Így utólag nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kétezres évek elején valóságos újjáalakulási láz tombolt a kemény zenék világában. Ennek jegyében a thrash és a heavy metal egykori meghatározó alakjai sorra porolták le a hosszú évekig a sarokban árválkodó hangszereiket, majd a visszatérő koncertek sikerén felbátorodva újra lemezkészítésre adták a fejüket. Voltak csapatok, amelyek számára ez csupán egyszeri fellángolás volt, de azok, akik komolyan gondolták, ma már újra szerves részét képezik a metal-élet vérkeringésének. Sokan valóságos intézménnyé váltak az újraindulásuk óta, ezáltal ma már jóval nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint a „hőskorban”.
Ahogy azt mindannyian jól tudjuk, a műfaj aranykorában, vagyis a nyolcvanas években a legnagyobb nevek nyomában mindig szorosan ott loholtak a másod- és harmadvonalat jelentő kisebb zenekarok. E csapatok között akadtak jó páran, akik a zenéjük minősége alapján jóval komolyabb ismertséget érdemeltek volna, mert azért közel sem csak a Master of Puppets-ről és a The Number of the Beast-ről szólt az az évtized. Nekem is számtalan olyan kedvenc lemezem van abból a korszakból, amelyeket az ilyen jobb sorsra érdemes, tehetséges zenekarok valamelyikének köszönhetek. Éppen ezért egy cseppet sem tartom elítélendő dolognak, amikor egy-egy ilyen kult státuszban leledző csapat újra benyújtja igényét az őt megillető szeletre a zeneiparnak nevezett tortából.
Az amerikai Shok Paris pályája a nyolcvanas évek elején elég ígéretesen indult a kiváló Go for the Throat lemezzel, ám érdekes módon a karrierjük később éppen azon a ponton siklott félre, ahol a logika szerint inkább repülőrajtot kellett volna vennie. A csapat kálváriája akkor kezdődött, amikor a Steel and Starlight című második album előtt leszerződtek az IRS lemeztársasághoz. Elméletben jó döntésnek tűnt egy nagy kiadóhoz aláírni, ám sajnos utólag kiderült, hogy az ottani fejeseknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit is kezdjenek egy ilyen vérbeli heavy metal csapattal. Azon kívül, hogy turnéra küldtek őket a Savatage és a Lizzy Borden társaságában, semmiféle támogatást nem nyújtottak a bandának. Mindennek tetejébe a náluk megjelent Shok Paris albumokat – a populárisabb megszólalás érdekében – a zenekar engedélye nélkül újrakevertették. Ezek a tényezők vezettek végül az énekes Vic Hix kiválásához, ami egyben a csapat végét is jelentette.
A kétezres években Vic két remek albumot is összehozott a sokatmondó nevű Aftershok formáció élén, ám az igazi örömhírt mégis az jelentette, amikor megtudtam, hogy Ken Erb gitárossal karöltve idén egy új Shok Paris lemezt terveztek kiadni, Full Metal Jacket címmel. Voltak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, mert igen nagyra tartom a csapat régi albumait, és reméltem, hogy nem fognak belerondítani az életműbe egy fáradt visszatérő lemezzel. Most, miután már jó párszor végighallgattam az új albumot, látom, hogy alaptalan volt a félelmem.
Érdekes felütéssel indul az anyag, mert az intró után berobbanó címadó dal egy olyan ismerős gitárdallammal nyit, amelyet elsőre nem tudtam hová tenni. Hiába törtem a fejem, hogy melyik metal bandától hallottam már korábban ezt a témát, sehogy se akart beugrani. Végül egy külföldi kritikában találtam meg a megoldást: nem egy metal dalból merítettek ihletet a srácok, hanem a szép emlékű Buffy the Vampire Slayer című sorozat főcímzenéjét sikerült kölcsönvenniük. Azt, mondjuk, nem hinném, hogy a csapat részéről tudatos volt a dolog, mert valljuk be, ha ebben a közegben a Slayer kerül szóba, általában tetovált fejű, kopasz gitárosokra szokás asszociálni, nem pedig bögyös vámpírvadászokra. Ettől a kis malőrtől eltekintve egy kifejezetten erős, tempós dalról van szó, ami magán viseli a zenekar összes ismertetőjegyét. Még mindig ügyesen egyensúlyoznak a tipikusan amerikai power és a hagyományosabb heavy metal között. A hangzás kapcsán azért megjegyezném, hogy nem igazán értem, mi a baja ilyen téren a csapatnak az IRS-nél megjelent lemezekkel, mert a Full Metal Jacket megszólalása nem igazán mutat drasztikus eltérést azokhoz képest. Az új album is ugyanolyan erőteljes, ám ízléses módon szólal meg, akárcsak a klasszikus lemezek.
Bátran állíthatjuk, hogy a zenekar egyik fő jellegzetességét mindig is Vic Hix egyedi énekhangja jelentette. Ezer közül is felismerhető „sírva bömbölő bivaly” stílusát személy szerint nagyon bírom, azzal együtt is, hogy néha bizony hajlamos átesni a ló túloldalára. Pontosan ez történik a Nature of the Beast című dalban is, amelynek verzéiben hősünk olyan szinten beleéli magát a drámai hangulatba, hogy az néha már egy kissé komikus hatást kelt. Sokszor nem is tudom megállni, hogy teátrális kézmozdulatok kíséretében, kappanhangon utánozni kezdjem a mestert, a szomszédok legnagyobb örömére. De mint jól tudjuk, kifigurázni csak az igazi egyéniségeket lehet, és Vic bizony egyéniség a javából.
Ha valaki végignéz a dalcímeken, biztosan egyből megakad a szeme a Metal on Metal-on, de gyorsan lelövöm a poént: nem Anvil-feldolgozásról van szó. Mondjuk, lehet, hogy a fiúk tudatalattija lépett működésbe, amikor ezt a címet adták a nótának, mert éppen olyan körmönfont szerkezete van a dalnak, hogy azt akár Lips-ék is írhatták volna. Persze az is lehet, hogy csak az én tudatalattim lépett működésbe, és sikerült Anvil-esre hallgatnom a dalt. 🙂
Szerencsére a fiúk nem lövik el az összes puskaporukat a lemez elején, sőt, legjobb nóták szerintem a műsor második felében csendülnek fel. Az intenzíven riffelős Black Boots az ellenállhatatlan sodrásával lopta be magát a szívembe, de a legnagyobb kedvencem mégis a Hell Day, amiben egy zseniális, sejtelmes gitármelódia kíséri a verzéket, ami végül a fülbemászó refrénben teljesedik ki. De a pörgős tempójú Fall from Grace és az epikusabb hangulatú Symphony of the Sea is kiváló darabok. Mondjuk, az utóbbi két tételben Vic ismét hajlamos egy kicsit túlzásba vinni a melodrámát, amit én egyáltalán nem bánok, mert pont ilyennek szeretem őt. Továbbmegyek, pont ez a fajta énekstílus jelenti számomra a csapat egyik legnagyobb vonzerejét.
31 év nem kis idő, és bevallom, nem gondoltam volna, hogy lesz még elég kakaó a zenekarban ahhoz, hogy három évtized után egy ilyen izmos visszatérést produkáljanak. Úgy látszik, az öreg rocker nem vén rocker: az idén 61 éves Vic torkából még mindig ugyanolyan erővel törnek elő a hangok, mint legszebb férfikorában, Ken Erb ujjai pedig úgy száguldoznak a gitár nyakán, akár egy bizonyítási vágytól fűtött ifjú titáné. Mindez persze mit sem érne jó dalok nélkül, ám szerencsére ezekből sincs hiány, sőt, néhány új szerzemény akár a klasszikus lemezeken is jól mutatott volna. Most már csak abban reménykedem, hogy a zenekar megtalálja a számításait a No Remorse kiadónál, mert nem szeretnék nyugdíjas koromig várni a következő albumra.
Válasz írása