The Devil’s Blood után, Molassess előtt – lehetne a címe ennek a történetnek, amire a jólértesültek máris rávágják a főszereplő nevét: Farida Lemouchi, A Sátán Szája, a Démoni Díva, a néhai Selim Lemouchi nővére, aki öccse öngyilkosságát és közös csapatuk 2013-as feloszlását követően jó időre visszavonult a nyilvánosságtól. Csupán vendégszereplésre volt kapható egy-egy dal erejéig, szinte kizárólag holland csapatok albumain.
Az szinte biztos volt, hogy Selim nélkül nem lesz többé The Devil’s Blood, ahogy az is, hogy egy ilyen hang és karizma, mint Faridáé, „nem mehet veszendőbe”. Bármilyen formában is, de kell, hogy legyen folytatás. Lett is. 2018-ban létrejött a Molassess, amelyben – és talán ez sem nagy meglepetés, sokkal inkább örömhír – Farida mellett a TDB utolsó felállásának három másik tagját – Ron Van Herpen és Oeds Beydals gitárosokat, valamint Job van de Zande basszusgitárost – is ott találjuk. Csupán a régi dobos mondott nemet a folytatásra, a helyére Bob Hogenelst (Birth of Joy) került, plusz Matthijs Stronks (Donnerwetter) személyében egy billentyűst is bevettek.
A hattagú eindhoveni zenekar első ízben a tavalyi Roadburn fesztivál fellépőjeként adott életjelet magáról, majd a rá következő napon ez a kétszámos EP is napvilágot látott. (Ilyen értelemben a cikk első mondatában olvasható „Molassess előtt” kitétel már idejét múlta, hiszen egy működő csapatról van szó.)
Az együttes nevét Farida választotta: ugyanezt a címet viseli öccse The Devil’s Blood utáni szólóprojektje, a Selim Lemouchi & His Enemies 2013-as bemutatkozó albuma, az Earth Air Spirit Water Fire utolsó dala – annyi különbséggel, hogy ott a szó végén csupán egy „s” szerepel. Angolul így is van értelme, jelentése melasz, cukorszirup, és sok helyen Faridáék kapcsán is így írják a szót – ők maguk viszont nem. Egyrészt mert létezik egy hasonló nevű (egy s-ses) amerikai csapat, másrészt a két s-sel magasztosabb hangzásúvá, „nőneművé” teszik a szót (lásd empress, priestess, sorceress stb.).
Az EP-n hallható két nóta talán jelzi, milyen zenére számíthatunk az október 16-án megjelenő bemutatkozó nagylemezen, a kilenc nótát tartalmazó, több mint egyórás Through the Hollow-n (amin ez a két dal nem lesz rajta). De az is lehet, hogy nem. Talán itt máshová helyezik a hangsúlyokat, itt még kedvükre kísérleteznek, míg a debütalbumon vélt vagy valós elvárásoknak igyekeznek majd megfelelni. Nem tudom. Mindenesetre örülnék, ha ősszel valamelyest keményebb muzsikát kapnánk, mint ez alkalommal, ugyanis a Mourning Haze és a Drops of Sunlight is meglehetősen szellős, lágy muzsika; különösen az előbbi áll távol attól, amit a kultikus (okkultikus) TDB-tól megszokhattunk. Persze miért is várnánk ugyanazt? Ha ott elsősorban Selim dalszerzői zsenije, a férfias hangok érvényesültek, ez jóval inkább Farida világa, amelyben a zene nőies oldala domborodik ki.
Míg a The Devil’s Blood inkább vérben ázó okkult rockot játszott, az itt elsőként elhangzó Mourning Haze pszichedelikus lebegéséről a 60-as, 70-es évek olyan jazz-rock formációi jutnak eszembe, mint például az Affinity. A torzítatlan gitárok, a billentyűs kíséret és az erős jazz-es felhangok a dalt a rock határvidékére vagy még azon is túlra tolják; nekem tetszik, de vajon hogyan fogadják a The Devil’s Blood rajongói? Faridáék nem győzik hangsúlyozni, hogy a Molassess nem valaminek a folytatása, hanem egy új történet – érdemes hát így hozzáállni. Az énekesnő visszatért, az ördög vére azonban lekopott róla…
A több mint kilencperces Drops of Sunlight már jóval inkább idézi a régi banda hangzását, hangulatát, szellemiségét. Egy kicsit hosszú: nem unalmas, a benne elmondott történetnek nyilván van egy bizonyos –szükséges – íve, de zeneileg nem érnek különösebb meglepetések. A Molassess zenéje nem vad, de szomorúnak sem tűnik. Egy olyan embert hallok benne énekelni, aki szembesült a múlandósággal, és tudomásul vette azt…
Ígéretes felvezetés, izgatottan várom közös őszi utazásunkat az ürességen át…
Leave a Reply