Időnként, amikor nincs kedvem régi kedvenceim korábbi albumait hallgatni, vagy éppen nem érkezik tőlük új anyag, belevetem magam az ismeretlen zenék világába, és dömpingszerűen belefülelek néhány power, thrash vagy doom banda legutóbbi anyagába. E zsákbamacskáknak csupán az elenyészően kis hányadától kezdek el dorombolni, ám több is volt már olyan előadó, amelyik aktuális alkotásával bejátszotta magát az adott év legjobbjai közé, úgyhogy a sok zsákutca ellenére is megéri próbálkozni.
Legutóbb így futottam bele az athéni Shadowmass bemutatkozó nagylemezébe. Az együttes csupán tavaly óta működik ezen a néven, korábban Fadomként futottak, ami nem más, mint basszusgitárosuk, Kostas „Constantine” Fadom családneve. Az előd-zenekar másik alapító embere az énekes-gitáros Stamatis „Stam” Syrakos; ők ketten a Shadowmass-nak is oszlopos tagjai. A Fadom négytagú csapat volt, és ugyanúgy thrash-t játszott, mint a mai formáció. Azzal a bandával Stam-ék egy EP-t (Thrash Bandicoot – 2011) és egy nagylemezt (Pantophobia – 2014) jelentettek meg. Ezt követően, 2016-ban csatlakozott az együtteshez Giannis „Maelstrom” Votsis dobos, aki – természetesen jó értelemben véve, de azért erősen csóválom a fejem – egy igazi pozícióhalmozó zeneőrült: a Metal Archives szerint jelenleg, a Shadowmass mellett további 12 bandában érdekelt, a Shadowmass (és e csapatok) előtt pedig legalább 15 formációban töltött el több-kevesebb időt. A képek alapján legfeljebb a harmincas évei elején járhat…
2019-ben történt, hogy a fent említettek megváltak akkori kollégájuktól, Chris Koutalelis gitárostól, és új név alatt, trióként folytatták tovább a zajongást. Saját definíciójuk szerint zenéjükben a thrash metal a meghatározó, amelybe nem kevés black és death elemet kevernek. Tény, hogy a Shadowmass muzsikájában érdekesen keverednek az európai, mindenekelőtt a német és az amerikai thrash stílusjegyei, a black- és death-ízeket viszont én nem érzem a zenében, hacsak a verzék alatti, sodró gitár- és dobtémákban nem. A frontember nem károg és nem is hörög, a hangja éppen annyira dallamos, hogy az még nem feszíti túl a zsáner kereteit.
A gitármelódiákat és tört ritmusokat hallva időnként van egy villanásnyi Annihilator- és Voivod-utánérzésem, de Stam orgánuma nem Kanada nagyjait, sokkal inkább Bay Area kiválóságait idézi. Inkább Testament-, mint Death Angel-vonal, Chuck Billy-ék mellett pedig a Forbidden, illetve a brit Xentrix neve ugrott még be a görög trió zenéjéről, a Shadowmass azonban mindegyik említett csapatnál dallamosabb muzsikát játszik. Amit hallunk, szerintem nem old school thrash, viszont Maelstrom-ék produkciója az újhullámos bandák (Havok, Municipal Waste, Dust Bolt stb.) műveivel sem említhető egy lapon.
Csaknem 38 perces, kilenc számot tartalmazó debütalbumuk, amely szimplán a zenekar nevét viseli, még tavaly októberben, kizárólag digitális formátumban látott napvilágot. Amit sajnálok, hogy a lemezen nincsenek igazán emlékezetes nóták (egyedül talán az album záró tétele), inkább csak momentumok – ezért sem magasabb a végső pontszám. Külön kiemelném viszont Syrakos gitárjátékát: szólói jó hangzásúak, kimunkáltak, lágyabb pengetései pedig (például az anyagot záró Felicity végén) szinte simogatják a lelket. Az anyag csúcspontja nálam a Killing című dal szólója, amiben a Skolnick-iskola legszebb pillanatai köszönnek vissza, de hasonlóan izgalmas melódiákat hallunk a már említett utolsó nótában is. A Final Blow-ban elsősorban a riffelés tetszik; innentől szinte pillanatnyi szünet nélkül követik egymást, szinte egybefolynak a dalok, hogy aztán a több mint hétperces Felicity ismét a maga pompájában ragyoghasson fel.
Erős bemutatkozás, mindezek után az elődzenekar Fadom anyagaiba is belehallgatok, és természetesen kíváncsian várom az athéni srácok következő alkotását.
Leave a Reply