Slayer: Seasons in the Abyss (1990)

Mit tegyen az ember, ha egy akkora kedvencéről kell írnia, ami minden létező méretet felülmúl? Ha egy általa iszonyat nagyra tartott remekművel kapcsolatban kell megfogalmaznia az érzéseit, vajon mit lehet „papírra vetni”? Ódákat zengeni, hogy ez, ez, ez… mindenek felett áll, hogy „itten” van az univerzum legtökéletesebb albuma, ez a lemez simán lenyomja Lakodalom Lajos összes kiadványát, és így tovább. Ki kell nyilvánítani, hogy a Seasons in the Abyss legyen az összes ország himnusza, és egyben mondjon le minden király, császár, miniszterelnök, mindenki, mert innentől (sőt, már a megjelenésétől) ez az alapvetés fog uralkodni a világon, sőt az egész világegyetemben.

Szép szavak, túlzott elvárások, irreális gondolatok. De számomra ez a korong akkor is a csúcsok csúcsa. A Slayer vitathatatlanul a zenetörténelem egyik „alapköve”, amit azoknak is el kell ismerniük, akiknek közük nincs a heavy metalhoz – aki pedig mégsem, az inkább maradjon csöndben. Azt is tudjuk, hogy minden Slayer rajongónak más album a kedvence, és ez is azt jelzi, hogy életművük makulátlan, még ha az új korszak termékei nem is érik el a régi lemezek színvonalát. Valakinek a bemutatkozó lemez az etalon, sokak számára a Reign in Blood a favorit, de az sem meglepő, ha egyesek a South of Heaven-t kiáltják ki a zenekar fő művének. És persze itt van a Seasons in the Abyss is, ami szintén számos ember “legkedvencebbje” Araya-éktól, köztük nekem is. Ám néha úgy érzem, nem is érdemes rangsorolni, mert annyira magas a színvonal; ha éppen felteszem, mondjuk, a Hell Awaits-t, arra is azt mondom, hogy hibátlan.

Térjünk vissza az eredeti témához, azaz az amerikai együttes ötödik nagylemezéhez, és lássuk, mitől is olyan fenomenális! Haha, sosem felejtem el, amikor megvettem 1990-ben az aktuális Rattle Inc. nyomtatott fanzine-t (addigra már hallottam a lemezt), és elolvastam Benjoe kritikáját, amit a Megadeth Rust in Peace-ével együtt írt meg, megdöbbenve láttam, hogy Coly társszerkesztője alaposan lehúzta a Seasons-t (a R.I.P.-t nem). „Unalmas, nem elég kemény, a South of Heaven másolata”, és hasonló jelzők sorjáztak a papíron, amit egyszerűen nem akartam elhinni. Na, akkor meg is ingott bizalmam a magazinnal kapcsolatban, de szerencsére gyorsan megbocsájtottam Benjoe-nak, betudtam annak, hogy éppen rossz napja volt, amikor a kritikát megírta. 🙂 A lényeg az, hogy nem értettem egyet vele, helyette inkább rongyosra hallgattam a műsoros kazettát (szó szerint).

Ha lehetne számolni, hogy az ember hányszor hallgatott meg életében egy-egy lemezt, ez a mű nálam tuti az élmezőnyben lenne, de azon sem csodálkoznék, ha vezetné a rangsort, annyiszor lepörgettem már. És sosem fogom megunni. Mert ezt egyszerűen nem lehet. Nagyon tetszik benne, hogy változatos. A Reign in Blood egy atomtámadással felérő thrash-csapás, amiből csak egy van, így Araya-ék jól tették, hogy más irányba indultak el, bár a South of Heaven egy kissé éles váltás volt ezután, a Seasons… már egy kissé keményebbre sikeredett, de itt is rengeteg a dallamos rész, valamint a lassabb tempók, kiállások itt is bőven megvannak.

Rendhagyó módon a gitárszólókat említeném meg, ami nálam nem alapvetés. Természetesen szeretem az ízléses, nem túl hosszú virgázásokat, ha van is értelmük, de néhány együttes kissé túltolja, és maguk a szólók sem annyira izgalmasak. Nos, ezen az albumon olyanok sorjáznak, hogy csak kapkodom a fejem, és még mindig nem tudtam eldönteni (pedig volt rá 30 évem), hogy melyik a legjobb. Nincs is értelme azt nézni, hogy melyik emelkedik a másik fölé, mind tökéletes, és punktum.

Rögtön egy energia-bombával indul a lemez, ami nem más, mint a War Ensemble. Sosem tudom visszafogni magam, hogy ne üvöltsem együtt Araya-val, hogy „Sport the war! War support!”. Nem lehet kibírni, hogy csöndben hallgassam. Természetesen ebben is van néhány remek húrtépés. Én nagyon kedvelem a döngölős, középtempós Slayert, így a következő három dal számomra igazi csemege. A Blood Red az első jelentkező, nagyszerű gitárriffek szeletelnek benne, és Araya is remek teljesítményt nyújt énekével. A Spirit in Black is hasonló vizeken evez, de a középrészben rálépnek a fiúk a gázpedálra, amibe mi van beépülve? Egy (több) szenzációs gitárszóló, de még korábbról is hallhatunk egy hasonlóan nagy tekerést. A sebesség egyébként a dal végéig kitart. Dave Lombardo teljesítménye mellett sem lehet elmenni, de nem csak erre a nótára vonatkoznak a frenetikus jelzők irányába, az egész albumon nyújtott játéka több mint zseniális. Pörgetései, váltásai tanítani valók, és sosem érzem azt, hogy bármit öncélúan csinálna. Zseni ő, és kész.

Az Expendable Youth tele van doom-os részekkel, ami King-éknél valamennyire újdonság, de ezek is simán beépülnek a repertoárba, újabb dimenziókat nyitva a Slayer univerzumában. A King-Hanneman páros ezt a leckét is nagyon megtanulta, mert facsarják magukból a jobbnál-jobb riffeket. Érkezik egy „lírai” nóta, ami mára abszolút klasszikussá vált. Ki ne tudná, hogy a Dead Skin Mask-ról van szó, aminek hátborzongató gitártémáitól, Araya eszeveszett énekétől (amibe még valami gyereksivalkodást is belekevertek) a víz veri az embert. Na, és a szöveget jobb, ha nem is olvassa, aki galamblelkű. Sokan ezt a dalt tartják a zenekar legjobbjának – nem véletlenül.

A „B” oldal megint egy gyors tétellel kezdődik (Hallowed Point), amelyből ismét csak a gitárszólókat emelném ki, mert egyszerűen zseniálisak. Honnan a francból tudtak ennyi jó témát előhalászni Kerry-ék? A kérdés költői. És hogy ne érezzük azt, hogy kifogytak Gyilkosék az ötletekből, a bárdisták olyan riffeket rittyentenek a Skeletons of Society-ben, hogy azt még a korai Black Sabbath is megirigyelhetné. De ne dőljünk hátra, hogy elfogyott a puskapor, mert a Temptation-ben Araya alakít nagyot felelgetős énekével. Természetesen a többiek sem tétlenkednek, mindenki „tudja a dolgát”, így egy újabb tökéletes nótát zsebelhetünk be. Bevallom, a Born of Fire sokáig nem igazán tetszett, de idővel ez is a helyére került. Ez a dal is a sebesség-őrültek kedvence.

Az utolsó nótát gyakran elmismásolják a zenekarok, úgy vélik, hogy már elege van a zenehallgatónak, és csendre vágyik, ezért egy nem túl izgalmas tétellel zárják le az albumot altatás gyanánt. Na, Lombardo-ék nem tettek ilyet (sosem), úgyhogy a címadó dallal felteszik a koronát az anyagra, vagy az i-re a pontot, nevezzük, aminek akarjuk, a lényeg az, hogy méltó módon ér véget a 45 perc. Klip is készült hozzá, amit Egyiptomban forgattak (tuti, hogy a fáraók is feléledtek, és előmásztak a piramisok legmélyéről – netán a mélység évszakaiból? – és zúztak egy jót). Lágy pengetéssel indul a dal, majd egyre jobban bekeményedik, de a Seasons in the Abyss sem a legkeményebb szerzeménye a Slayer-nek, ám az egyik leghangulatosabb és a legzeneibb. Király a refrén, király a dob, király a… Kerry. 🙂

Nem mondok újat azzal, ha azt állítom, hogy szegényebb lenne az életem, ha nem ismerném ezt a korongot. Talán az sem meglepő, hogy ha egy lemezt kellene választanom, akkor egy lakatlan szigetre csak ezt vinném magammal. Micsoda hülye elképzelés: frászt megyek én lakatlan szigetre, áram és hangcucc nélkül hogy hallgatnám a lemezt?! Inkább maradok a seggemen, és felteszem még vagy tízezerszer.

About Zozzie 332 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

2 Comments

  1. Szeretem a 80/90-es évek thrash bandáit, de a Slayer valahogy elment mellettem… Egy-két nótájukat bírom, de ennyi.

  2. Ez egy nagyon jó és klasszikus album. A zenekar a csúcspontján volt ekkor.
    A War Ensemble, Dead Skin Mask, Seasons In The Abyss mai napig klasszikusok nemcsak a Slayer repertoárjában, hanem a kemény zenék összességében is.
    Villángyors, lassú doomos, lassú-középtempó-gyors témákat váltogatós egyformán van a lemezen, így egy változatos dinamikájú lemez jött létre. Ráadásul a Slayernek nemcsak a gyors számok állnak jól, hanem a lassú doomos tételek is. Sőt, ezeknek olyan hangulatot tudnak adni, amit csak nagyon kevesen.

    olvastam Kerry King interjúban, hogy soha nem volt a dallamok ellenfele, csupán a vidám “happy”, “fun” dallamokat nem akart soha a Slayerben, ellenben súlyos, végzetes, nyomasztó hangulatot árasztó dallamok nyugodtan lehetnek a Slayer számaiban. És ezen a lemezen a Dead Skin Mask dallami baromira fogósak, de mégis sötét, nyomasztó hangulatúak (aki a szöveget is ismeri, annak még nyomasztóbbnak hat).
    Ez igazi mestermű ez a lemez. Habár Thrash Metal stílusba sorolható be, de szerintem ez stílusoktól függetlenül egy igazi MEtal mestermű.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*