar’d muzsikája inkább a heavy/power vonal, mint a klasszikus, epikus vagy funeral doom felé húz. Egy rövid, másfél perces instrumentális átvezetés (Ecstatic Visions Held Within the Monastic Tower) után érkezik a lemez csúcspontja, a Long Live the Dead, amelyben a csapat zenéjének valamennyi erénye, jellegzetessége kidomborodik: ellenállhatatlanul bólogatásra csábító, lassú középtempó, ikervokál, illetve egymásnak felelgető énekszólamok, dallamos gitártémák, ügyes, ötletes váltás a nóta közepén, a Gonosz erőinek megidézése a szövegekben (Who calls the name of Lucifer? / Pestilent death to the god above / Forces of evil shall triumph / Long live the dead!) – minden együtt van egy jó kis slágernótához.
A színvonal az Evil in My Heart-ban sem hagy alább: gyorsul a tempó, a végig dallamos énektéma pedig erősen old school ízeket hordoz magában. A dalcsokrot záró Dark Forces a maga hét percével az album leghosszabb és egyben leginkább epikus szerzeménye. Legalábbis az eleje, aztán megint jön a tempóváltás, felgyorsul a nóta, de különlegesebb meglepetéseket már ne várjunk tőle. Rusty ráadásul visszatér a nyávogósabb magasakhoz, úgyhogy a nótát inkább a lemez átlagos, mint kiemelkedő szerzeményei közé sorolnám.
A négyes és a négy és feles osztályzat között vacilláltam, végül maradt az előbbi, hozzátéve, hogy a lendületesebb doom kedvelőinek mindenképpen érdemes megismerkedniük az anyaggal. Én pedig már be is készítettem magamnak a csapat előző albumát, a többek által dicsért Ancient Tome of Arcane Knowledge-et, remélve, hogy legalább ekkora, ha nem nagyobb élményben lesz részem.
Leave a Reply