Soundgarden-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

Azt kapásból meg tudom mondani, hogy melyik a három kedvenc Soundgarden-lemezem, és hogy azok milyen sorrendben követik egymást. E cikk elkészítését megelőzően sokkal inkább arra voltam kíváncsi, Chris Cornell-ék másik három anyagával hogyan állok, azok ugyanis eddig a „még nem” vagy a „már nem” címszó alatt szerepeltek a nyilvántartásomban.

Ha grunge, akkor nálam egyértelműen az Alice In Chains–Soundgarden páros vezeti a mezőnyt, mindenki más csak utánuk következik. Ám míg Layne Staley-ék zenekarának pályafutása gyakorlatilag tökéletesen lefedi, az utóbbi csapat életműve mindkét irányba kilóg abból a rövid időszakból (1991-1996), amelyet az irányzat aranykorának szokás tekinteni. A Soundgarden bemutatkozó albuma, az Ultramega OK születésének évében, 1988-ban Seattle-t és környékét leszámítva a rockrajongóknak szerintem fogalmuk nem volt az új zsáner mibenlétéről és egyáltalán a létezéséről, ráadásul az ezen a korongon hallható zene még nagyon nem a „Seattle-i hang” stílusjegyeit viseli magán. Cornell-ék utolsó nagylemeze, a 2012-es King Animal megjelenésekor pedig éppen a grunge talmi másodvirágzásának lehettünk tanúi.

Jómagam a legjobbkor találkoztam a csapattal: úgy emlékszem, a Nirvana elsőre borzalmasnak tartott Bleach albumát cseréltem be másnap az Elektromos Krokodilban a Soundgarden Badmotorfinger-ére, amivel megütöttem a főnyereményt. A következő esztendőben élőben is láthattam őket a Népstadionban, a Guns N’ Roses előzenekaraként, majd jött a Superunknown, ám amíg előre együtt haladtam velük az időben, visszafelé nem nagyon akaródzott megismerni az életművüket. Ami dalokat halottam, azok különösebben nem nyerték el a tetszésemet, így aztán jó időre jegeltem ezt a feladatot, a 16 év szünet után érkező visszatérő album pedig szimplán csalódást okozott, már csak ezért sem hallgattam annyiszor, hogy esélyem lett volna megszeretni a dalait. Most mindkét adósságomat igyekeztem törleszteni, de nyilván nem ugyanaz néhányszor meghallgatni egy lemezt, mint évtizedeken át együtt élni, öregedni kedvenceimmel, amelyek dallamai beépültek a sejtjeimbe. Így aztán szubjektív albumsorrendem nem meglepő módon a következő:

6. Ultramega OK (1988)

Jó néhány hallgatás kellett ahhoz, hogy megbarátkozzam a debütalbum „civilizáltabb” dalaival, az anyag nagyobbik részével ugyanis egyáltalán nem sikerült. A csapat itt még javában kereste saját hangját és útját. A zene underground, lokális, klubszintű, és hallhatóan nem is akar több lenni ennél. Önmagáért van, mintha a csapatot nem érdekelné, hány embernek tetszik, amit csinál. Soundgarden-fanként is nehezemre esik hallgatni az olyan tételeket, mint a 665, a He Didn’t, a Smokestack Lightning-ban Cornell visítozását, vagy a Circle of Power-t, amelyben az akkori bőgős Hiro Yamamoto hallatja a hangját. Lájkjaimmal csupán néhány nótát, momentumot tudok kiemelni ebből a kissé kaotikus előadásból: az első két nóta mellett a Beyond the Wheel-t, a Mood for Trouble-t és a Nazi Driver refrén alatti gitárdallamát.

5. Louder Than Love (1989)

Az együttes itt már rátalált arra az ösvényre, amin lépkedve később eljutott a világhírig. A hangzás rendben, egy kicsit még mélyíteni kell rajta. Az átlagtempó még túl gyors, azon valamennyire lassítanak majd. Cornell hangja nagyjából abban regiszterben mozog, mint a későbbi nagy sikerek időszakában. Már itt elcsodálkozom azon, milyen sokféleképpen képes megszólalni: hol szelíden, hol süvítve, időnként rá sem ismerni. Akárcsak a debütalbumon, a basszusgitáros itt is Hiro Yamamoto, aki a ’90-es évek elején már kerítésen kívülről nézhette végig a többek között általa alapított banda csillagának felívelését.

Hiányolom viszont az albumról az igazán ütős nótákat. Ami még a leginkább slágernek nevezhető, az a Get On the Snake, valamint a glam metal bandákat parodizáló Big Dumb Sex, amit néhány évvel később a Guns N’ Roses előadott 1993-as feldolgozásalbumán, a The Spaghetti Incident?-en. Ám összességében emiatt a dalcsokor miatt biztos nem váltam volna a csapat rajongójává. Szerencsére nem ekkor, hanem 1991-ben találkoztunk…

4. King Animal (2012)

Annak idején csalódásként éltem meg Cornell-ék visszatérő anyagát. Hiányoltam róla a színeket, a dinamikát, az igazán emlékezetes pillanatokat. Ezért aztán nem is hallgattam sokat – csak most, e cikk írása közben, és láss csodát, egyre jobban tetszik. A nyitó Been Away Too Long simán a Down on the Upside folytatása is lehetne, az olyan dalok viszont, mint a Bones of Birds, a Halfway There, a Black Saturday vagy a Taree mintha valamelyik Cornell-szólólemezről maradtak volna le. Utóbbiban nagyon tetszik a gitárdallam perdülése-csavarodása, ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy az albumon a kelleténél jobban a háttérbe szorult a hangszeresek – mindenekelőtt a gitáros Kim Thayil és a bőgős Ben Shepherd – zsenije.

A kvartett a lemez végére is tartogat néhány hangosan pukkanó petárdát. Az egyik az Eyelids Mouth, amely hipnotikus lüktetésével, gyomorból jövő, mély hangjaival a hallgató egész testét megmozdítja. A másik az albumot záró Rowing sámánszertartás-hangulata, monoton ismételt sorai (nem beszélve Ben Sheperd-nek a dalt záró pengetéseiről), amelyek ugyancsak delejes hatást fejtenek ki. Az ilyen szerzeményektől válik karakteressé az anyag, kár, hogy ezek vannak kisebbségben. Ha még sokáig hallgatnám a Királyi Vadat, lehet, hogy előzné a jelenlegi bronzérmest, úgyhogy ugorgyunk!

3. Down on the Upside (1996)

Azt gondolom, grunge-vonalon a Badmotorfinger, a mainstream sikerek tekintetében pedig a Superunknown volt a banda pályafutásának csúcsa. Ezeket az albumokat nehéz lett volna a későbbiekben überelni – nem is sikerült. Ezzel együtt Cameron-ék ötödik albuma is megközelíti az előtte megjelent sikerlemez színvonalát. Viszont „a kevesebb néha több” – tartják, és ez a Down on the Upside-ra is igaz: a Badmotorfinger-en megálltak 12 számnál, a Superunknown alapprogramja 15 szerzeményt tartalmazott, a rá következő anyag (ez) viszont már 16-ot, és a különböző deluxe edition-ös bónusznótákkal kerek 20-ra hízott az itt hallható dalok száma…

…amelyek nyilván nem tudják végig ugyanazt a magas színvonalat hozni. A lemez első fele kifejezetten erős, többek között olyan tételeknek köszönhetően, mint a Pretty Noose, a Ty Cobb vagy a Blow Up the Outside World, a második felvonás nótáit viszont egyértelműen halványabbnak érzem – az A oldalhoz képest mindenképpen, persze az első két album terméséhez képest mindenképpen profibb, fogósabb alkotások. Az olyan nótákat, mint az Applebite, a Switch Opens, az Overfloater, vagy akár a Boot Camp lehagyva Cornell-ék egy jóval kompaktabb, egyben is befogadható anyagot tehettek volna le az asztalra.

2. Superunknown (1994)

Hogyan, miért válthatott a csapat a Badmotorfinger súlyos grunge-áról a Superunknown szellős slágerességére? – kérdezhetnénk, holott nem is húzódik olyan széles szakadék a két anyag között. Utóbbin is találunk olyan szerzeményeket (Let Me Drown, Mailman), amelyek – egy kicsit zúzósabb hangzással – a Badmotorfinger-en is simán elfértek volna. A ’94-es album mindenekelőtt a lírai dalok túlsúlyától válik populárisabbá, könnyebben befogadhatóvá. Düh helyett melankólia jellemző az anyagra, amelyet a nóták sokszínűsége mellett különleges hangzások tesznek még változatosabbá: a My Wave-ben mintha duda szólna, a Mailman-ben mellotron, a Fresh Tendrils-ben klavinet, a Half keleties dallamaira pedig Shepherd énekel müezzines stílusban.

Tényleg végig remek számok sorakoznak a lemezen, vagy csak többet hallgattam ezt a korongot, mint – a Badmotorfinger kivételével – Cornell-ék összes többi alkotását? Valószínűleg mindkettő igaz. A szélesebb közönség úgy ismeri ezt az albumot, hogy ezen szerepel a zenekar legnagyobb slágere, az unalomig játszott és számos másik előadó által is feldolgozott Black Hole Sun. Holott emellett is számos kiváló szerzeményt hallunk tőlük, a Fell On Black Days-től a Head Down-on át egészen a The Day I Tried to Live-ig, de említhetném a perka-szólós (lábasokon és serpenyőkön előadott) Spoonman-t vagy a meglehetősen nyomasztó 4th of July-t is. Amit még mindenképpen ki kell emelnem ezen az albumon, az Matt Cameron zseniálisan változatos, ötletgazdag dobolása.

1. Badmotorfinger (1991)

A korszak grunge-lemezei közül kettőt vinnék feltétlenül magammal egy lakatlan szigetre: az Alice In Chains Dirt-jét és a Soundgarden Badmotorfinger-ét. Mindkettő időtlen klasszikus, hibátlan nótákkal megpakolva. Chris Cornell-ék itt zeneileg nagyon jól bejátsszák az undergroundot a mainstream-től elválasztó keskeny mezsgyét: szinte valamennyi daluk zsigeri, ugyanakkor befogadható, Terry Date producernek köszönhetően pedig az anyag kellően tömören és tisztán szól.

Az ének mellett Kim Thayil gitárja is főszerepet játszik, és a dalok tempója is igen változatos skálán mozog. Már a nyitó Rusty Cage váltása hallatán is elismerően csettinthetünk, de Cornell-ék ugyanígy játszanak a hangulatokkal is. Több dalban szaxofon és trombita kelt szokatlan, meghökkentő hatást, a Drawing Flies-nak pedig a bohókás kapkodása csalhat mosolyt az arcunkra. Mindezeket olyan súlyos nóták ellensúlyozzák, mint a Slaves and Bulldozers vagy a New Damage, a Searching with My God Eyes Closed-dal és a Room a Thousand Years Wide-dal pedig némi pszichedeliát is becsempésznek a Badmotorfinger éppen tucatnyi színben irizáló koktéljába.

Az album legnagyobb slágere talán a klipes Jesus Christ Pose, az én kedvenceim a Holy Water, az Outshined és a Mind Riot, de az összes többi nótát is felsorolhatnám, amiből ugyancsak világossá válhat, hogy az albumnak bérelt helye van metal zenei Panteonom legbelső szentélyében.

Az évtizedek alatt kislemezeken, filmzenealbumokon, bonus track-ként még legalább egy korongra való Soundgarden-nóta bújt el; aki csak a hivatalos LP-ket gyűjtötte, hallgatta, az ezeket felcsipegetve egészen különleges kollekcióra tehet szert. Egyszer talán majd ezeknek is szánok egy külön cikket…