„Éld az életed, és láss hát tisztán
Nem kell a pohár, ha eleget ittál
Tiszta fejjel élj és alkoss
Nem jó neked, ha mindig alszol…”
(Innistrad: Engedd el!)
Amikor netes barangolásaim során először botlottam bele a hazai Innistrad A hatalom figyel című anyagának borítójába, valahogy belehallgatás nélkül is a Moby Dick Kegyetlen Évek albumának hangulata és az amerikai Re-Animator Condemned to Eternity borítójának koncepciója ugrott be egyszerre. Aztán belehallgattam, és úgy voltam vele, hogy kérek egy lemezt a soproni srácoktól, mert már elsőre is az jött le, hogy erről bizony érdemes lenne írni, és a polcban is elfér a sok nemzetközi thrash anyag között.
Megkeresésemre a csapat szívesen állt rendelkezésemre az albummal, így módomban állt az egész lemezt meghallgatni, ám a felületes belefülelés adta kezdeti bizakodásom vegyes érzelmekkel zárult a teljes anyag lecsekkolását követően. Mivel egy viszonylag fiatal zenekarról van szó, így dióhéjban néhány szó róluk. 2016-ban alakultak, és rá egy évvel szerzőiben ki is jött a Múló jövő EP, amit tavaly A hatalom figyel követett, szintén saját kiadásban. A külsőségek és a hangzás terén sok, hivatalos kiadóval kooperáló csapatot megszégyenítenek, na de lássuk, mit is kapunk!
Bár a borító digitális alkotás, mégis a 80-as, 90-es évek thrash hullámának tipikus lenyomatával rendelkezik, és folytatnám azzal, hogy a Moby Dickkel való kapcsolódás nem csak a zenei megoldásokból fakad, hiszen mindkét csapat soproni, a felvételek Schmiedl Tamás MD Stúdiójában készültek, Unger János szövegei és énekstílusa/tónusa/dallamai szinte egy az egyben Smicit idézik (bár annyira nem karakteresek, de azért igyekeznek arra hajazni), plusz vegyük még hozzá, hogy az Innistrad gyakran koncertezik együtt Schmiedl csapataival (Moby Dick, Bloody Roots), illetve jelenleg a harmincéves Akela jubileumi turnéjának előzenekara. Nos, a helyzet az, hogy ezzel a három névvel nagyjából le is írható az Innistrad zenei munkássága: elsősorban Moby Dick, néhol Akela, nyomokban pedig Bloody Roots, ahol pedig nem, ott némi Forbidden, Exodus, Overkill, Testament, Sodom, Slayer inspirációt érezni (elsősorban a szólókban), de ez utóbbiak lényegében elhanyagolható stílusgyakorlatok.
A zenei tudással nincsenek gondok, a dalok kellően fogósak, egyaránt van bennük dinamika és potencia, a szólók és a riffek kidolgozottak – mondjuk, nem a végtelenségig, csak amennyire a stílus megköveteli (tehát senki ne számítson olyan techno thrash-re, mint például a Mekong Delta vagy a Coroner esetében). Én mégis túl sok Moby Dicket érzek benne, még a szövegek is arra hajaznak, a Düh például annyira az említett banda lenyomata, hogy elsőre azt hittem, egy ki nem adott MD nótát hallok (mellesleg a Múló jövő EP-ről származik). S bár a kritika szempontjából lényegtelen, gondoltam, megmutatom, mennyire érződik Smiciék hatása (Nekem amúgy sokkal jobban tetszik a Múlt jövő, mint A hatalom figyel: előbbi valahogy sokszínűbb, változatosabb, még ha az egyediséggel vannak is gondok.)
És ha már itt tartunk, a szövegek sajnos nem azt a Moby Dicket fénymásolják le, amit például a Golgota képvisel (Pusztai Zoltán és Holdampf Gábor közösen munkája, akik a legjobb MB szöveget teremtették meg: vannak rímek, tartalom, mondhatni, irodalmi, ami minden szótagig feszesen ráépül a zenére). Inkább a korai éveik kacsintanak vissza ránk hanyagul és vállat vonogatva, és zeneileg is elsősorban az Ugass kutya!–Kegyetlen évek–Körhinta kombót kapjuk meg.
Az Intro szinte már klasszikus zenei összjáték a gitárokkal, ami akár egy heavy metal vagy power felvezető is lehetne, de hamar berobban az Adott szó a vastag basszusával (Lőrincz Zoltán), izmos riffjeivel és a durva, néhol hörgős vokállal. A gitárokban néhol van egy kis Cannibal Corpse is (Stripped, Raped And Strangled), és már itt kijelenthetjük, hogy a srácok nagyon jól nyomják az alapvetően 20-25 éves tradicionális hazai thrasht, itt-ott modern elemekkel fűszerezve. Több helyen hörgést is hallunk, de alapvetően a thrash-es acsarkodás a jellemző, a zenében pedig minden benne van, amitől vastag lesz és igazán tuka-tuka: a középtempós, fejbólogatós sulykolástól a dallamos szólókon át egészen a tipikus, gyors thrash csépelésig.
A Mégis élsz ugyanezen recept szerint vegyíti a hozzávalókat, csak itt több a szóló, és néhol egész komoly heavy progresszióval próbálkoznak. Itt érzem először azt, hogy mernek egy alapvetően jó témából építkezni és a kórussal is kellően operálnak – ebből a koncepcióból nem ártana több!
A címadó dal a korong egyik legizmosabb nótája, jól kihasználják az alaptémát, több leállással, más és más perspektívából közelítik meg azt, így talán kijelenthetem, hogy ez a legváltozatosabb nóta. Tipikusan az a szerzemény, ami koncerten akkorát üt két sör után, hogy azt hiszed, éppen a metal koronázatlan császárai szántják fel a színpadot. A szövegek nem rosszak, kár, hogy annyira Moby Dick-esek… Furcsa dolog ez: összevetettem a két zenekar szövegeit, és a kultikus csapatéi csak egy hangyafasznyit erősebbek, mint az Innistrad-éi, a Moby Dicknek mégis elnézzük ezt, amit jelen kritikánk tárgyának nem. Ennek oka talán az, hogy az évekkel és a nosztalgiával a kultikus csapat a „nem kritizálható” státuszba lép, és esetében a nem éppen tökéletes dolgok mellett is szó nélkül elmegyünk. Napjainkban ennél nagyobb az elvárás, míg a Moby Dick idehaza az imperialista amerikai thrash-t honosította meg a szocializmus haldoklásának utolsó éveiben, amikor a vasfüggöny még szinte mindent megszűrt. Mondhatni, Kolumbuszok voltak (na jó, volt nekünk Atomic-unk és The Bedlam-ünk is, de azok csak egy szűkebb réteghez jutottak el), úttörőkként aposztrofálhatjuk őket, nem voltak velük szemben elvárások, és azóta kitapostak egy olyan utat, amelyen ha egy hasonszőrű banda próbál lépést tartani velük vagy csak követni a munkásságukat, az ember önkéntelenül is méltatlankodik.
A Semmit nem adtál az első olyan dal, amelyben több Akelát érzek, mint Moby Dicket, azonban a Hamis prófétákra megint inkább a Bay Area-vonal erősödik. Zenileg amúgy az egész produkció nagyon rendben van: Rácz János ritmusai kellően feszesek és pontosak, Kassai Ádám és Lőrincz Ádám tudja, hogy a hat húr mire való… Az egyediséggel vannak itt a gondok, nem magával a tudással vagy a zenével. Vagy tegyünk fel a kézenfekvő kérdést: mit szeretnének ezek a soproni srácok? Egy bevált receptet alkalmazni és megbújni egy ismert zenekar árnyékában, vagy kilépni a fényre és a saját útjukat járni, nem felejtve és nem felszámolva a múltat? Ezt nekik kell tudniuk, de az utóbbi lenne az optimális megoldás.
Az Engedd el! az első olyan dal, amelyben a mondanivaló nem arról szól, hogy az élet mekkora reménytelenség, mennyire kilátástalan és nyakig fuldoklunk a szarban, az emberek áldozatok vagy gyilkosok, a hatalom pedig elnyom, kizsákmányol, eltapos, életben csak azért hagy, hogy dolgozhass. A heavy-s szólók nagyon jól összeállnak, és a szövegek is a függőségtől mentes életre sarkallnak – végre kapunk némi pozitív gondolatot is! Amúgy magamat sem értem: az Innistrad alapvetően azt csinálja, amit a stílustól mind zeneileg, mind pedig szövegek terén elvárunk, mégis csóválom a fejem, ennek pedig az az oka, hogy érezni vélem: ez sokkal jobb is lehetne!!!
Igazi mázsás, cammogó középtempóval, riffhegyekkel és fasza szólóval esik nekünk a Torz világ, ami csak a refrének idejére gyorsul be – nekem ez a nóta jött be leginkább A hatalom figyel-ről. Ilyesmi muzsikában utazott hajdanán a nagyatádi Cold Reality (akik ma Pannon Blood néven futnak, bár már hosszú évek óta semmit nem tudni róluk).
No, és akkor el is érkeztünk a korong legmegosztóbb tételéhez (Menekültek), ami nem éppen liberális oldalról közelíti meg az Európát lassan öt éve sújtó és megoldásra váró krízishelyzetet. Lényegében az EU impotens hozzáállása és a tagállamok eltérő véleménye miatt elég kevés eséllyel oldódik meg ez a kérdés – az Innistrad viszont nem éppen így közelíti meg a dolgot. Zenileg azt a tipikus, bólogatós témázgatást kapjuk, amire koncerten beindul a nép, azonban szövegek terén a dal egy kicsit sarkítva olyasmi, mint a hazai Jogos Önvédelem (Barbárok földje, illetve Változik a világ), Vendetta (A liberalizmus csődje vagy Ellenállás), illetve a kultikus késői Archívum (Európa, illetve Felkészültem), annyi különbséggel, hogy ők nem a faji kérdésre, hanem a honfoglaló jellegre hívják fel a figyelmet. Ezt a számot egyébként még Plank Attila, a csapat előző gitárosa írta. Jómagam nem tartom a legjobb ötletnek a thrash metalba belevinni a politikát, annak ellenére sem, hogy idehaza és a nemzetközi színtéren is számos példát látunk rá (nem is kell messze menni a Moby Dick háza tájáról, ott van Mentes Norbi Hungarica projektje).
A korong erőssége a zeneiségében és a muzsikusok teljesítményében van. A külsőségek és a hangzás is izmos, a dalok felépítése is kellően húzós, azonban ennyi tudással lehetne változatosabb, kevésbé kiszámítható, nem ennyire direkt is az anyag, és az említett szövegek sem mindenhol ütik meg azt a szintet, amit 2020-ban elvárunk – egyszerűen szájbarágósak/túlságosan is közérthetők. Természetesen tudom, hogy ez a modern kor lenyomata, és hogy tényleg abból az eszköztárból merítenek, amiből a thrash csapatok alapvetően dolgoznak, és sok zenekar még ezt a szintet sem éri el, de a soproni srácoknak lehet, hogy el kellene gondolkodniuk azon, hogy valakit felkérjenek, aki besegítene a mondanivaló megírásában, a próbák során pedig úgyis kiderül, hogy mi működik és mi nem. Lehet, hogy az olvasó számára köpködésnek tűnhetnek a kritikában megfogalmazott észrevételeim, de mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy ez egy bivalyerős anyag, ami ugyanakkor nem mentes a hibáktól, ám nem sok mai hazai csapatot tudnék felsorolni, akik mernének (és képesek lennének) meríteni a 90-es évekbeli hazai thrash szcénából.
Azt is el kell, hogy mondjam, ez a muzsika koncerten hatalmasat üthet és a profi zenészeknek köszönhetően üt is; a Moby Dick vagy az Akela szeret olyan előzenekarral turnézni, amelyik megalapozza a hangulatot és stílusilag sem tér el tőlük túlságosan. Viszont szerintem az sem jó, ha az adott zenekar már-már tribute bandának hat. Érdemes lenne úgy új és saját utakat járnia az Innistrad formációnak, hogy közben nem veszíti el azt a masszív lendületet, amiben éppen utazik. Szóval több egyediséget, jobb szövegeket, több technikás kórust, több változatosságot és hasonló égésfokot, mint amin A hatalom emberei lángol – de valahogy mégis másabbat! Azoknak pedig, akiknek tetszik a nagylemez, érdemes a debüt EP-vel is próbát tenniük, abból a „fénymásolás” ellenére is sokkal több potenciált hallok ki…
Szerzői kiadás
Facebook: https://www.facebook.com/innistradband/
YouTube: https://www.youtube.com/channel/UCYF-EtiwCrBTTpm88JKoWjQ
Instagram: https://www.instagram.com/innistradze…
Spotify: https://spoti.fi/39ejg5F
iTunes: https://apple.co/2PW6gtY
Deezer: https://bit.ly/39bP37i
E-mail: innistrad.metal@gmail.com
1. Intro (1:21)
2. Adott szó (2:49)
3. Mégis élsz (4:02)
4. A hatalom figyel (4:37)
5. Semmit nem adtál (3:02)
6. Hamis próféták (3:13)
7. Engedd el! (3:17)
8. Torz világ (3:47)
9. Menekültek (5:13)
Leave a Reply