Jugulator: Ad Exitium (2019)

Nem gondolom, hogy hosszútávon kifizetődő lenne egy másik, ismertebb csapat hangzásának, stílusának másolása. Kezdetben ugyan felhívja a figyelmet, ráirányítja a reflektorfényt a követőre, ám a hallgatók a jelenlegi zenedömpingben inkább valami újra, egyedire vágynak; kiemelkedni friss ötletekkel, saját megoldásokkal lehet. Az utánzók nyilván tisztában vannak a „kínos rokonsággal”, ha mások nem, hát kritikusaik emlékeztetik őket erre. Persze van olyan eset, amikor a kopizás nem feltétlenül szándékos, sokszor a frontember hangi adottságai, énekstílusa okozhat ilyen „problémát”.

Phil Rind vokális reinkarnációja például Algériában ordítja tele a mikrofont frusztrációival. Jelen cikkem főszereplője, a négytagú Jugulator onnan, egész pontosan az észak-afrikai ország fővárosából, Algírból származik; amíg semmi információm nem volt a bandáról, azt hittem, a Sacred Reich-torok új csapata/projektje bemutatkozó lemezét hallom, ám az énekhangok kísérteties hasonlóságát leszámítva a riffelés, az arab metalfejek által játszott thrash szerencsére elüt a SR muzsikájától.

Az együttes 2014-ben alakult, a hétszámos, szűk háromnegyed órás Ad Exitium a bemutatkozó anyaguk. A Metal Archives szerint a lemezt Ramzy Curse (eredeti nevén Ramzy Abbas) énekes-szólógitáros, Death Corpse (Abdelwahab Merzouk) ritmusgitáros, Black Bear (Nour El Islem Aidi) bőgős és Abderezzak Yahimi dobos jegyzi, ám a csapat Facebook-oldalának friss és régebbi fotóin is egy Ziri Abes nevű fickó a zenekar basszusgitárosa.

Apró érdekesség, hogy a banda törzsrajongóit Hellgerians-nak hívják, illetve hogy a lemez dobtémáit az anyag egyik háttérénekese, a zenészkolléga és barát Yacine Anis Boukrif házában rögzítették.

A Jugulator a 80-as évek amerikai thrash metaljának szellemében űzi az ipart, így akár old school-nak is nevezhetnénk, amit hallunk tőlük. És tényleg elég sokáig kínosan hat a Sacred Reich-párhuzam (de emiatt csak nem fognak más zenét játszani vagy egy Rind-étől eltérő hangszínű énekest bevenni!), ezt kivédendő érdemes inkább a zenére figyelni, hogy miben más, mint a tengerentúli kvartett muzsikája, és akkor az anyag apró szépségfoltjai, megkülönböztető jegyei is előtűnnek. Már a nyitó Ghost-ban fültanúi lehetünk egy-két keleties motívum becsempészésének, de mindez olyan mértéktartóan, villanásszerűen történik, hogy az információhiányos hallgató meg nem mondaná, hogy nem amerikai bandát hall.

Ramzy Curse

Az első igazán emlékezetes riff a harmadikként elhangzó Wrong-gal érkezik, ám az anyag leginkább az ötös sorszámú The Evil Is Back-től kezdve válik izgalmassá. Ez utóbbi nóta erős lírai alapokra építkező, inkább a klasszikus heavy metal vonalhoz húzó szerzemény, amelynek gitárszólójában metallicás hangok is felbukkannak.

Kedvenc dalom a lemezről a címadó szerzemény, amelyben ugyan Ramzy-ék thrash-esen riffelnek, ám az ének minden eddiginél dallamosabb, amivel némileg feszegetik is a zsáner kereteit. Ez a jótékony lendület viszi el a hátán a záró Cemetary of Memories-t is, amelynél már egyáltalán nem tűnik fel, nem zavaró a Sacred Reich-es párhuzam (pedig itt is erőteljesen jelen van). Talán mert a refrén itt is valamivel dallamosabb, mint amit az arizonai nagytesóktól megszokhattunk. Ezzel együtt szerintem sokan nem dőlnének a kardjukba, ha Wiley Arnett-ék egyszer ilyen dalokkal rukkolnának elő…

Állítólag már javában készül a csapat második albuma, amire egyetlen okból lennék kíváncsi: sikerül-e Ramzy-éknak eltávolodniuk a nagy előd zeneiségétől, és megtalálniuk a saját, egyedi hangjukat. Ha nem, akkor az a produkció már kevés lesz a mostani „jó” osztályzathoz…

A cikk szerzője: Coly 921 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*