Az elmúlt hetekben két olyan lemez is a kezem ügyébe került (ez és a Jugulator tavalyi korongja), amelyekről – egy közös jellemzőjük miatt – ugyanabban a cikkben akartam írni. Aztán ahogy hallgattam, mindkettő kezdett egyre jobban tetszeni, és rájöttem, hogy amit kifogásoltam bennük, az talán nem is olyan nagy probléma.
A Haunt Mind Freeze albumáról írt ismertetőmet olvasva keresett meg az Eisenhauer menedzsere, hogy hallgassak csak bele a németek legfrissebb lemezébe, az is van olyan jó zene, mint az amerikaiaké. Igaza volt, bár beletelt egy kis időbe, mire eljutottam idáig.
Mielőtt azonban rátérnék a zenére, néhány szót magáról a csapatról! 2007-ben, a bajorországi Kaufbeurenben alakultak, és ami viszonylag unikumnak mondható, hogy felállásuk a kezdetek óta változatlan. Az együttest Christian „Waxe” Wagner (ének-gitár), Simon Bihlmayer (gitár), Thomas „Ase” Aschermann (basszusgitár) és Johann Bechteler (dob) alkotja, és ami még érdekesség, hogy bár a fotók alapján simán azt mondanám, hogy a negyvenes éveikben járnak, a Metal Archives egyedül Bihlmayerrel kapcsolatban említ másik zenekart, aki „másodállásban” a thrash/speed metalt játszó Runnig Death frontembere. A többieknek mintha nem lenne előéletük… 🙂
Az idei anyagot megelőzően két hanghordozójuk jelent meg: bemutatkozó albumuk, a Never Surrender 2013-ban, a Horse of Hell EP pedig rá két évre látott napvilágot. Nekem a mostani az első találkozásom velük, és amikor meghallottam az első számot, azt hittem, hogy egy újabb Grand Magus lemez forog, akkora volt a hasonlóság. Aki ismeri JB Christofferssonék zenéjét, annak nem is kell tovább ragoznom a dolgot: a Blessed Be the Hunter feltűnés nélkül belesimulna a GM diszkográfiájába (na jó, Waxe hangja egy kicsit más tónusú, mint JB főmágusé), ráadásul nem is a felejthető, hanem az emlékezetesebb korongok között lenne a helye.
Aki pedig nem ismeri a svéd varázslók életművét, az jófajta heavy/doom muzsikát képzeljen el, markáns, férfias, ugyanakkor dallamos énekkel, súlyos, karcos gitársounddal és ízes dobjátékkal. Ahhoz képest, hogy a doom-tól alapvetően ráérős cammogást, álmos hömpölygést várnánk, a nyitó Priestess of Delight gyors középtempóban rántja magával a hallgatót, és ez az iram a rá következő Gods of Pain-ben sem igen hagy alább, a Release the Beast-ben pedig már-már a speed határát súrolják. Utóbbi két nótában az első igazán emlékezetes gitármelódiák is megérkeznek. Aztán jön az anyag – szerintem – csúcspontja, a Grand Magus-hasonmásverseny győztese, az óriási refrénnel megkoronázott Wild Boar Banner, amit hallva feltétel nélkül kapitulálok, és máris indulok a „boltba” a banda korábbi anyagaiért.
A Ghost Warrior refrénje is elsőre jegyezhető, és az itt diktált tempó sem engedi, hogy belealudjunk az alapvetően epikus tematikájú, heroikus hangulatú előadásba. Ez is „A kategóriás” nóta! Jobbnál jobb szerzemények követik egymást a bő háromnegyed órás korongon: talán az Ode to the Hammer első fele idézi meg leginkább a végzet (a doom) hangjait, a Mountain pedig ismét egy fülbemászó refrénnel ajándékoz meg bennünket. Nem győzöm ismételni, mennyire tetszik Waxe orgánuma: a frontember nagyon jól bánik a hangjával, számos árnyalatot, izgalmas hajlításokat visz az énekbe.
Kellett öt-hat hallgatás, mire meg tudtam feledkezni a Grand Magus-párhuzamról, onnantól viszont kifejezetten élvezetesnek találtam bajor fémmunkások produkcióját (Eisenhauer = vaskovács; nekem viszont elsőre az egykori amerikai elnök, Eisenhower ugrott be a névről). Óriási anyag, nálam a harmadik negyedév eddigi legjobbja. Csak JB-ék ne járnának előttük éppen ugyanezen a szűk ösvényen! 😉
Leave a Reply