Deep Purple: Whoosh! (2020)

Nyugodtan állíthatom, hogy a Whoosh! lemez nem is érkezhetett volna jobbkor az életembe. Az elmúlt hónap ugyanis számomra teljes mértékben a Deep Purple jegyében telt, oda-vissza pörgettem a csapat diszkográfiáját, kiemelt figyelmet fordítva a Steve Morse gitáros fémjelezte „újkori” lemezekre. Sokáig én is csak a klasszikus felállás albumaira esküdtem, de aztán befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy talán már időszerű lenne megismerkedni a huszonöt évnél fiatalabb lemezeikkel is. Úgy gondoltam, csak nem lehetnek olyan rossz anyagok azok sem, mivel Morse úr negyed százada penget a zenekarban, és nyilván már régen kiebrudalták volna a többiek, ha nem lenne meg köztük az a bizonyos kémia.

Nem volt könnyű levetkőzni a korábbi beidegződéseimet, mert bizony sokáig én is azon rajongók táborát erősítettem, akik vöröslő fejjel és üveges tekintettel „blekkmórozni” meg „szmókondövótörözni” kezdenek, ha a zenekar mostani felállása kerül szóba. Végül eldobtam képzeletbeli szemellenzőmet, és milyen jól tettem, mert ezáltal a banda érettebb oldalával is megismerkedhettem. Sokáig úgy gondoltam, hogy Blackmore nélkül nincs Deep Purple, de ma már azt mondom, hogy nagyon is van, sőt, hogy csavarjak is egyet a dolgon, számomra Deep Purple (és Rainbow) nélkül nincs Blackmore. Mert amíg Ian Gillan-ék friss lemezeit nagy-nagy élvezettel tudom hallgatni, addig az öreg gitárzseni mandolinos/fuvolás/tündértilinkós palotai muzsikájáért nem igazán tudok rajongani.

A csapat legutóbbi lemeze, a 2017-es InFinite különösen közel került hozzám. Egy rendkívül feelinges és sokszínű rock album, egy kicsit jazzes, kicsit bluesos anyag, helyenként meglepően modern megoldásokkal. Nagy reményeket fűztem a folytatásához, és végül nem is kellett csalódnom, mert ezek a rutinos öreg rókák ismét gond nélkül ugrották át a maguk által szokásosan magasra tett lécet.

Az elsőként felcsendülő Throw My Bones-t jól ismerhetik a rajongók, hiszen ezt a dalt amolyan kedvcsinálóként a lemez megjelenése előtt nyilvánosságra hozták. Engem már az első hallgatásnál magával ragadott a zenéből áradó hanyag elegancia, Ian Gillan utánozhatatlan, lelazult előadásmódja pedig minden egyes alkalommal mosolyt csal az arcomra. Lefogadom, hogy jó hangulatban énekelte fel az öreg ezt a dalt, mert egyszerűen imádni való, ahogy helyenként belekacag a szövegbe. Tuti, hogy ezek a vén csirkefogók már megint az orruknál fogva vezetik a hallgatókat, és ki tudja, miféle csibészségeket csempésztek a sorok közé. Gillan mindig is a furfangos dalszövegek nagymestere volt, gondolom, most is készült egy-két frappáns szójátékkal, amik alatt aztán majd jól összekacsinthat a társaival a színpadon. Ez a bajtársias, haveri légkör egyébként nagyon jellemző az utóbbi idők Deep Purple lemezeire, és szerencsére az új dalokba is bőven jutott ebből a pozitív energiából.

Ez a felszabadult hangulat leginkább az olyan húzósabb rock nótákra jellemző, mint például a Drop the Weapon, aminek a dallamvezetése engem leginkább a Dire Straits stílusára emlékeztet. A We’re All the Same in the Dark és a No Need to Shout viszont egyértelmű visszautalások az előző lemez zenei világára, ugyanaz az önfeledt, piálós-zsugázós kaszinórock feeling árad ezekből a dalokból is. Ezt a vonalat a What the What-ban járatják csúcsra, amelynek zongoraszólójánál helyenként mintha elgurult volna a gyógyszer, de sebaj, jól van ez így, ezzel együtt teljes az autentikus kocsmahangulat. A soron következő The Long Way Round ellenben a maga sajátosan galoppozós riffjeivel a lemez egyik legkeményebb darabja, amelynek refrénjében Gillan szépen kiereszti a hangját. A legendás sikolyokról persze ma már csak múlt időben beszélhetünk, de az a bizonyos hangszín és dallamérzék még mindig ellenállhatatlan.

Az album egyik legérdekesebb darabja a Nothing at All című tétel, amelynek az adja a különlegességét, hogy a kimondottan bluesos lüktetésű alapokat remekül összhangba sikerült hozniuk Don Airey klasszikus ihletettségű billentyűs futamaival. Ahogy hallgatom Don sziporkázó játékát ebben a dalban, szinte látom is magam előtt, ahogy jellegzetes fogsorát megvillantva vigyorog, miközben ujjai emberi szemmel szinte követhetetlen tánclépéseket járnak a fekete-fehér billentyűkön. Tudom, hogy a megrögzött Jon Lord-hívők sosem fogják elfogadni őt a Deep Purple teljes értékű tagjaként, de én nagyon tisztelem az öreget, amiért ezt a terhet lassan már két évtizede a nyakában hordva, igenis kitart a zenekar mellett. Azért pedig külön dicséretet érdemel, hogy nem próbálja görcsösen utánozni legendás elődje jellegzetes stílusát, hanem inkább a bátrabb utat választja, és mer új ízeket hozni a csapat zenei világába.

Ha már szóba kerültek az egyéni teljesítmények, nem lehet nem észrevenni, hogy a friss dalokban leginkább Airey mester brillírozik ezen a téren. Steve Morse a legtöbb esetben csak egy-egy jelzésértékű villantás erejéig tornáztatja meg ujjait a gitár nyakán, aztán gyorsan átadja a stafétát a billentyűk urának. Ne legyen igazam, de gyanítom, hogy ennek a jelenségnek Steve évek óta meglévő kézproblémája állhat a hátterében. De a hallgatóknak így sem lehet okuk panaszra, Don jó harcostárs módjára sérült társa helyett is derekasan helyt áll. A Deep Purple zenekari egysége úgy alkalmazkodik a kihívásokhoz, akár egy igazi élő, lélegző szervezet: amikor az egyik érzékszerv elgyengül, a többi mindig felerősödik.

Azt, hogy a csapat kísérletező kedve, kreativitása továbbra is határtalan, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a keménykötésű dalok mellett bőven akadnak rendhagyóbb darabok is. A Step by Step című kísérteties gótikus horror-blues ballada kiváló példa erre, érdemes estefelé is meghallgatni, mert megfelelő körülmények között egészen hátborzongató hatást tud kiváltani. Ilyesmire aztán tényleg nem számítottam tőlük. De az atmoszferikus részeket és a kemény riffeket variálgató, komor monológokkal teletűzdelt Man Alive sci-fi hangulata szintén egy új oldalát mutatja a bandának.

Nagy divat lett arra panaszkodni, hogy a csapat zenéje már nem olyan kemény, mint régen. Ez talán igaz is, ha a nyolcvanas évek heavy metallal kacérkodó lemezeit vesszük alapul. Viszont ha a Stormbringer vagy akár a Fireball albummal kell összehasonlítani az idei művet, akkor már messze nem ilyen egyértelmű a helyzet. Úgy is mondhatnám, hogy a mai Deep Purple nem olyan kemény, mint a régi, viszont keményebb, mint a még régebbi. 🙂 Hatalmas hibát követnek el azok, akik a klasszikus lemezekre hivatkozva elutasítják a zenekar újkori munkáit. Ian Gillan-éket még mindig fűti a régi idők kreatív energiája, csak érthető módon már nem azzal a fiatalos vehemenciával tör elő belőlük, mint, mondjuk, 35 éve. A Whoosh! pedig egy újabb izgalmas, változatos lemez a sorban, tele nagyszerű nótákkal. Lassan már két hete pörgetem ezt az albumot, és még mindig nem akaródzik más hallgatnivaló után nézni. Úgy gondolom, ez azért jelent valamit.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 51 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*