Néhány felvezető (vagy félrevezető) gondolat a témaválasztáshoz:
1. Szeretem a death metalt.
2. Nem tudom kihagyni azt a szakállas poént, amit magas labdaként dob fel a zenekar neve, tudjátok, az a bizonyos lyukas fém tárolóedény a kert végében, amin már csak a tyúkok kapirgálnak. Igen, lengyel barátaink (mert hogy lengyel, magyar két jó barát, és vírusmentes nyári estéken Eger és Tokaj pincéiben jó eséllyel tudjuk velük inni a borunkat, mivel náluk nemigen terem meg a szőlő) kitettek magukért a névválasztás terén. Bár hozzá kell tennem, hogy lengyelül is egészen hasonló (wiadro) ennek az alkalmatosságnak a neve, de nyilván nem a vödör ihlette meg őket, sokkal inkább az Erő sötét oldalának nagyura. Ja, igen, és aki még nem tudta volna, akkor mostanra az is kiderült, hogy a csapat lengyel identitású (vagy indíttatású). 🙂
Komolyabbra fordítva a szót, a zenekar 1983-ban (!) alakult a lengyelországi Olsztynban. Nem mai történet, még keményen a vasfüggöny árnyékában ragadtak hangszert a srácok. Kezdetben a heavy metal vizein eveztek (hol máshol 1983-ban?), aztán a Slayer hatására kezdtek durvulni, először a thrash felé úsztak, majd szép lassan révbe értek a death metal kikötőjében. Ez a stílus annyira bevonzotta őket, hogy jelenleg is itt vesztegelnek. Első nagylemezükre, a The Ultimate Incantation-re egészen 1992-ig kellett várni. Számomra 1995-től, második, De Profundis lemezükkel vált érdekessé a történet, az ugyanis már egy ízig-vérig death metal album volt. Azóta két-hároméves rendszerességgel szabadítják rá a világra halálos csapásaikat.
A zenekar agya és egyetlen ma is meglévő alapító tagja Peter, polgári nevén Piotr Wiwczarek gitáros, énekes. (Érdekesség, hogy a korai időkben Behemoth művésznéven szerepelt.) Zenésztársait egy külön oldal lenni felsorolni, mivel szinte állandóan változott a tagság. 2011 óta mondható állandónak a csapat, a jelenlegi dobos James Stewart (aki angol származású), a gitáros Marek „Spider” Pająk és a bőgős Tomasz „Hal” Halicki közreműködésével.
Munkásságuk 12 sorlemezt ölel fel, de adtak ki két feldolgozásalbumot, illetve rengeteg EP-t, single-t, válogatást és 2017-ben az első lemezüket is újra megjelentették, Dark Age címmel. A most napvilágot látott anyagra négy évet kellett várni az előző, The Empire című album után. Megérte? Természetesen igen, bár sok újdonságot nem tartogat a friss lemez, de aki szereti a stílust, annak a zenekar biztos pont az életében. Most sem kell csalódnunk bennük: hamisítatlan death metal a kínálat egy remekbe szabott borító kíséretében. Bár általánosságban is elmondható róluk, hogy jó borítókkal látják el anyagaikat.
Az album 11 dalt tartalmaz, a nyitó Shock and Awe-t és az ötödik helyen szereplő Sanctification Denied nótákat emelném ki róla, nekem ezek a személyes kedvenceim a lemezről. Hosszúság tekintetében is hozzák a formát, fél óra körüli lett az anyag, mint ahogy az lenni szokott.
Ha különbségeket akarnék keresni az előző lemezeikhez képest, akkor azt mondanám, hogy egy kicsit „táncolhatóbbak“ lettek a ritmusok, néhol thrash-esebb lett az egész. Gitártémák terén a szólómunka érezhetően fejlődött és valamivel nagyobb szerepet kapott, mint az előző anyagokon. A felvétel az angliai Grindstone stúdióban készült, ahol olyan bandák fordultak már meg, mint a Cradle Of Filth vagy az Amon Amarth, úgyhogy a minőségre nem lehet panasz.
Összességében idén is egy pöpec csapatást kaptunk a srácoktól, de nálam nem lökte le a trónról a már meglévő Vader-kedvenceimet, úgyhogy a pontszám egy kövér négyes.
Laq
Leave a Reply