(Elöljáróban egy megjegyzés: 2017-ben Dávid Laci már megemlékezett erről az anyagról a Házi kedvencek rovatban, most viszont jubilál az In the Beginning… Mivel akkoriban még nem volt lehetőségem megosztani gondolataimat az első Malice lemezről, főszerkesztőm jóváhagyásával a kerek évforduló alkalmából most megteszem.)
Odafent hideg, fémhatású logó, a háttérben tisztán ragyogó csillagok a fagyos világűr feketeségében, alant zöldessárga, digitális betűkkel a „Kezdetben…” cím. Futurisztikus, tér-idő síkokat összemosó utazásra invitál bennünket az Egyesült Államok nyugati partjának öt egykori fenegyereke. Egyenesen a klasszikus heavy metal aranykorába, a ’80-as évek kellős közepére repít vissza a Malice első albuma. Egy letűnt éra nosztalgikus lenyomata elevenedik meg, amely időszakban sokszor csupán a borító alapján választhattuk ki a számunkra figyelemre méltó hanglemezeket. 35 évvel ezelőtt, az In the Beginning… megpillantásakor is így tettünk.
De miféle korong is ez? Hogyan is kerültek a látókörünkbe a rajta muzsikáló fickók? A formáció az oregoni Portland-ből indult, még 1981-ben. „Az amerikai Judas Priest” – így emlegettük őket, amely jelzőre rá is szolgáltak. Mick Zane (R.I.P. 2016) és Jay Reynolds bárdisták rengeteget merítettek a Tipton/Downing párostól, míg James Neal dalnok a Halford-konzervatórium növendékeként szerezhetett volna summa cum laude minősítésű diplomát – ha létezne ilyen intézmény. Székhelyét a zenekar hamar, már 1982-ben a metal klubok pezsgő világába, a napfényes Kaliforniába, azon belül is Los Angelesbe helyezte át. A legelső, 1982-es Metal Massacre válogatásra történő felkerülésüket követően több demót is készítettek, de még évekig váratott magára a lemezszerződés. 1985-ben azonban nem kisebb kiadó, mint a nagyágyú Atlantic Records gondozásában juthatott el bemutatkozó albumuk a zenéket árusító üzletek polcaira. Hamarosan Magyarország akkori legjobb metal-lemezboltjában szintén beszerezhető lett, így magam is kezembe vehettem a feketén csillogó mikrobarázdás hanghordozót.
Az első benyomás a kiváló hangzás, amely nyilván a multinacionális kiadói háttérnek is köszönhető. Aztán jött a feketeleves… Jól emlékszem, az ígéretesnek tűnő kezdés után a Rockin’ with You-t valóságos csalódásként éltem meg a maga túlontúl amerikai ízű, negédes hangulatával. Persze tizenhét éves fejjel egészen másképp láttam még a világot, idővel viszont felfedeztem a nóta rejtett erényeit. Az LP B oldalának nyitánya még ennél is rosszabb benyomást tett rám anno. A Squeeze It Dry nem volt több számomra egy Poison-szerű, jellegtelen glam metal szerzeménynél. (Természetesen a sokak által kedvelt Poison negatív kontextusba állítása szigorúan a szubjektív véleményem. 😉 ) Egyébiránt azóta ezt a dalt is meg tudom hallgatni, bár hazudnék, ha a kedvenceim közé sorolnám. Mindenesetre a Poison-nyálaknál még ez is jobb. Haha!
Komolyabbra fordítva a szót, a Malice első lemezét kicsit útkeresőnek érzem. A glam-es, rock ’n’ rollos négynegyedek és a szilaj, tempós heavy/power alkotások között lavíroznak, szerencsére az utóbbi nóták javára billentve a mérleg nyelvét.
Tehát a Rockin’ with You után következő Into the Ground már lényegesen kellemesebb perceket szerez. Megérkezik a jó öreg Judas Priest. Jó kis cucc. Azt gondolná az ember, közelebb már nem is kerülhetnek a jenkik a brit papok zenéjéhez, de ez tévedés! A „Légitámadás” rácáfol erre az alaptalan hiedelemre. Ahogy James Neal kiereszti magából, hogy „Air Attack!”, az maga a gyönyörűség!
A Stellar Masters vérbeli, középtempós US power. Nem száguld, kimérten, kegyetlenül megy előre, a dallamvezetése piszkosul eltalált. Menetelős ritmusa berágja magát az arra fogékonyak elméjébe.
A Tarot Dealer-t ismét egy picivel gyengébbnek érzem, bár amekkorát metal-pacsirtánk énekel benne, azt nem tesszük csak úgy zsebre.
A fentebb már taglalt Squeeze It Dry mélypontját követően a produkció egyik csúcspontja döngöl a földbe, barátaink ugyanis a Hellrider power/speed tekerését zúdítják ránk. Felbőgnek a motorok, és már száguldunk is Zane és Reynolds remek riffjei, gitárnyűvései közepette! Mark Behn basszusfutamaira és Clifford Carothers energikus dobtémáira felkapaszkodva robogunk a pokol végtelen országútján! Mindezt James Halford, vagy ha úgy tetszik, Rob Neal hatalmas rekesztései koronázzák meg. 😉 A Vicious Rumors sem dobná ki ezt a nótát a repertoárjából, mert bizony ők is írhatták volna. Csak azt nem értem, mi a bánatos malacfülét keres egy Squeeze It Dry és a Hellrider nemhogy egymás mellett, hanem egy lemezen? Hihetetlen ez a váltás egyik pillanatról a másikra!
Picit nyugodtabb vizekre evez a power lírai No Haven for the Raven hat perce. A finom gitárok váratlan, furcsa harmóniákkal operálnak, miközben Behn basszusjátéka élményszámba megy. Neal most kicsit önmaga, bár a monumentális, rendre bekeményedő refrén alatt ismét Robi bácsi bőrébe bújik, ami –valljuk meg – remekül megy neki! Régen a szokatlan, disszonáns gitárok miatt nem tetszett ez a daluk (sem), ma viszont az egyik kedvencem, éppen kiszámíthatatlan hangjai, no meg a hatalmas refrénje miatt.
Újabb csúcspont érkezik a The Unwanted taktusaival. Tömény zsenialitás minden egyes hangja, tökéletes erődemonstráció, amely a végén nagy robajjal, stilizált mennydörgéssel kúszik át a fémtörténet egyik legnagyobb US power „slágerébe”! A Godz of Thunder-rel elérkeztünk a fináléhoz. Óriásit nyújt a hangszeres szekció, emellett nem kerülhetjük meg az énekteljesítményt sem. Hihetetlen, ahogy ez az amerikai ürge a hangjával bánik! Azok a dallamok, áriák, sikolyok… Óvatosan megsúgom a – megint csak – magánvéleményemet: James Neal technikája, teljesítménye fikarcnyival sem marad el Rob Halfordé mögött, sőt, túl is tesz példaképén! Azonban nem célom az ortodox Priest-hívők haragját magamra vonni, inkább ajánlom figyelmükbe a Malice zenekar bemutatkozó lemeze mellett az 1987-ben napvilágot látott, License to Kill című alkotásukat is! Úgy gondolom, csakis jól járnak, akik utána ásnak ennek a két fantasztikus albumnak.
Leave a Reply