A rattle.hu oldalon korábban Zozzie írt már a legendás Nocturnus The Key című első albumáról. Tavaly, 29 évnyi várakozás után megjelent a folytatása. Folytatást írok, mert zeneileg és szövegileg is szó szerint annak tekinthető. Hogy ezt megértsük, tekintsük át a zenekar rövid történetét!
A csapatot a Morbid Angel egyik alapítója és első dobosa, Mike Browning, valamint a szintén ex-Morbid Angel tag, Sterling Von Scarborough basszusgitáros hívta életre. Érdekesség, hogy mindketten Trey Azagthoth miatt (személyi és zenei ellentétekből kifolyólag) szálltak ki a Morbid Angelből, ám végül Trey segített nekik lemezszerződéshez jutni.
Ez a Morbid Angel vonal nemcsak a megalakulás miatt fontos, hanem zeneileg is. Ugyanis a két ex-MA tag hozta magával azokat a korai Morbid Angel-es zenei ötleteit is, amelyeket ott nem tudtak teljes mértékben kibontani, itt azonban teljes mértékben megvalósíthattak. Azaz csak Browning, mert Scarborough végül a Nocturnusból is távozott.
A Morbid Angel első lemeze hivatalosan a zseniális Altars of Madness volt, de 1991-ben megjelentették korábban kiadatlan, korai anyagukat Abominations of Desolation címmel, amin még Mike Browning dobol és énekel/hörög.
Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a Nocturnus The Key című lemeze a bonyolult és technikás dobtémákban, a töredezett ritmusképletekben és a komplex riffekben a korai Morbid Angel hatásokat hordozza magán. Ezt a hasonlóságot pozitívumként említem, és nemcsak azért, mert a korai MA lemezeket is nagyon szeretem, hanem mert a MA zenéje komplex, összetett és minőségi, így az összehasonlítás dicséretet jelent.
De volt valami, amiben a Nocturnus teljes mértékben különbözött, nemcsak Browning korábbi együttesétől, hanem az összes többi death metal zenekartól is: ez pedig a szintetizátor használata. A Nocturnusnál a szinti nemcsak a háttérben szólt és díszítőelemként funkcionált, hanem a gitárokkal egyenrangú főhangszerként volt jelen. Megelőzve ezzel a szimfonikus heavy/power metal zenekarokat, amelyek csak évekkel később, az évtized második felében jöttek divatba. És megelőzte ezzel az atmoszferikus black metalt is (az Emperor, az Arcturus, a Dimmu Borgir vagy a Cradle of Filth első lemezei is csak évekkel később jelentek meg). 1990-ben ez hatalmas újdonságnak számított.
A szövegek pedig a szokás death metal szövegekkel ellentétben nem a politikai korrupcióról, társadalmi feszültségekről, Sátánról, ördögökről, pokolról, belezésekről stb. szóltak, hanem egy összefüggő sci-fi történetet meséltek el. A zenekar létrehozta a saját stílusát, a sci-fi sympho death metalt.
Hogy miért ez a hosszú felvezetés egy 30 évvel ezelőtti lemezről, amikor a 2019-es lemezükről írok? Azért, mert a tavaly megjelent album szó szerint az 1990-es anyag folytatása, amit a zene és a szövegek mellett a lemezborító is egyértelműsít. És pontosan ezért a rajongókat megosztja az új lemez: az egyik tábor azért isteníti az albumot, amiért a másik szidja és csalódásnak tartja.
Ez az anyag nem hoz olyan forradalmi újítást és előrelépést, mint annak idején a The Key és a Thresholds. Aki most is valami meglepőt, nagy dobást várt, csalódott. Aki viszont a The Key-ről ismert zenére, hangulatra és minőségre számított, az örül ennek a lemeznek. Én ez utóbbi táborba tartozom. 2020-ban már nem várok hatalmas újdonságokat (hiszen 1990 óta az extrém zenékben mindent és mindennek az ellenkezőjét is megcsináltak már), csupán minőségi zenét. És ez az album minőség, méghozzá a legmagasabb fokon.
Ezért most inkább a különbségekre helyezem a fókuszt. A Paradox-on, ugyanúgy, mint a Tresholds-on a Morbid Angel-hatás minimálisra csökkent. Persze a zenei alapok maradtak komplexek és technikásak, de sokkal egyszerűbbekké és fogósabbakká váltak. A technikásság helyett a fogósságra helyezték a fókuszt (természetesen ettől ez még technikás anyag, csupán a The Key-hez képest van különbség). A gitárszólók is változtak, mert a Mike Davis és Sean McNenney helyére érkezett gitárosok, Demian Heftel és Belial Koblak nagyon sok helyen neoklasszikus virgázást mutatnak be.
A különbséget leginkább úgy tudnám megfogalmazni: Browning rájött arra, hogy nem elég technikásan játszani, nem elég hangszeres virtuóznak lenni, nem elég atmoszférát teremteni a szintetizátorral, a szélesebb közönség megfogása érdekében könnyebben befogadható, fogós riffeket és gitártémákat kell írni. Ezért ezzel a lemezzel azok is nyugodtan tegyenek egy próbát, akiknek az első két Nocturnus lemez nehezen befogadható, túl tömény, túlságosan összetett volt.
A The Key és a Thresholds után ennek kellett volna a zenekar harmadik nagylemezének lennie, és akkor nem álltak volna bele a földbe (a tényleges harmadik albumról legyen elég annyi: Browning nélküli teljesen képszerű anyag, méltatlan a névhez).
Hozzáteszem, ez már csak azért is lehetetlen lett volna, mert a Thresholds után, zenei nézeteltérések miatt Browning távozott az általa alapított bandából, viszont a névhasználati jogviták miatt sajnos nem használhatta a Nocturnus nevet, ezért After Death néven indított új zenekart. Végül Nocturnus A.D. néven, a 2010-es években újra megalapította régi zenekarát. Ahogy az After Death zenekarnév, úgy az A.D. toldalék is a The Key lemez BC/AD (Before Christ/After Death) című számára utal. És ahogy említettem, a lemezborító is a The Key címlapképének a folytatása, amely a történet főszereplőjét ábrázolja.
A Paradox-ot minden igényes kemény zenét szeretőnek csak ajánlani tudom. Egy igazi, minőségi sci-fi sympho death metal lemez.
Mike Browning Sterlinggel és Gino Moreno-val (azt hiszem ő is megfordult a korai Morbid Angelben) egy demó erejéig az Incubusban is érdekelt volt. Sajnálatos, hogy mind Gino, mind Sterling nincsenek már az élő sorában.