Nálam mindig is az első Pro-Pain album lesz a dobogó legtetején. Amikor 92-ben kijött, akkora öklöst vágott az arcom közepébe, hogy a szoba végéig repültem. (Csak tudnám, ki a francnak adtam kölcsön a CD-t tizenvalahány éve, ugyanis az illető a mai napig elfelejtette visszaadni. Úgy látszik, neki is nagyon bejött! HEHEHE!) Szóval az a lemez akkora 10 pontos album, hogy már szinte 11. Minden nóta tökéletes alkotás rajta. Viszont a csapat utána kijött anyagai már nem okoztak olyan sérüléseket, mint a debüt cucc. Nem mondom azt, hogy gyenge alkotások, csak nekem nem jöttek be maradéktalanul.
De aztán megjelent a hatodik album, a Round 6, és már az első hallgatásnál éreztem, hogy „Na, ez az!!!”. Nem tudom, a New York-i srácok mit szedtek akkoriban, vagy mi tombolt bennük, de 13 olyan nótát préseltek lemezbe, amelyek számomra tökéletesek. Jobbnál jobb riffek kopogtatnak az ajtón, és szinte horzsolásos sebeket ejtenek rajtam. Én meg a plafonig ugrálok, vagy levágok pár bokszmenetet a szobámba tévedt láthatatlan emberrel. A zene ritmusára történő bólogatás sem rossz módszer arra, hogy levezessük a dalok által belénk injekciózott energiát, viszont vannak hátrányai. Például a másnap kínzó nyaki fájdalom vagy a pár perc után jelentkező szédülés. Arról nem is beszélve, hogy baszott nehéz közben orrot fújni, borotválkozni pedig pláne. Kedves férfi rajongók, soha ne hallgassátok ezt az albumot borotválkozás közben, mert nagyon veszélyes! Én egyszer próbáltam, de mire végeztem, úgy nézett ki a pofám, hogy elmehettem volna dublőrnek az Egy meghámozott arcú sorozatgyilkos naplója című film forgatására.
A Pro-Pain stílusát talán úgy határozhatjuk meg a legkönnyebben, hogy egyfajta hardcore/metal keverék, ami nem véletlen, hiszen majd minden zenész, aki a csapatban megfordult, a hardcore irányából érkezett. Választék van bőven, hiszen a banda majd 30 éves fennállása alatt az alapító Gary Meskil mellett már legalább tizenöten játszottak. HEHE!! Nem csodálom, ugyanis azt hallottam, hogy a frontember elég keménykezű főnök. Ezen az albumon is három olyan zenész volt mellette, akik előtte a hardcore vagy a crossover színtéren ügyködtek. Itt van régi harcostársa, a gitáros Tom Klimchuck, akivel még a Crumbsuckers-ben nyomták. A másik két tag, Eric Klinger gitáros és Eric Matthews dobos pedig a The Spudmonsters-ből érkezett a bandába.
Szóval gyakran ütik fel a fejüket HC-s megoldások, főleg akkor, amikor gyorsabb tempóra kapcsolnak. A kétperces játékidőt sem elérő Make Some Noise akár egy padláson talált, 80-as évekbeli hardcore bőröndből is előkerülhetett volna. Aki pedig megfigyeli a Draw Blood kezdő riffjét, könnyen rájöhet, hogy a Hatebreed is sokat hallgatta ezt az albumot. HEHEHE!!
Mint már említettem, számomra az összes dal telitalálat, de van egy, ami nagyon meglepett, és nagy kedvencem is lett. Ez pedig a Substance című tétel, ugyanis itt Gary egy dallamos, tiszta énekhangot dob be a refrénnél, és szerintem ez baszottul beleillik a dalba. Nagy kockázat volt, de jól sült el. Nem véletlen, hogy klipet is forgattak hozzá. Meg kell még említenem Tom szólóit, amelyek jól feldobják a dalokat, és megakadályozzák, hogy a 38 és fél perces lemez csupán egy egymás tetejére dobált riff-betontörmelék halom legyen. Mondanom sem kell, hogy az album megdörren, mint az állat, úgyhogy minden klappol ahhoz, hogy jól érezze magát az, aki egy kis New York-i, keménytökű metal hallgatása által szeretné kiengedni a gőzt.
A Pro-Pain még most is aktív, és 28 év alatt úgy is 16 lemezt tettek le az asztalra, hogy utoljára 2015 -ben jelentkeztek új anyaggal. Jövőre lesz 30 (!!!) éve, hogy megalakultak, így biztos vagyok benne, hogy valami nagy dobásra készülnek. Remélem, mindent beleadnak, és ismét egy olyan albummal örvendeztetnek meg, mint ez vagy a legelső. ÚGY LEGYEN!!!
Leave a Reply