
Úgy voltam ezzel a lemezzel, hogy oké, találomra belehallgatok, és gyorsan eldöntöm, hogy később érdemes lesz-e több időt szánni rá, és ha igen, felírom a címét egy listára, amin a hasonló sorsra jutott megjelenések sorakoznak. Nem hiszek a vak randik sikerében, ehhez képest a Kígyók Társaságának ez évi albumával néhány perc ismerkedés után hosszabb távú kapcsolatba bonyolódtam. Elsőre végigvittem a teljes anyagot – aztán újra –, és egyrészt meggyőződtem róla, hogy kellemes hallgatnivalóval van dolgom, másrészt, azt is eldöntöttem, hogy nem fogom szó nélkül hagyni.
Kezdjük ott, hogy a borító láttán egyből megvolt köztünk a szimpátia, mert kapásból King Diamond ugrott be róla (…és mégis mozog a Freud!), de amint jobban ráfókuszáltam, és lepergett az album első pár perce is, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a bevillanás nagyon gyorsan felejtős kategória. Annyival azért hozzájárult a képhez, hogy ez irányban kiderült: a kereszt és a saját farkába harapó kígyó kettősének e kombinációja az alkimista szimbolikában a ként jelképezi (Leviatán keresztjének is nevezik), a kén pedig mi más is lehetne, mint az ördög parfümje, amit a pokolban kotyvasztanak. Ilyen értelemben, helyben is vagyunk.
Az élet nyűgeit zárójelbe tévő misztikus őselem megtalálásának rögös útján az első lépéseket a mélyben, a tisztátalanság bugyraiban teszi meg a fény felé induló. Ismerünk a középkorból alkimistákat, akik elvesztek félúton, akiket rajtakaptak hamisságukon és akiknek – jó esetben – kezüket-lábukat törték, amikor felsültek aranycsináló tudományukkal. Azon kevesek, akik titkukkal együtt hitelességüket és méltóságukat is meg tudták őrizni, túlélték még a halált is, és mitikus alakká transzformálódtak: a legendák szürke mágusai lettek belőlük. Egy szívességet azonban nem tettek meg a kedvünkért: nem avattak be, nem árulták el a titkot. Nem mondtak határozott A-t vagy B-t. Nem tudni, megvan-e a kincs, amit annyira kerestek, vagy nincs. És ha igen, hol találták? Hogyan lehet odajutni? Senki nem tud semmi biztosat.
Talán Denverben? A 2011-ben alakult In the Company of Serpents tagjai mindenesetre rajta vannak a témán. Eredetileg változó felállású duóként indultak, és csak három album után, a mostani, legfrissebb megjelenés idejére váltak trióvá. A középpontot a gitáros, énekes és dalszerző Grant Netzorg jelenti a zenekarban, aki mellé most Ben Pitts és J.P. Damron csatlakozott, basszusgitáron, illetve dobon. Átpörgetve az eddigi albumok borítóit, nyilvánvaló, hogy Netzorg számára a zene egyfajta öntisztulási folyamatnak a része, egy belső út visszhangja, amit a középkor tiltott művészetei ihlettek. A lényeg az, hogy az In the Company of Serpents zenéjében az alkímia – és a mögéje bújtatott diszkrét okkultizmus – végig kitüntetett szerepet kap, ebből ágazik ki minden daluk, e köré a tematika köré épül az eddigi életmű, így persze most megjelent negyedik lemezük, a Lux is.
A lehangolt gitárok betonsűrűségű riffjei és a dalok témagörgetési logikája egyértelműen a sludge/doom irányt jelöli ki ennek a lánctalpakon közlekedő, recsegő-ropogó albumnak. Elnehezülő gravitáció és lassú sártaposás jellemzi a játékidő nagy részét. Lejtőkön ugyan rövid időkre begyorsul, de egyébként a műfaji sebességkorlátokat messzemenőkig betartva határozott, ráérős ritmussal zakatol. A hangkép egy töredezett, de tömbszerű elemek sűrűbb és lazább egymásutánjaiból gyűrt nehéz massza, ami hol áttetsző, hol pedig hollófekete kárpitként borítja be a Lux negyvennégy percét. A lógó tökű sludge és az orr-nehéz doom adottságaiból adódóan szó nincs felesleges virgázásról, magamutogatásról. Az ólomnehéz rakomány a realitás közelében tartja az ItCoS zenéjét, ami ugyan egy idő után kiismerhetővé válik, mégsem lesz unalmas vagy feledhető. Éppen ellenkezőleg: szűk keretei közt sokoldalú és rétegzett művel állunk szemben, ami kikövetel magának némi figyelmet.
Hangsúlyosan nagy szerepet kap például Damron dobjátéka. Pontos és szögletes, ugyanakkor élő, organikus ütemezése tökéletesen kitölti a riffek közt maradó kisebb-nagyobb réseket. Néha mintha Chuck Biscuits-ot hallanám, mondjuk a Danzig How the Gods Kill-jéről, főleg a belassulásoknál. És ha már benyomások: több helyütt is elsuhan a háttérben – igaz, csak halvány árnyként, de elűzhetetlenül – a Celtic Frost tekergőző szelleme. Csak így kapásból: a The Fool’s Journey-ben vagy a Scales of Maat-ban. A Scales of Maat például a Monotheist anyagából sem nagyon lógna ki. A súlya is megvan hozzá, és húz is rendesen – leginkább az első felében –, de a fékezés után is Warrior zeneszerzői gondolkodásmódjára asszociálok először. Azt is vegyük figyelembe, hogy a slide gitározás talaj fölött lebegtetett témái és a sludge/doom vaskos rögei közt olykor black metal maradványokra is bukkanhatunk. Ritkás, de felismerhető nyomait ott találjuk a már említett Scales of Maat végén, vagy a Lightchild-ban.
Persze, ezekhez a párhuzamokhoz nem érdemes különösebben ragaszkodni, mert a coloradói csapat zenéje önmagáért van, és önmagáért jó. Mindettől függetlenül, a harmadikként érkező Daybreak egyperces akusztikus szösszenetét elsőre kissé felesleges beszúrásnak éreztem – bántóan könnyű falatnak tűnt az előtte felszolgált rágós húshoz képest –, de ha gondolatban összekötöm a negyedik tétellel, és inkább annak hangulati felvezetőjének tekintem – noha nem az –, mindjárt más lesz a baba fekvése. (Később, az album vége felé, a Nightfall is hasonló sorsra jut: tenyérnyi, levegős tisztás ez is a sűrű erdőben, némileg indokolatlanul.)
A The Chasm at the Mouth of the All az addig összegyűlt jó benyomásokat csak tovább erősíti. Az album egyik legjobb tételében egy fura váltással különös hangulatú dark rock-country világba csöppenünk, és ha már itt járunk, nem nehéz magunk elé képzelnünk olyan előadókat, mint a jó formában lévő Nick Cave vagy a Twin Peaks fűrésztelepén dolgozó Tom Waits. A nagyon hangulatos témákat variálgató dal némileg elüt az eddig hallottaktól, azonban másságával együtt is része az egésznek, ráadásul nem is egyedülálló darab, mert a lemezt záró Prima Materia is hasonló módon színezi a képet.
Az egész album talán legfigyelemreméltóbb erénye a gitár/basszusgitár/dob hármas nagyon jól eltalált témáinak egymást kiegészítő, stabil összehangoltsága. Mindhárom hangszer ugyanazzal a meggyőző erővel veti bele magát a Lux sűrűjébe, és ugyanolyan jelentőséggel lesznek részei az egésznek, ami alól Netzorg alapvetően zord hangja sem kivétel. Egy dal erejéig még plusz támogatást is kap mindehhez Ethan Lee McCarthy (Primitive Man) és Ben Hutcherson (Khemmis) személyében, akik a Scales of Maat második felében bömbölik túl az ItCoS énekesét.
Mivel a zenekar többi lemezét nem ismerem (ezt a hiányosságot alkalomadtán majd pótolom), így elvárások nélkül, önmagában érvényes kiadványként hallgattam a Lux-ot, amin Netzorg csapata életképes kísérletet tesz arra, hogy ha nem is aranyat, de jó zenét pároljon le a nekik kedves alapanyagokból. Azt nem tudom, hosszú távon mennyire tapad meg bennem, de jelen állás szerint jó esély van rá, hogy elő fog kerülni a távolabbi jövőben is. Bár nem tökéletes – a Daybreak-et és a Nightfall-t továbbra is hanyagolnám –, de ravasz egyszerűségével és szerethető dinamikájával mégis könnyedén meggyőzött arról, hogy akár az év végi top tízes listámon is fenntartsak egy helyet a számára. Meglátjuk. Mindenesetre a négy és fél csillag nálam az ajánlott kategóriát jelenti.
Leave a Reply