Tokyo Blade: Dark Revolution (2020)

Mostanában kezdek arra gyanakodni, hogy Nagy-Britanniában valószínűleg piacra dobtak egy kifejezetten a korosodó metal zenészek számára gyártott szteroidot. Egy olyan különleges szerről lehet szó, amelynek hatására a muzsikusok haja ugyan nem feltétlenül nő vissza, ám az évek óta gyengélkedő kreativitásuk csaknem száz százalékig reaktiválódik. Ám ha mindez mégsem igaz, akkor el sem tudom képzelni, mi lehet az oka, hogy az egykori NWOBHM mozgalom nagy öregjei újabban egyre-másra ontják a kiváló lemezeket.

E havi versenyzőnk, a Salisbury-ből származó Tokyo Blade meglehetősen kacskaringós pályát tudhat maga mögött. Karrierjük biztató rajtot vett az 1983-as, szimplán a zenekar nevét viselő bemutatkozó albummal, illetve az egy évre rá kiadott Night of the Blade lemezzel. Ezek a korongok még a vegytiszta brit metal jegyében készültek, vérbeli underground klasszikusok. Aztán ahogy lenni szokott, (gondolom, a Def Leppard sikereit látva) őket is megszédítette a nagyobb hírnév lehetősége, így a soron következő lemezeken már egy jóval kommerszebb, rockosabb hangzású zenekart hallhatunk.

Az ötlet jónak tűnt, csakhogy ez a nagy irányváltásos bravúr nem mindenkinek jön össze. Igazi slágerek híján valahol a két szék között találta magát a csapat: a nagyközönség nem kapott rá az amerikanizált hangzású Tokyo Blade-re, de a régi rajongókra sem igazán számíthattak már, mert az éppen akkoriban tomboló thrash metal-láz tükrében meglehetősen puhány bandának tűntek az olyan dalcímekkel, mint az Undercover Honeymoon, vagy a Hot for Love. Ennek ellenére, szinte követhetetlen tagcserék mellett ugyan, de becsülettel kitartott a zenekar, ám az 1998-as Pumphouse lemez után úgy gondolták, ideje egy kicsit pihentetni a történetet. Szerencsére tíz év sem kellett ahhoz, hogy újra tettre késznek érezze magát a banda, így 2007-ben már meg is történt a nagy összeborulás. Külön örvendetes tény, hogy a két évvel ezelőtti Unbroken albumhoz még az őskorszak énekesét, Alan Marsh-t is sikerült visszacsábítaniuk a fedélzetre, ezzel a kirakós utolsó darabja is a helyére került, így már csupa veterán alkotja a jelenlegi felállást.

Cikkem bevezetőjéből talán már sejthető volt, hogy a Dark Revolution című új lemez igencsak emberesre sikeredett. Úgy tűnik, mostanra teljesen magára talált a csapat, és a régi kémia is újra működik a srácok között. Végre egy teljes értékű Tokyo Blade albumot vehetünk a kezünkbe: a zenekar jól hallhatóan tökéletesen tisztában van az erősségeivel, és azt is érzik, hogy mi az, amit felesleges erőltetniük. Ennek megfelelően itt már nyoma sincs a feltúrt hajú csapatoktól ellesett habkönnyű rock daloknak, sem a kommersz balladáknak. Kőkemény heavy metalt kapunk, mégpedig abban a formában, ahogy annak idején a régi nagyok megalkották: egyszerűen, lényegre törően, szenvedélyesen. Nincsenek felesleges sallangok, csak zúzós gitárok és remek dallamok.

Ahogy elindítottam a lemezt, örömmel tapasztaltam, hogy a csapat se intróval, se egyéb előjátékkal nem kívánja rabolni a drága időmet, ehelyett rögtön a lényegre térnek: egy ridegen fűrészelő riff töri meg a csendet, és már indul is a műsor a Story of a Nobody formájában. Remek indítás, már itt egyértelművé válik zenészek azon szándéka, hogy a lehető legnaprakészebb formában próbálják meg felidézni a korai idők szellemét. A dalok hangulata mélyen a nyolcvanas években gyökerezik, ám a megszólalás egyértelműen mai, így sikeresen elkerülte a csapat, hogy túlzottan retró-szagú legyen a végeredmény. A szigorúan zakatoló gitárok súlyát ügyesen ellenpontozza Marsh éneke, és az első hallásra rögzülő refrénnek köszönhetően a nyitónótában rögtön az album egyik legnagyobb „slágerét” üdvözölhetjük. De a Burning Rain sem sokkal marad le tőle, ami szintén garantált beindulást fog eredményezni a koncerteken.

A címadó tétel kissé modernebb hangvételben menetelő riffjeit hallva akaratlanul is felmerült bennem, hogy egy nevesebb producer akár csodát is tehetett volna ezekkel a dalokkal. Nem mondom, így is szépen, arányosan szól a lemez, de ha mondjuk egy Andy Sneap kaliberű stúdiómágus a banda hóna alá nyúlna, akkor a Dark Revolution album is rögtön jobb esélyekkel indulhatna. Mert a dalokban abszolút meglenne a potenciál ahhoz, hogy a csapatot akár komolyabb szinten is visszahozzák a köztudatba, de ehhez nemcsak a tartalomnak, hanem a csomagolásnak is stimmelnie kellene. Szerintem nem is lenne olyan földtől elrugaszkodott ötlet megkeresniük Sneap urat, hiszen dolgozott ő már náluk elfeledettebb bandával is, elég csak a Hell zenekart említeni.

Ezekbe belegondolva csak még sajgóbb szívvel hallgatom a The Fastest Gun in Town című tételt, mert itt már előjön az a bizonyos mágia, amit mindig keresek az ehhez hasonló, régi vágású heavy metal lemezeken. Ebben a dalban tényleg minden a helyén van: húzós tempók, fülbemászó gitárdallamok és egy verhetetlen refrén egy remek énekes tolmácsolásában. Mondjuk, a dal címén mindig elmosolyodok egy kicsit, mert nem tudom, hány csajt tudnak majd felcsípni ezzel „az én fegyverem sül el a leggyorsabban” jellegű dumával. 🙂

Nagy általánosságban elmondhatom, hogy számomra a második felétől indul be igazán a lemez. Innen már egymást váltják a csapat fénykorát idéző szerzemények, amiket a koromból adódóan én „régi vágásúnak” titulálok, ám az olyan öreg rókák, akik a maguk idejében ismerték meg a korai lemezeket, biztos, hogy kellemes nosztalgiával fogják hallgatni az új albumot. Kizárt dolog, hogy az olyan dalok, mint a Truth Is a Hunter, vagy a Crack in the Glass ne csaljanak örömkönnyeket a régi rajongók szemébe. Vagy az egyik személyes kedvencem, a Not Lay Down and Die, aminek a címét akár a csapat hitvallásának is tekinthetjük. Tulajdonképpen bármelyik dalt felhozhatnám példaként, mert az egész lemezt áthatja a nyolcvanas évek hangulata, és nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a nóták egy része még a régi szép időkben született.

A Tokyo Blade a nevéhez méltó módon egy nagyon penge albumot hozott most össze. Azt kell, hogy mondjam, öreg korukra alaposan megtanulták srácok, hogyan is kell bánni ezzel a bizonyos tokiói pengével. Ma már nem vaktában vagdalkoznak, hanem határozott, célirányos csapásokat mérnek a hallgatóságra. Kardjukat szorgos munkával igen veszedelmes fegyverré élezték az elmúlt évek során, most már csak egy olyan jó nevű kovácsmestert kellene találniuk, aki a maradék csorbát is ki tudja köszörülni. Ha ez sikerül nekik, akkor legközelebb már egy olyan támadást fognak indítani, amelynek senki és semmi nem tud majd ellenállni!

A cikk szerzője: Gabrielkiss 55 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

1 Comment

  1. Az egyik öreg rókaként, aki már 1983-ban megismerte őket, egyetértek. Bár nem hozza vissza a klasszikusnak mondható korai időket, ez végre az elejétől a végéig egy tökös lemez lett! 😉

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*