Vannak zenekarok, amelyek mindig éppen annyi dalt írnak, amennyit aztán rögzítenek a stúdióban, és amennyi helyet éppen esedékes hanghordozójukon. Nem marad felesleg, ami bónuszként kerülhetne fel az album extra kiadására, esetleg egy kislemez B oldalára, vagy évekig kallódna egy fiók mélyén, hogy aztán sok évvel később újra elővegyék, kidolgozzák, alakítsanak rajta, és így tegyék fel az éppen aktuális korongra.
Másokra ennek éppen az ellenkezője jellemző: mindig több dal születik a műhelyükben, mint amennyi „elfér” a lemezen, ám a különböző hanghordozókon előbb-utóbb ezek is eljutnak a rajongókhoz. Általában resztlikről van szó, amelyek valamilyen okból kilógtak volna a többi szám közül (gyengébb színvonalúak, vagy nem maradt idő a kidolgozásukra, feldolgozások stb.), a csapat rajongói számára azonban ezek is kincsek, hiszen a jóból, kedvencükből soha nem lehet elég.
A hidden track-ekről, vagyis a lemezeken elrejtett, a dallistán fel nem tüntetett „bónusz”nótákról nem is olyan régen írtam már (itt), azonban a fentebb részletezett kategória jóval bővebb ennél. A minap, a Soundgarden-albumrangsor készítése során szembesültem azzal, mennyi olyan daluk volt Chris Cornell-éknek, amelyeket a sima sorlemezek gyűjtői, hallgatói nem feltétlenül ismernek. Innen jött a most induló sorozat ötlete, hogy összegyűjtöm és bemutatom ezeket a normál albumokon nem szereplő nótákat. Ám hogy ne legyen végtelen a sor, a listát leszűkítem a tíz nekem leginkább tetsző dalra, azokról írnék egy kicsit bővebben, a többit, amit találtam, pedig csak megemlítem.
A Soundgarden életműve adta az ötletet, mégsem velük kezdem, már csak azért sem, mert az utóbbi hetekben egy kicsit túlságosan is sokat barangoltam a Seattle-i Hangok Kertjében. 😉 Másrészt a Kyuss-tól már nagyjából együtt volt az a dalcsokor, ami itt és most terítékre kerül. Összesen 18 szerzemény található nálam ebbe a mappában. A Lick Doo-ról a hidden track-es cikkben, a Day One-ról (To Dave & Chris) pedig az …And the Circus Leaves Town albumról szóló írásomban tettem említést (itt). Mindkettőnek ott lenne a helye a Top 10-ben, de inkább nem veszem el velük a helyet más, esetleg ismeretlen dalok elől. Hasonló okból hagyom le a listáról az egyébként zseniális Black Sabbath-átiratot, a jammeléssel nyolcpercesre hizlalt Into the Void-ot is. A tíz, általam legjobbnak tartott számot már nem rangsorolom, a nóták megjelenésük sorrendjében követik egymást.
1. Happy Birthday (Sons of Kyuss EP, 1990)
A csapat bemutatkozó anyaga – még Sons Of Kyuss név alatt – egy nyolcszámos EP volt, amelynek öt dala egy évvel később a Wretch albumra is felkerült. Amelyek lemaradtak róla, azok közül nekem leginkább a Happy Birthday című szerzemény jön be. A remaszterizált változatot ismerem, aminek tisztességesen vastag hangzást sikerült adni. Szimpla dobbal, cammogós középtempóval indul, majd felgyorsul; az elején egy halvány darkos árnyalatot, később pedig a punk nyerseségét is érzem rajta. Érdekes mellékízt ad neki a félénk férfikórus – ebből szívesen hallottam volna többet.
2. Flip the Phase (One Inch Man single, 1995)
Innentől az aranykorban született dalok következnek. Nem totojáznak a kezdéssel, egyből utazósebességen lépnek be; a nóta erős középtempós, a Kyuss-ra oly’ jellemző módon, zsigereket rezgetően, kövér dongóként zözög a basszus. Nem nyújtják túl: alig több mint két percig élvezhetjük a kvartett játékát. A ’97-es Kyuss/Queens of the Stone Age split-en Fatso Forgotso Phase II cím alatt szerepel ugyanez a szerzemény.
3. Mudfly (One Inch Man single, 1995)
Megint dobbal kezdünk, és ez a szám sem tart két és fél percnél tovább. Instrumentális tétel, Homme-ék tulajdonképpen egyetlen gitártémát variálnak benne.
4. Un Sandpiper (Gardenia single, 1995)
„Hello nobody! Tonight we have a very special musical presentation!” – konferálja fel a szpíker a Monty Python stílusában a produkciót. Izgalmas basszusfutammal indul, és itt végre már időt (8:14) és teret is hagynak maguknak a kibontakozásra. Lendületes nóta, a „futópályán” a gitár és a bőgő előzgeti egymást, mindkét instrumentum végig jól hallható, és gazdáik mintha folyamatosan szólóznának. Az egyik leginkább jam-hangulatú, mégis kompakt szerzemény.
5. Fatso Forgotso (Into the Void/Fatso Forgotso single, 1996)
Ennek a számnak a bűverejét mindenekelőtt a váltások adják: alig vesszük fel a kezdeti lötyögős-táncos tempót, máris érkezik egy Black Sabbath-osan bólogatós téma, amelyben a verzék alatt a húros hangszerek rendre elhallgatnak, lehetőséget adva Alfredo Hernándeznek a diszkrét díszítésekre. A legzseniálisabb azonban a dal közepén hallható váltás: mintha egy teljesen új nóta kezdődne, folyna bele az előzőbe. Utóbbi ritmusa, hangzása latin hangulatot kelt, Carlos Santana világát idézi, a szóló azonban már tipikusan Homme-os. Ennek a dalnak a szárnyain is több mint nyolc percen át utazunk – elrepül, észre sem vesszük.
6. Shine! (Kyuss/Wool split, 1996)
Ismét a már szokásos dobos kezdés, utána viszont egy különleges, magasan búgó hangzás vonz magához. Elsőre gitárnak gondolnám, ám Homme szólója alatt már inkább szintinek tűnik. Sokáig ez a lágyság dominál, időnként be-beköszön a csontzúzóan sűrű töménység, Garcia hangját a felismerhetetlenségig széttorzították, s mindez a végére monoton gerjedő űrhangokba megy át. Nem e világi zene, de nagyon jó, az egyik kedvencem.
7. Flower (Into the Void válogatás, 2019)
A tavaly megjelent Into the Void válogatás 16 nótája közé, a már ismert bónuszdalok mellett négy, addig ismeretlen szerzeményt is sikerült becsempészni. Hogy ki a gazdája a kiadványnak, azt nem sikerült kiderítenem, de az új nóták ének-központúsága miatt arra gyanakszom, mindenekelőtt John Garcia keze lehet a dologban. 🙂 S hogy ezek a dalok eddig hol rejtőztek? Fogalmam sincs, talán éppen a frontember számítógépén… Ha nem is sorlemez-érett, de azért kellemes, átlagosan négy perc hosszúságú szerzemények.
Izgalmas, kissé visszhangosított gitárhanggal indul a Flower, a zene különben – a gitárszólót leszámítva – végig kíséri az éneket, a középpontban Garcia hangja áll. Ez már nem a gerjedő, improvizatív Kyuss; ha új dalokat írnának, azokat valami ilyesminek képzelném.
8. 5000 Miles (Into the Void válogatás, 2019)
Végig ugyanabban a középtempóban bólogató, kellemes utazónóta. Itt is az ének dominál, mellette az alap-gitárdallam és –riff maradt meg bennem.
9. Her Bullets’ Energy (Into the Void válogatás, 2019)
Josh Homme-ékra nem igazán voltak jellemzők a balladák, itt viszont kapunk tőlük egyet. Elsőre a Death Angel A Room with a View-ja jut róla eszembe (másodikra is). Végig lágy gitár szól benne; kissé szokatlan, de üdítő színfoltja bármilyen Kyuss-válogatásnak.
10. My Mind (Into the Void válogatás, 2019)
Súlyosan hömpölygő, mélyre hangolt muzsika hangzik fel, ami rövid időn belül középtempóra vált. A középrészben itt végre ismét kapunk egy izgalmas gitár-basszuspárbajt, ezt leszámítva ez a dal is a klasszikus struktúrát követi.
+1. Isolation: Desolation (Sons of Kyuss EP, 1990)
Ez a Sons Of Kyuss nóta félig-meddig kilóg a sorból, hiszen Isolation címmel felkerült a Wretch albumra – látványosan megcsonkítva, éppen azt lehagyva belőle, amitől annak a korszaknak az egyik kiemelkedő szerzeménye volt. Eltűnt az elejéről a lírai gitáros-énekes felvezetés, a refrénből pedig a „hu!”-zós kórus, ami extra vadsággal ruházta fel a dalt. Az EP remaszterizált változatán különösen jól kijönnek a szerzemény itt említett pozitívumai (a Wretch hangzásáról jobb nem is beszélni).
Futottak még (a bevezetőben már nevesített nótákon túl):
Zero (Sons of Kyuss demó, 1989)
Window Of Souls (Sons of Kyuss EP, 1990)
King (Sons of Kyuss EP, 1990)
One Day Early and a Dollar Extra (One Inch Man single, 1995)
Nos, nálam nagyjából ez a 10+1 dal alkothatná a Kyuss ötödik korongját. A válogatást – ha hivatalos sorlemez lenne – tetszési indexe alapján a Wretch és a Blues for the Red Sun albumok közé helyezném, jóval közelebb az utóbbihoz. Ugyanakkor meg kell állapítanom, hogy a fent említett számok nem véletlenül maradtak le a Kyuss stúdióalbumairól: a többségük inkább csak dalkezdemény, egy ötlet továbbgondolása, félig-kétharmadig történő kibontása. Ezzel együtt jó érzés, hogy egyik kedvenc ex-bandám nem csupán a jól ismert négy nagylemezt, hanem csaknem másfélszer annyi zenét hagyott az utókorra. És ha hozzávesszük, hogy a legfrissebb hírek szerint – bizonyos feltételek mellett – már Josh Homme is benne lenne egy Kyuss reunionban, a tagok, és mindenekelőtt az ő zsenijét ismerve egyáltalán nem lenne meglepő, ha az új fejezet jegyében friss nóták is születnének a csapat műhelyében…
Válasz írása