Satan-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

Lelövöm a poént: számomra az 1986-os Into the Fire EP a Satan legtökéletesebb alkotása. Ám mivel ebben a játékban csupán nagylemezek versenyeznek egymással, közülük kell győztest hirdetnem. Az első kettő még a 80-as években, a rájuk következő három album pedig 2010 után született, a második és harmadik korongot 26 év választja el egymástól. A hőskorban megjelent műveket a „maguk idejében” ismertem meg, az újkori Satan-hoz viszont csak legutóbbi albumuk idején találtam vissza. Így talán nem meglepő, hogy jó időbe telt ráéreznem a csapat 21. századi hangjára. Ami valójában ugyanaz, mint a 80-as évekbeli, ám valahogy mégis nehezebben adta magát. Paradox módon talán éppen azért, mert mást vártam, kerestem a különbséget, de nem igazán találtam.

Az ilyen típusú, számomra elsőre nehezebben befogadható zenékre abszolút igaz, hogy időt kell hagyni nekik. Bár a Cruel Magic-re már a megjelenésekor is maximális pontszámot adtam, ám mostanra még inkább beérett, még jobban tetszik, mint akkor. Így aztán az a legfrissebb anyag itteni előkelő helyezése sem váratlan; úgy tűnik, összeért a híd két íve, amelyek a Satan régi és új korszaka között nyúltak egymás felé. De minden további időhúzás helyett jöjjön az öt album rangsora, a legkevésbé tetszőtől az egyre kedveltebbek felé haladva!

5. Atom by Atom (2015)

A Satan kétezres években született három albuma számomra meglehetősen homogénnek tűnik zeneileg, talán mert tényleg azok, vagy mert nagyjából egy időben ismertem meg őket. Az Atom by Atom számomra „B oldalas” dalokkal van tele: tetszik a gitársound, jó a basszus, remek tekeréseket hallok, és mégis: hiányoznak a nagy nóták, a fogós szerzemények – valahogy úgy, ahogy a Blind Fury Out of Reach albuma, vagy az első és harmadik Pariah-korong (The Kindred, Unity) esetében. A három 21. századi Satan lemez közül ez a leghalványabb, egy kiemelkedő szerzeményt sem tudok említeni róla.

4. Suspended Sentence (1987)

Szeretem azt a dohos-patinás hangulatot, amit a lemez áraszt magából, de a dalok közül egyik sem tudott igazán közel kerülni hozzám. Annak ellenére sem, hogy itt is az Into the Future-ön bemutatkozó Michael „nem Jacko” Jackson énekel. Sok helyütt egyszerűen unalmasak a nóták, mindkét korábbi anyaghoz képest visszalépésnek érzem a stílust, a hangzást, amit a zenészek lehet, hogy éppen ellenkezőleg, progresszióként éltek meg… Apró momentumok vannak, amik tetszenek: az intróként elhangzó 92nd Symphony, egész nótaként még leginkább az utána következő Who Dies Wins, a Suicidal Justice refrénje és „gitárnyávogása”… és nagyjából ennyi. Ez a lemez szerintem nagyon félrement, nem véletlen, hogy ezt követően Pariah-vá váltak, majd jó időre fel is oszlott a csapat.

3. Life Sentence (2013)

Elég béna dolognak gondolom, hogy – még ha távolról is, de – két egymást követő lemeznek ennyire hasonló címet adtak. Persze, ebben lehet tudatosság is: így akarták összekötni a múltat a jelennel… Ellentétben az előtte és közvetlenül utána megjelent anyagokkal, erről az albumról szerencsére már tudok kedvenceket említeni: a Twenty Twenty Five-től a Cenotaph-on és a Testimony-n át a Tears of Blood-ig és a címadó nótáig számos dal ajándékoz meg emlékezetes refrénekkel.

2. Cruel Magic (2018)

Nem kevés old school hangzás szorult ebbe az anyagba, a zene mintha egy remaszterizált 80-as évekbeli felvétel lenne. A dob egy kissé kicsörömpöl az összhangzatból, viszont így jól hallható, kifejezetten élvezetes Sean Taylor játéka. Brian Ross hangja semmit nem kopott az elmúlt évtizedekben, a gitárok pedig helyenként izgalmas hangzásokkal, melódiákkal örvendeztetnek meg. Egyedül Graeme English basszusából hallok keveset.

Semmi öreges tempó, a Satan ugyanolyan fickós, mint volt a hőskorban. Ez alkalommal is gyakran speed metalba hajló fémzenét kapunk, a dalok pedig ha nem is azonnal, de annál mélyebben rögzülnek a hallgatóba. Nem is sorolnám a számcímeket, Steve Ramsey-ék legutóbb egy nagyon erős albumot raktak le az asztalra (megjelenését követően itt írtam róla), amely nálam komolyan veszélyeztette a debütáló nagylemez elsőségét.

1. Court in the Act (1983)

Egy kicsit dobozhangzása van, viszont a dalai szinte kivétel nélkül ütnek, kompaktak, befogadhatók – amellett, hogy a hangszeres teljesítményekről is csak a legjobbakat lehet mondani. Az albumról már írtam korábban (itt), úgyhogy most nem térnék ki a részletekre. Ez a Satan klasszikus alkotása, és egyben a ’83-as felhozatal egyik kiemelkedő darabja is, úgyhogy a helyezése egy pillanatig nem lehetett kérdéses.