Szerintem minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy ha a thrash metal műfaj kezdeteit kutatjuk, ez az album is örök és megkerülhetetlen alkotás. Zeneiségében éppen úgy, mint hangulatában egy teljesen egyedi anyagról beszélhetünk. Ezek mellett megemlíteném még a kiváló hangzást is, ami nem mellesleg szintén növeli a mű értékét. Mivel ’85-ben még szenvedélyes lemezgyűjtő voltam, így tapasztalatból mondhatom, hogy ez a lemez és a Celtic Frost Emperor’s Return EP-je volt akkoriban a két legerősebb, legdinamikusabb megszólalású bakelitem. Éppen ezért ez az anyag ilyen téren is simán megállja a helyét, még a mai metal zenék között is! Emlékszem, a miskolci Korona lemezboltos Lajos szokásához híven úgy ajánlotta nekem ezt a lemezt, hogy „ha a Metallica és a Slayer összeállna, akkor sem játszanának ilyen zúzós zenét”. Persze ismertem már a boltvezető úr ilyen túlzó kijelentéseit… 🙂 Volt szerencsém néhány „sz@r” lemezt venni nála, csak mert hallgattam rá. De ez esetben nem csak az üzleti érdek mondatta vele, hogy „Vedd meg, nem fogod megbánni!”. Belehallgattunk az első két-három számba, és egyből fülig ért a szám.
Hazafelé a vonaton, nézegetve a lemezborítót, azért támadt némi kétségem. „Mi a pics@? Még 30 perc sincs a lemez, és van rajta 22 szám!? Hát ez meg hogy?” Persze a válasz erre azóta már mindenki előtt jól ismert, aki hallotta ezt a remekművet. A crossover (kereszteződés, keresztezés) teljes mértékben helytálló az itt hallható muzsika műfaji besorolását illetően. Bár szerintem a thrash metalhoz áll a legközelebb, de jó pár dalban a hardcore és punk hatás is igencsak érezhető. Mint már említettem, a lemez hossza nem éri el a 30 percet, így ilyen téren is úttörőnek számít a thrash műfajban. Ez az album talán az első olyan mű, amely egészét tekintve ékesen bizonyítja, hogy a thrash nem az az irányzat, amiben csak a négy-ötperces vagy a még hosszabb számok lehetnek ütősek. Hiszen pont ezt a sémát követve szabadította ránk a Slayer is a „bestiát” ’86-ban a Reign in Blood 28 percével!
Az ezt a bandát alkotó két Anthrax-tag, Scott Ian és Charlie Benante, a Nuclear Assault basszer Dan Lilker és egy addig számomra teljesen ismeretlen, Billy Milano nevű énekes kinézetre is elég bizarr látványt nyújtott. Főleg Lilker langaléta és Milano soványnak éppen nem nevezhető testalkatát mosolyogtuk meg anno a haverokkal. (Az énekest az egyik haverom spontán „füstölt disznósajtnak” nevezte el. 🙂 Persze a maximális tisztelet mellett!) Számomra ez a mókás bandakiállás viszont teljesen kompatibilis a lemezen hallható, néha igencsak humoros (Pre-menstrual Princess Blues, The Ballad of Jimi Hendrix… ), illetve laza hangulattal.
Külön örömömre szolgált, amikor néhány éve egy Track-es Anthrax-bulin élőben is hallhattam e lemez nyitószámát, a zseniális March of the S.O.D.-t. Mekkora riff és micsoda dzsa-dzsa…fúú, apukám! 🙂 De ha már itt tartunk, a három kedvenc számom viszont a Kill Yourself, a United Forces és a Freddy Krueger.
Néhány hete olvastam valahol, hogy a dobos Benante egy interjúban arról beszélt, hogy a „blastbeat” stílust vagy technikát a metalon belül ő alkalmazta először lemezre rögzítve (előtte a jazz zenében már hallható volt). Nos, minden kétséget kizáróan az album Milk című számában valóban egy a ma oly’ népszerű blastbeat technikára hajazó dobolás hallható. Tehát részemről Charlie-nál a pont. (Az Extreme Noise Terror és a Napalm Death csak később adott ki hivatalos nagylemezt.) Csak mellékesen jegyzem meg, hogy január 29. a nemzetközi blastbeat napja, legalábbis a Terrorizer magazin szerint! 🙂
És végezetül, bár a lemez címe pont az ellenkezőjét sugallja, de szerintem senkinek nem kell különösebb angoltudás ahhoz, hogy hallja: a Speak English or Die egy kib@szott jó album és egy igazi crossover thrash klasszikus. Akinek van füle a hallásra, az úgyis egyetért velem, a többiektől pedig én kérek elnézést! UFF!
Válasz írása