Jégzivatar: Misanthropia EP (2019)

„A csendbe fulladt sötétség hatalmas teste
a távoli fények hazug, nyüzsgő lármáját temeti,
ahogy haldokló álmaik ostoba sóhaja
a földhöz kötött megszokás bilincsét csörgeti.”
(Jégzivatar: Lelkek ösvényén)

A soproni Jégzivatar tipikusan az a zenei formáció, amely bár nemzetközi kiadóval büszkélkedhet, mégsem annyira (el)ismert a hazai black metal palettáján. A projektet Pénzes Adrián (Ostrom, No Rest) hívta életre 2012 környékén, és rá egy évre meg is jelent Az elme játéka (egy pár zenésztárssal – Stöckert Olivérrel és Vasas Richárddal – együttműködve). Adrián próbálkozott azzal, hogy több zenésszel együtt alkosson egy közös zenei világot, ám ez idővel mindig kudarcba fulladt, így a tavalyi Misanthropia teljes egészében, míg a debüt részben egyszemélyes barangolásként fogható fel, és a zenésztársakkal csak egy pár koncert erejéig tartott az együttműködés. Zeneileg a melodikus atmoszferikus black metal halmazát erősíti a formáció elszállós, komor, borongós témákkal és elgondolkodtató szövegekkel.

Valószínűleg Adrián is tisztában van azzal, hogy amit csinál, az csak egy szűk réteget érint meg, így Az elme játéka szerzői kiadásban 50 példányra, míg a tavalyi kislemez a német Northern Silence Productions gondozásában 500 darabra limitáltan érhető el. Hogy a buchholzi kiadó milyen meggondolásból adott ki és terjeszt egy teljesen magyar nevű és nyelvű anyagot, az bizony jó kérdés, de én is gyakran hallgatom kis lengyel vagy román black metal bandák anyagjait, amikből egy szót se értek, de ha a zene és a mögöttes atmoszféra átjön, akkor harmadlagossá válnak a szövegek és azok tartalma. Nem beszélve arról, hogy ez a kiadó szinte csak atmoszferikus és folk black anyagokkal foglalkozik, így, gondolom, a Jégzivatar nagyon is jól beleillett a koncepcióba, és valljuk meg őszintén, nem kell szégyenkezni miatta!

Az egyszemélyes formációk esetében folyamatosan felmerülő kérdés, hogy mennyire jön át a zene, és mennyire élők vagy műanyagok a hangszerek. Elsősorban a dob az, amit nehéz úgy kivitelezni, hogy az valóban élőnek hasson. Nos, Adrián megpróbálkozott a dologgal, és nem bukta el egyértelműen, de némileg azért érezni, hogy ez vagy számítógép vagy dobprogram. A basszus és a gitárok sincsenek egyértelműen egymásra feszítve, és az ének sem illeszkedik bele teljességgel az összképbe – ez azonban csak stúdió és hangmérnök kérdése, tehát nem von le az anyag értékéből, hiszen a szomorú, borongós dallamok, a szürkület és a lassú kihűlés atmoszférája az egész anyagot átlengi, és könnyen magával ragja a hallgatót, ha vevő az ilyesmikre.

Nagyon pozitívan jön le például az, hogy szinte alig kapunk gyors, vágtázó, csépelő részeket; a ritmusok és a témák nagy része a lassú és a középtempó között ereszkedik és emelkedik; a szólók és az akusztikus témázgatások remek táptalajt adnak ennek a sivár, ám mégsem érzelmektől mentes lemeznek. Ki kell, hogy emeljem, hogy bár atmoszferikus melodikus black metalról beszélünk, mégsem hallom (lehet hogy azért, mert nincsenek is) a hatalmas szintilépcsőket; az összes lágy és melankolikus dallam a gitárok összjátékától lesz az, ami, és nem egy háttérben lebegő billentyű teremti meg a szükséges hangulatot. Az alapok egyértelműen black metalra jellemző megoldásokkal dolgoznak, azonban a szólók nagy része egyáltalán nem ez a kategória, inkább egy néhol egyszerű, máshol virtuóz, a gothic/dark/heavy metal világából kiszakadó barangolást kapunk, ami remekül összeáll ezzel az őszi, avarral és dérrel fedte világgal, ahol már érezhetjük az idő és a lét múlását, a tél előjeleit, amelyek faggyal és tomboló hóviharokkal hordják tele mély, vágott sebeinket, vörös jéggé dermedt vérünk pedig a tavaszi olvadást várván megfeledkezik arról, hogy ez a tél soha nem ér már véget…

….azonban még ősz van, és a teljes anyag valahol a sötét erdőben kezdődik és ott is ér véget. Közben pedig kapunk koromfekete éjszakát, amit csak a Hold fénye szakít meg, a misztikus árnyékok és lények áttetsző táncát, átváltozást és a létezés felülírását, rideg magányt, huhogó baglyokat, elmélkedést és kínlódást a vegetáció és az élet között megrekedve. Álmok és elfoszlott víziók, recés üvegszilánkoktól éles delírium-horzsolta önmagunkba süppedés, átszellemülés, központilag átértékelt, kiszakított öntudatkép-rombolás beletörődéssel és önfelismeréssel vegyítve. Ám mégis van benne felemelkedés, no meg semmibe hullás, a szomorúság és a veszteség ténye, az elmúlás mint azt befejező, öröklődő sejthalmaz és annak őrlődő körforgása, belenyugvás a meg nem változtathatóba és az az elleni lázadás. Azonban ez a világ mégis egy másik…

Mint már fentebb említettem, a hangszerek hangzásával és közösen alkotott halmazával itt-ott vannak gondok, egyszerűen nem rétegződnek kellően egymásra – de nem is ez a gond, hiszen éppen ennek a hiánya eredményezi azt az áttetsző jéghalmazt, amit kapunk, ám a zenei sávok közötti kusza, zilált eltolódások néhol erősen rombolják az amúgy nagyon jól működő atmoszférát. Itt meg kell, hogy említsem az ukrán Khors 2006-os Cold albumát, amivel ha zeneileg nem is, de atmoszféráját tekintve nagyon is rokonlelkű, erdő- és lélekbarangoló a Jégzivatar anyaga. A külsőségek amúgy a Misanthropia esetében egyáltalán nem rosszak, azonban nekem a zenéből korántsem ez a középkori várbörtön, orkok, démonok és okkult teremtmények kooperáció jön le. Személy szerint a borítót nem érzem a zenéhez illőnek, és ahogy már többször utaltam rá, bár a hangzás jó, a hangszereltségben vannak disszonanciák, amire az ének is rátesz egy lapáttal.

Bár furcsán hathat, de Az elme játéka zeneileg erősebb, hangszerek és hangzás terén is jobban egyben van, attól függetlenül, hogy az sem volt egy hibáktól mentes anyag. Ott megvolt az a bátorság a kísérletezésben, amivel a tavalyi EP olyan csendesen szerepel. Lehet, Adriánnak olykor-olykor érdemes lenne megkérnie pár ismerősét, hogy segítsen be: ahogy szokták mondani, több szem többet lát, ez esetben több fül többet hall, nem beszélve arról, hogy gyakran ellentétes gondolkodású emberek csapatmunkája teszi egésszé azt, ami egyedül zökkenőmentesen, de az egyoldalúság irányába haladna.

Jók az elmélkedős, magasztos, beszélős részek, de talán ez is jobban jönne ki, ha valakivel felváltva lett volna kivitelezve. És bár a kislemez alig lépi túl a 20 percet, ennek ellenére komplett anyagnak hat, amiben egy percig sem éreztem az unalmat vagy az üresjáratokat, de azt igen, hogy jobban is meg lehetett volna csinálni. Aztán az is lehet, hogy csak hallgatás gyakoriságának kérdése, és a Misanthropia nem adja magát könnyen zenileg, még ha a lényege – atmoszférája és komor dallamai – már elsőre a lelkünkbe férkőznek…

1. Intro: Burokba roskadó út (4:06)
2. Majd kő leszek (4:29)
3. Lelkek ösvényén (3:56)
4. Természet feltámadása (4:02)
5. Misanthropia (2:35)
6. Outro (1:32)