Deep Purple: Whoosh! (2020)

Nyugodtan állíthatom, hogy a Whoosh! lemez nem is érkezhetett volna jobbkor az életembe. Az elmúlt hónap ugyanis számomra teljes mértékben a Deep Purple jegyében telt, oda-vissza pörgettem a csapat diszkográfiáját, kiemelt figyelmet fordítva a Steve Morse gitáros fémjelezte „újkori” lemezekre. Sokáig én is csak a klasszikus felállás albumaira esküdtem, de aztán befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy talán már időszerű lenne megismerkedni a huszonöt évnél fiatalabb lemezeikkel is. Úgy gondoltam, csak nem lehetnek olyan rossz anyagok azok sem, mivel Morse úr negyed százada penget a zenekarban, és nyilván már régen kiebrudalták volna a többiek, ha nem lenne meg köztük az a bizonyos kémia.

Nem volt könnyű levetkőzni a korábbi beidegződéseimet, mert bizony sokáig én is azon rajongók táborát erősítettem, akik vöröslő fejjel és üveges tekintettel „blekkmórozni” meg „szmókondövótörözni” kezdenek, ha a zenekar mostani felállása kerül szóba. Végül eldobtam képzeletbeli szemellenzőmet, és milyen jól tettem, mert ezáltal a banda érettebb oldalával is megismerkedhettem. Sokáig úgy gondoltam, hogy Blackmore nélkül nincs Deep Purple, de ma már azt mondom, hogy nagyon is van, sőt, hogy csavarjak is egyet a dolgon, számomra Deep Purple (és Rainbow) nélkül nincs Blackmore. Mert amíg Ian Gillan-ék friss lemezeit nagy-nagy élvezettel tudom hallgatni, addig az öreg gitárzseni mandolinos/fuvolás/tündértilinkós palotai muzsikájáért nem igazán tudok rajongani.

A csapat legutóbbi lemeze, a 2017-es InFinite különösen közel került hozzám. Egy rendkívül feelinges és sokszínű rock album, egy kicsit jazzes, kicsit bluesos anyag, helyenként meglepően modern megoldásokkal. Nagy reményeket fűztem a folytatásához, és végül nem is kellett csalódnom, mert ezek a rutinos öreg rókák ismét gond nélkül ugrották át a maguk által szokásosan magasra tett lécet.

Az elsőként felcsendülő Throw My Bones-t jól ismerhetik a rajongók, hiszen ezt a dalt amolyan kedvcsinálóként a lemez megjelenése előtt nyilvánosságra hozták. Engem már az első hallgatásnál magával ragadott a zenéből áradó hanyag elegancia, Ian Gillan utánozhatatlan, lelazult előadásmódja pedig minden egyes alkalommal mosolyt csal az arcomra. Lefogadom, hogy jó hangulatban énekelte fel az öreg ezt a dalt, mert egyszerűen imádni való, ahogy helyenként belekacag a szövegbe. Tuti, hogy ezek a vén csirkefogók már megint az orruknál fogva vezetik a hallgatókat, és ki tudja, miféle csibészségeket csempésztek a sorok közé. Gillan mindig is a furfangos dalszövegek nagymestere volt, gondolom, most is készült egy-két frappáns szójátékkal, amik alatt aztán majd jól összekacsinthat a társaival a színpadon. Ez a bajtársias, haveri légkör egyébként nagyon jellemző az utóbbi idők Deep Purple lemezeire, és szerencsére az új dalokba is bőven jutott ebből a pozitív energiából.

Ez a felszabadult hangulat leginkább az olyan húzósabb rock nótákra jellemző, mint például a Drop the Weapon, aminek a dallamvezetése engem leginkább a Dire Straits stílusára emlékeztet. A We’re All the Same in the Dark és a No Need to Shout viszont egyértelmű visszautalások az előző lemez zenei világára, ugyanaz az önfeledt, piálós-zsugázós kaszinórock feeling árad ezekből a dalokból is. Ezt a vonalat a What the What-ban járatják csúcsra, amelynek zongoraszólójánál helyenként mintha elgurult volna a gyógyszer, de sebaj, jól van ez így, ezzel együtt teljes az autentikus kocsmahangulat. A soron következő The Long Way Round ellenben a maga sajátosan galoppozós riffjeivel a lemez egyik legkeményebb darabja, amelynek refrénjében Gillan szépen kiereszti a hangját. A legendás sikolyokról persze ma már csak múlt időben beszélhetünk, de az a bizonyos hangszín és dallamérzék még mindig ellenállhatatlan.

Az album egyik legérdekesebb darabja a Nothing at All című tétel, amelynek az adja a különlegességét, hogy a kimondottan bluesos lüktetésű alapokat remekül összhangba sikerült hozniuk Don Airey klasszikus ihletettségű billentyűs futamaival. Ahogy hallgatom Don sziporkázó játékát ebben a dalban, szinte látom is magam előtt, ahogy jellegzetes fogsorát megvillantva vigyorog, miközben ujjai emberi szemmel szinte követhetetlen tánclépéseket járnak a fekete-fehér billentyűkön. Tudom, hogy a megrögzött Jon Lord-hívők sosem fogják elfogadni őt a Deep Purple teljes értékű tagjaként, de én nagyon tisztelem az öreget, amiért ezt a terhet lassan már két évtizede a nyakában hordva, igenis kitart a zenekar mellett. Azért pedig külön dicséretet érdemel, hogy nem próbálja görcsösen utánozni legendás elődje jellegzetes stílusát, hanem inkább a bátrabb utat választja, és mer új ízeket hozni a csapat zenei világába.

Ha már szóba kerültek az egyéni teljesítmények, nem lehet nem észrevenni, hogy a friss dalokban leginkább Airey mester brillírozik ezen a téren. Steve Morse a legtöbb esetben csak egy-egy jelzésértékű villantás erejéig tornáztatja meg ujjait a gitár nyakán, aztán gyorsan átadja a stafétát a billentyűk urának. Ne legyen igazam, de gyanítom, hogy ennek a jelenségnek Steve évek óta meglévő kézproblémája állhat a hátterében. De a hallgatóknak így sem lehet okuk panaszra, Don jó harcostárs módjára sérült társa helyett is derekasan helyt áll. A Deep Purple zenekari egysége úgy alkalmazkodik a kihívásokhoz, akár egy igazi élő, lélegző szervezet: amikor az egyik érzékszerv elgyengül, a többi mindig felerősödik.

Azt, hogy a csapat kísérletező kedve, kreativitása továbbra is határtalan, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a keménykötésű dalok mellett bőven akadnak rendhagyóbb darabok is. A Step by Step című kísérteties gótikus horror-blues ballada kiváló példa erre, érdemes estefelé is meghallgatni, mert megfelelő körülmények között egészen hátborzongató hatást tud kiváltani. Ilyesmire aztán tényleg nem számítottam tőlük. De az atmoszferikus részeket és a kemény riffeket variálgató, komor monológokkal teletűzdelt Man Alive sci-fi hangulata szintén egy új oldalát mutatja a bandának.

Nagy divat lett arra panaszkodni, hogy a csapat zenéje már nem olyan kemény, mint régen. Ez talán igaz is, ha a nyolcvanas évek heavy metallal kacérkodó lemezeit vesszük alapul. Viszont ha a Stormbringer vagy akár a Fireball albummal kell összehasonlítani az idei művet, akkor már messze nem ilyen egyértelmű a helyzet. Úgy is mondhatnám, hogy a mai Deep Purple nem olyan kemény, mint a régi, viszont keményebb, mint a még régebbi. 🙂 Hatalmas hibát követnek el azok, akik a klasszikus lemezekre hivatkozva elutasítják a zenekar újkori munkáit. Ian Gillan-éket még mindig fűti a régi idők kreatív energiája, csak érthető módon már nem azzal a fiatalos vehemenciával tör elő belőlük, mint, mondjuk, 35 éve. A Whoosh! pedig egy újabb izgalmas, változatos lemez a sorban, tele nagyszerű nótákkal. Lassan már két hete pörgetem ezt az albumot, és még mindig nem akaródzik más hallgatnivaló után nézni. Úgy gondolom, ez azért jelent valamit.

About Gabrielkiss 88 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*