Rose Tattoo: Outlaws (2020)

A rock and roll rosszfiúi újra itt vannak, hogy még egyszer, talán utoljára alaposan szétrúgják a hátsónkat! Nem tudom, hány olvasót fog lázba hozni ez a tény, mert a Rose Tattoo zenekar valamiért sosem volt nagy favorit a hazai rockerek körében, pedig Ausztrália egyik legpatinásabb bandájáról beszélünk. Nyugodtan nevezhetjük őket veteránoknak, hiszen első lemezük még 1978-ban, vagyis több mint négy évtizede jelent meg. Bluesba áztatott rockzenéjük egyik fő jellegzetessége a slide gitár gyakori alkalmazása, és ez a vonás mindig is megkülönböztette őket a hasonló muzsikában utazó bandáktól. Pályájuk első felvonása 1987-ben ért véget, ám az újjáalakulási láz őket is elérte, így a kétezres évek eleje óta kissé szórványosan ugyan, de működik a banda, sőt, azóta két kiváló lemezt is letettek az asztalra.

Nem véletlenül használtam a „rosszfiúk” kifejezést, ez a csapat ugyanis még a régi idők szülötte, és nem sok köze van a manapság mindent eluraló, óvatoskodó PC-világszemlélethez. Egy olyan korszak gyermekei ők, amikor az emberek még nem a közösségi média üzenőfalán sírták el a sérelmeiket, hanem néhány sör után a puszta öklükkel rendezték el a nézeteltéréseiket. Akkoriban, ha az ember pénzt akart keresni, nem PR-referensnek ment lábat lógatni, hanem beállt a gyárszalag mellé, és a seggét is szétgürcölte, vagy rosszabb esetben bekerült egy utcai bandába, és elvette, amire szüksége volt.

A Rose Tattoo tagjai mindkét végletet megjárták, és azt hiszem, nem nehéz kitalálni, hogy az élet melyik oldaláról merítettek inspirációt a dalaikhoz. Hiteltelenséggel nem igazán lehet megvádolni a fiúkat, hiszen az évek során rendesen kijutott a csapatnak a megpróbáltatásokból, fennállásuk során hat zenésztársukat kellett eltemetniük. Természetesen minden egyes tag halála tragédia, de mégis, a legfájóbb pontot a zseniális slide gitáros, Pete Wells elvesztése jelentette a csapat számára. Pete egyébként igazi harcos módjára sosem panaszkodott az állapota miatt, utolsó nyilatkozataiból kiderült, hogy elfogadta az elfogadhatatlant, és bátran nézett szembe a halállal. De nem minden csapattag távozott ilyen tragikus körülmények között, Paul DeMarco dobos például úgy döntött, hogy pár évig inkább Ausztrália egyik börtönzenekarában kívánja ütni a kettő-négyet.

Ilyen előzmények után nem túl meglepő, hogy a banda eredeti felállásából már csak az énekes, Angry Anderson maradt meg hírmondónak. Tulajdonképpen ennyi elég is ahhoz, hogy a régi tűz ne tűnjön el a zenekarból, mert emberünk egy személyben testesíti meg a Rose Tattoo által képviselt filozófiát, életérzést. Egy alacsony, kopasz, tetovált csirkefogóról van szó, aki annak idején a becenevét is nem éppen kifinomult modoráról kapta. Lehet, hogy alig látszik ki a földből a csávó, de az én szememben mégis egyike a rockzene legnagyobb óriásainak, akiben még mindig ott él az a fajta lázadó szellem, ami manapság már igencsak eltűnni látszik a műfajból. Egy igazi tökös gyerek, aki sosem rejtette véka alá a véleményét.

Bevallom, kissé váratlanul ért az Outlaws című lemez megjelenése, annak ellenére, hogy a csapat feltétlen hívének tartom magam. Nem igazán számítottam már tőlük új albumra, nekem nagyon úgy tűnt, hogy az idén 72 éves Anderson már nem akarja túlhajtani magát, és ezt a meglátást csak tovább erősítette az a tény, hogy 2007 óta nem kényeztetett bennünket friss hangzóanyaggal a banda. Az új lemezzel kapcsolatban is csak félig beszélhetünk újdonságról, hiszen a csapat úgy döntött, hogy tokkal-vonóval együtt újra felveszi legendás, 1978-as bemutatkozó albumát, kiegészítve néhány akkoriban született nótával.

A Rose Tattoo rajongók tehát biztos nem fognak csalódni, hiszen a banda már az első lemezén is azt csinálta, amihez a legjobban ért: mocskos blues/rock dalokba csomagolt sztorikat mesélnek nekünk csavargókról, félresiklott életekről, törvényen kívüli fenegyerekekről. A nyitó One of the Boys képében rögtön megkapjuk a zenekar ars poeticáját, egy húzós, egyszerű rock and roll nótát, amelynek hallatán egyből kirajzolódik előttünk a fiatal, iskolából kibuktatott piás kis szarházi Angry Anderson alakja, aki apró termete ellenére bárkinek nekimegy, aki vele vagy a barátaival szórakozik. Ehhez hasonló, seggberúgós dalok bőven akadnak még a lemezen, ilyen például a média agymosásáról szóló TV, vagy a laza erkölcsű hölgyeket megéneklő Tramp, de a Remedy és az Astra Wally felturbózott ős-rock and roll-jai is megunhatatlanok.

Természetesen nem hangról-hangra történő újrajátszásokról van szó, valamennyire az összes dalt megvariálták, gondolom, a koncerteken szerzett tapasztalataikat is figyelembe vették, amikor újra stúdióba vonultak ezekkel az évtizedek óta programon lévő dalokkal. Egy kis jammelgetés ide, egy plusz versszak oda, és máris új fényben pompáznak a régi kedvencek. A Rock ’N’ Roll Outlaw például egy kis extra felvezetéssel indul, mielőtt a fiúk belecsapnának abba az ikonikus slide gitáros riffbe, amelynek hallatán talán csak a halottak nem kezdenek önkéntelen bólogatásba. A dal közepébe iktatott hangszeres rész alapján kijelenthetjük, hogy Anderson ismét olyan zenészekkel vette körül magát, akiknek a vérében van a blues.

A banda talán legismertebb dala a Nice Boys (Don’t Play Rock and Roll), ami a szerencsétlenül járt fiatal lány, Lucia balladája, aki egy jobb élet reményében költözött fel a nagyvárosba, ám rossz társaságba keveredett, és végül kábszeres utcalányként kellett megkeresnie a következő adagra valót. Ezt a dalt egyébként a Guns N’ Roses is feldolgozta, nem is rosszul, de ha rám hallgatsz, akkor nem éred be Axl Rose nyávogásával, hanem inkább az eredetire szavazol. Anderson hajlott kora ellenére is keresztbe lenyeli a vörös primadonnát, rekedtes hangja talán jobb formában van, mint valaha.

Az asszonyát szeretőstül agyonlövő fiatalember történetét megéneklő Bad Boy for Love szintén klasszikus, lüktető ritmusának lehetetlen ellenállni. Egészen biztos vagyok benne, hogy egyszer egy gengszterfilmben is hallottam felcsendülni ezt a nótát, de ha pisztolyt tartanának a fejemhez se tudnám már megmondani, hogy melyik filmben lehetett. Abszolút kedvencem, a két bandavezér végzetes kimenetelű találkozását elmesélő The Butcher and Fast Eddy pedig egy igazi háromakkordos blues/rock szörnyeteggé vált az új, erőteljes megszólalásnak köszönhetően. Komolyan mondom, annyi kemény sztorit hallhatunk ezen a lemezen, hogy az ember néha már hajlamos azt hinni, hogy a Hells Angels házi zenekarát hallgatja éppen.

Ha objektíven nézzük, a Rose Tattoo friss lemeze nem más, mint egy régi kép új keretben. Ám ha alaposabban szemügyre vesszük, észrevehetjük, hogy sokkal színesebb és részletgazdagabb lett, mint amilyennek eddig ismertük. A pontszámon nem kellett sokáig törnöm a fejem, hiszen az egyik kedvenc zenekarom egyik legjobb lemezéről van szó, ami a vérfrissítésnek és a ráncfelvarrásnak köszönhetően most újult erővel támadhat a hallgatóságra. Mivel csillagos ötöst nem adhatok, marad hát az öt csillag.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 48 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*