Judas Priest: Sin After Sin (1977)

A Sin After Sin nem tartozik a három kedvenc JP lemezem közé, ennek ellenére mégis különleges helyen áll nálam. Már a cím, a borító és a gótikus logó is jelzi, hogy nem a jól megszokott Priestet kapjuk, hanem valami mást. Sok minden ott van ezen a lemezen, ami a JP védjegyévé vált, sőt a maga idejében igazi stílusteremtő és szó szerint forradalmi volt az album, és számos későbbi zenekarra gyakorolt óriási hatást. Ugyanakkor a 70-es évek is ízig-vérig ott van a lemezen.

A 70-es éveket abszolút pozitívan értem: elvontabb, pszichedelikus és progresszív zenei elemek, plusz metafizikus, fantasztikus és elvont szövegek jellemzők az anyagra. A másik oldalról nézve a Sad Wings of Destiny album után valami újat, valami mást akartak, amivel tovább tágíthatják a heavy metal határait.

Roger Glover, a Deep Purple basszusgitárosa volt a lemez producere, és az előző lemez vékony hangzásával ellentétben itt már igazán dögös, mélyre hangolt, kemény sound-ot hallani, ami most, 2020-ban is megállja a helyét. Ezen a lemezen hallhatók először a zenetörténelemben kétlábdobos metal számok. Sokan ugyan Les Binks-t szokták ezért piedesztálra emelni, de a dicsőség valójában az akkor csupán 19 éves Simon Phillipsnek jár. (Az első kétlábdobot a jazz ütős Louie Bellson használta, de nála ez még más célt szolgált. Phillips volt az első, aki direkt gyors, vad, agresszív zenét akart így produkálni. Hozzáteszem, eredetileg Phillips is jazzdobos volt, csakhogy ő nem kívánt beszállni a bandába, turnézni pedig végképp nem akart, inkább stúdiózenész szeretett volna maradni (a JP ekkor még nem volt befutott zenekar, így a turnézás egy VW kisbuszban való utazást és alvást jelentett), így a koncerteken már az a Les Binks játszott, akivel később a Stained Class, Killing Machine és Unleashed in the East lemezeket készítették. És aki Phillips kétlábdobos témáit élőben is tökéletesen el tudta játszani.

Azonban nemcsak a dob tekintetében történt forradalmi újítás, hanem a basszusgitár- és gitártémák terén is: itt vezették be a gyors semiquaver (tizenhatod) basszus- és gitártémák összehangolását, amit később a thrash metal zenekarok vettek át.

A lemezt az a Sinner nyitja, amelyről egy zenekar is elnevezte magát, és amit Devin Townsend is feldolgozott. Ez az album leghosszabb száma. Egy alapvetően gyors nóta, amiben a zenekar védjegyévé vált dallamos ikergitárszóló is hallható, azonban a középrészen teljesen lelassul, egy elvontabb, 70-es évekbeli pszichedelikus, elmélkedős részre vált, hogy a végén ismét visszagyorsuljon. Rob Halford pedig olyan fogós dallamokat énekel, hogy azok egyből ragadnak az ember agyában. Azok a sikolyok pedig… nem véletlenül lett Halfordból Metal God.

A lemez másik gyors, kétlábdobos és dallamos ikergitárszólós dala a Let Us Prey/Call for the Priest, ami az egyik kedvenc Judas Priest számom.

Akkoriban, 1977-ben még fontos volt a számok sorrendje. A lemezt nyitó, dinamikus Sinner után az album zárása nemhogy ugyanilyen erősre sikerült, hanem még erősebbre. A Slayer nem véletlenül dolgozta fel pont ezt a nótát, a Dissident Aggressort 1988-as South of Heaven lemezén. Ez a szépen lassan kibontakozó zenei agresszió nemcsak 1977-ben robbantotta le a fejeket, hanem most, 2020-ban is. Halford olyan ultramagas tartományokba viszi fel a hangját, amire csak nagyon kevés énekes képes. A gitár és a dob pedig olyan agressziót és keménységet ad Halford hangja alá, amit korábban lemezen még nem lehetett hallani.

A fenti dalokon kívül ott van még a középtempós, szintén fogós dallamokkal ellátott Starbreaker, amiről szintén egy zenekar nevezte el magát, és amit az Arch Enemy is feldolgozott. Ezen a lemezen nem is egy, hanem két melankolikus lírai számot is hallunk: a Last Rose of Summert és a szimfonikus metalt játszó Therion által feldogozott Here Come the Tears-t. Végül ott van a lassú középtempós, vontatott Raw Deal, illetve Joan Baez Diamonds & Rust című dalának feldolgozása. Ilyen egy igazi átirat, pontosabban a dalnak a Priest stílusához való hozzáigazítása. Annyira jól sikerült, hogy sokan nem is tudják, hogy ez valójában nem is JP szerzemény. Nem véletlenül vált a koncerteken a mai napig játszott klasszikussá.

A borító egyedi, kissé misztikus és metafizikus hangulata jól illeszkedik a zenéhez. Egy kis érdekesség a borítóval kapcsolatban: a rajta látható építményt egy létező épületről, Alexander Gordon katonatiszt egyiptomi stílusú mauzóleumáról mintázták. A Priest Halford előtti énekese, Al Atkins 1998-as, Victim of Changes című lemezéhez ugyanennek a mauzóleumnak a homlokzatát használta fel illusztrációként. Azon az albumon egyébként a szintén ex-Priest tag Dave Holland dobol, és nemcsak a Rocka Rolla-ról és a Sad Wings of Destiny-ről játszanak számokat, hanem két 1971-es JP demó dalait, a Mind Conception-t és a Holy Is the Man-t is előadják. (Az már csak hab a tortán, hogy létezik egy Sin After Sin elnevezésű JP tribute zenekar is.)

Összefoglalva: ez a lemez is az együttes alulértékelt mesterművei közé tartozik, aminél zeneileg gyengébb (viszont slágeresebb, rádióbarátabb dalokat tartalmazó) albumaikból sokkal többet adtak el. A csapat ’77-es nagylemeze zenetörténeti mérföldkő, ráadásul nagyon változatos anyag is: a gyors kétlábdobos témáktól a lassú, vontatott nótákig, a 70-es évek progresszív és pszichedelikus hatásain át a melankolikus líráig sok minden megtalálható rajta. Vannak, akiknek pont emiatt nem tetszik annyira; tény, hogy nem olyan egységesen kemény és szikár, mint a Screaming for Vengeance, a Defenders of the Faith, a Painkiller, a Jugulator vagy a Firepower lemezek. És nincs rajta olyan parti-himnusz vagy rádiósláger sem, mint a Killing Machine, a Point of Entry, a British Steel vagy a Turbo albumokon.

A másik oldalról viszont pont ez a jó benne, hogy a Priestnek nincs két egyforma lemeze, mindig valami újat akartak csinálni, amivel feszegették a stílus határait. Ne feledjük, hogy 1977-ben, amikor a Sin After Sin megjelent, a kemény zenét olyan lemezek képviselték, mint az AC/DC Let There Be Rock-ja, a KISS Love Gun-ja, a Motörhead és a Foreigner debütáló albumai, a Queen-től a News of the World, a Scorpions Taken by Force-a, a Meat Loaf Bat Out of Hell-je vagy az Aerosmith Draw the Line albuma. A Saxon, a Def Leppard, a Great White vagy a Samson (ahol Bruce Dickinson énekelt) pedig csupán ebben az évben alakult meg.

El lehet képzelni, milyen érzés lehetett ilyen zenei közegben feltenni a Sin After Sint, amin Phillips kétlábdobos témái és a KK-Tipton páros plusz Hill összehangolt tizenhatodjai adták az alapot Halford fülszaggató sikolyaihoz, miközben a két gitáros dallamos ikerszólóit dúdolni tudta volna az ember. A fenti lemezek is nagyon jók, de ez valami más, valami forradalmian új volt. Ennek ellenére a nagy áttörésre, a milliós lemezeladásokra még egy rövid ideig várniuk kellett. De ez már egy másik történet…

A cikk szerzője: Fehérfarkas 6 további cikk
Már a gimiben is írt verseket és zenekritikákat egy igazi underground, amatőr vidéki újságba. Zeneileg mindenevő: a metal a kedvence, de komolyzenétől a fémzenén át az elektronikus zenéig mindenre nyitott, ha az minőségi muzsika.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*