Kanadában az Exciter és az Anvil komoly hatással volt a nyolcvanas évek első felében az ottani power/speed/thrash kialakulóban lévő színterére. A véres humort sem mellőző, 1984-ben alakult torontói Piledriver is ebben a közegben kelt életre, de említhetnénk a ’83-ban létrejött Razor zenekart is. Az összes felsorolt együttesben közös, hogy mind Ontario tartományból származnak. A Piledriver hatásai között a valamennyiükre ható Motörhead mellett a korai Metallica neve is felmerül. Őszintén szólva az első, 1984-ben megjelent Metal Inquisition című lemezük számomra kevésbé emlékezetes, simán elment mellettem, viszont a két évvel később kiadott Stay Ugly totálisan betalált! Górcső alatt a Piledriver 28 és fél perces második nagylemeze!
A kor szellemének megfelelő – fentebb már körülírt – speed/thrash őrület söpör végig az egész albumon, helyenként újrahasznosítva a hatásként említett, népszerű amerikai pályatárs ötleteit. A zenekar néhány éves ténykedése során egyik kiadványán sem bonyolította túl a riffeket vagy a szólókat, ahogy az ének sem kiemelkedő, viszont ettől függetlenül – főleg második alkalommal – nagyon is működőképes dalokat hoztak össze. Szerencsére ők sem veszik túl komolyan a pokoli témákat, inkább amolyan groteszk színháznak tűnik a produkciójuk. Ez abból is látszik, hogy 1988-ban a vicces Dogs with Jobs-ra változtatták a nevüket, amelyben már csak az egykori zenekar-alapító dalnok, Gordon Kirchin szerepelt, s adtak ki két thrash lemezt, mielőtt 1993-ban letették volna a lantot. 2004-ben (más forrás szerint 2005-ben) az énekes The Exalted Piledriver néven szervezte újjá a bandát, megint csak új tagokkal, amely egy rövid megszakítással azóta is üzemel.
Egy sötét, viharos éjszakán szívdobbanások hasítanak az éterbe… a szűzleányra lecsapó kéjsóvár démon, azaz a dalban vele azonosuló Gordon „Pile Driver” Kirchin ördögi kacajával, élvhajhász acsarkodásával nyitó The Incubus megadja az alaphangot a teljes anyaghoz. Edward Pursino virtuozitást hanyagoló gitárnyűvése viszonylagos egyszerűsége ellenére roppant hangulatos, míg a sodró lendület a ritmusszekcióban Robert Espizito dobos és Mike Paccione basszer munkáját dicséri. A lemezkezdő zenei rituálé végén pedig – a történet szerint kilenc hónap elteltével – a sikoltozó, álmában megbecstelenített leány méhéből kirágja magát a megtestesült gonosz!
A Metal Death Racer sem kevésbé finomkodik, ott folytatja, ahol az előző nóta abbamaradt, csak most egy apokaliptikus, Mad Max jellegű sztorit mesél el. A The Fire God tűzropogást utánzó effektje után felcsendülő nyitánya és befejezése a Metallica Ride the Lightning nótájának nyitó- és záróriffjére épül, minimálisan átköltött változatban. Remek darálás, Gordon hangja karizmatikus, velejéig romlott nevetése horrorfilmbe illő. A Chaos középtempója a begyorsuló gitárszólós résszel jól eltalált, ahogy a nótavégi sebességfokozás is Gord hisztérikus, világvégét idéző üvöltéseivel.
A rövid, vészjósló közjáték és az azt követő The Lord of the Abominations számomra David DeFeis énekes (Virgin Steele) Exorcist névre keresztelt (haha, még hogy keresztelt, micsoda paradoxon!), okkult vizekre evező projektjét, illetőleg az általuk kiadott Nightmare Theatre lemezt juttatja eszembe. Ez már csak azért sem meglepő, mert Edward Pursino gitáros személye megegyezik az Exorcist-ben Marc Dorian álnéven pengető egyénnel.
A gonosz virágai (Flowers of Evil) elvezetnek bennünket a hóhér dalához (The Executioner), amely súlyosan málházva taglalja a Halál jobb kezének, az ítélet-végrehajtónak a lelki világát. Az viszont nem lehet, hogy ne kapcsoljanak a tőlük megszokott sebességfokozatba, tehát rálépnek a gázpedálra, majd a dramaturgiának megfelelően váltogatják a lassabb és gyorsabb részeket.
A Piledriver sajnálatos módon nyúlfarknyi hosszúságú második lemeze nyugodt szívvel odatehető a nyolcvanas évek közepén hasonló rövidségű, mégis kiugróan jól sikerült debütalbumokat produkáló, mára kultikus státuszba került amerikai power/speed/thrash zenekarok anyagai mellé. Gondolok itt az Abattoir-ra, a Hallow’s Eve-re vagy akár az Agent Steel-re. Sőt, bár nem annyira agresszív és nem is akkora klasszikus, mint a legnagyobb thrash nagyágyú, a Slayer harmadikja, a kurta, ám annál intenzívebb Reign in Blood alapvetése, mégis talán amellett is elférhet ez a kanadaiak által életre hívott fekete mise.
Leave a Reply