A szóban forgó zenekar azon bandák egyike, akik első lemezüktől kezdve végigkísérték az életem, én pedig az ő munkásságukat. Minden alkotásukat ismerem, és ez viszonylag kevés bandáról mondható el. Sokaknak a korai lemezeit nem ismerem jól, másokkal kapcsolatban az évek folyamán veszítettem el az érdeklődésemet, és ezért az újabb anyagaikat nem ismerem annyira, szóval nem sok olyan csapat van, akiket hosszú-hosszú éveken keresztül végig követtem volna.
A Lost története sem tegnap kezdődött. Egészen pontosan 1988-ban alakultak, Angliában. Első lemezük, a Lost Paradise 1990-ben jelent meg. Be is szereztem frissiben az ugyanakkor debütáló Deicide bemutatkozójával egyetemben. A két lemez között volt némi kontraszt… Azt hiszem, nekem az a lemez hozta el az első death/doom élményem. Elsőre megfogott, sokáig pörgött a magnómban. Legalábbis következő lemezük, a Gothic megjelenéséig biztosan, mely albumuk a mai napig kiemelkedő. A szép lassan melléjük begyűrűző My Dying Bride-dal és Anathema-val együtt olyan triumvirátust alkottak, amiért nehéz lett volna nem rajongani akkortájt az arra fogékonyaknak. Én pedig az voltam, úgyhogy szép illedelmesen követtem a további alkotásaikat is. Munkásságuk pár olyan albumot is felölel, amelyeket nem annyira kedvelek, de összességében elkötelezett rajongójuknak nevezném magam. Harmadik lemezükkel például, a Shades of God-dal nem vettek le a lábamról. Tudom, tudom, azon a lemezen van egyik legnagyobb slágerük, az As I Die, nekem mégis egy kicsit uncsi volt az anyag. Viszont kétségtelen, hogy megágyazott két olyan lemez-párosnak, az Icon-nak és a Draconian Times-nak, amelyek talán a zenekar legnagyobb mesterművei lettek. Egy albumuk volt még, amit nem nagyon tudtam megkedvelni: a Host…
Az évek során Nick Holmes énekes hangja olyan szépen kifényeződött, és én annyira megkedveltem, hogy amikor visszaváltott hörgésre, az nekem megint csak nem nagyon jött be. Előző anyaguk, a 2017-es Medusa pedig egy meglehetősen fáradt, nehezen szerethető alkotás volt. Most viszont, hogy egy kicsit spoilerezzek, visszatért Nick bársonyos hangja, aminek én nagyon örülök. Szerintem akinek ilyen torka és hangi adottságai vannak, azt vétek elrejteni. Rendben van, hogy a hörgés is jól megy neki, és szereti is csinálni, de azt élje ki máshol, mint ahogy meg is teszi a Bloodbath-ban a katatoniás srácokkal.
A banda az elmúlt 32 év alatt 16 nagylemezt tett le az asztalra, ami úgy gondolom, elég szép teljesítmény. Voltak kísérletezéseik az évek folyamán, de nagyjából azért megtartották a fő csapásvonalat, a Host-ot leszámítva nem voltak olyan nagy kilengéseik, és ez egy rajongó szemszögéből mindenképpen díjazandó. Egy rendkívül összetartó bandáról beszélhetünk, a sok-sok év alatt szinte teljesen egységes maradt a tagság, csak dobos poszton voltak változások. De gondoljunk csak bele, milyen lenne a Lost Nick hangja vagy Greg Mackintosh és Aaron Aedy gitárosok dallamai nélkül?! Persze Steve Edmondson bőgősről se feledkezzünk meg! Ők négyen több mint harminc éve szórakoztatnak bennünket. Jelenlegi dobosuk Waltteri Väyrynen, a csapat fiatal üdvöskéje, ötödik a dobosaik sorában.
Na de miért is van szükségünk az obszidiánra? Azért, mert ez egy védelmező ásvány, páncélt von körénk a negatív hatásokkal szemben, és erre jelenleg igen nagy szükségünk van. Világunkban mostanság megáradtak a negatív energiák folyói, és ész nélkül hömpölyögnek át mindenen. Kell valami, ami kiránt belőle, kell egy belógó faág, amiben megkapaszkodhatunk. Jelen esetben ez a lemez lehet az. Hogy mit várhatunk tőle? Régi, jól bevált recepteket. Fogós dallamokat, jól eltalált szólókat, torzított basszusgitárt (!), remek énektémákat. Mindent, mi szem-szájnak ingere. Többen mondták, hogy nehezen érett be náluk az anyag. Sokszor meg kellett hallgatniuk, hogy hasson a cucc, de utána nagyot szólt. Nem tudom, nálam elsőre ütött. Egy kicsit szomorkás a hangulata, néhol egy kicsit dühös, de minden a helyén van. Igazi csemege. Az előző album után pedig végképp felüdülés.
Alapból kilenc tétel található a lemezen, háromnegyed óra körüli időtartamban, de létezik két ráadás nóta is. Nekem abszolút kedvencem a harmadikként elhangzó Ghost című dal. Igazi múltidéző darab. De említésre méltó még a The Devil Embraced, vagy a Fall from Grace is. A Serenity lassan hömpölygő, hörgéssel kísért riffjei kisebb-nagyobb Rotting Christ-áthallást sejtetnek. Ami nem baj, mert szeretem őket. A nyolcadik helyen álló Hope Dies Young-gal – a Fields Of The Nephilim emlékét megidézve – egy kicsit darkosabb vizekre eveznek a srácok. Szerencsére minden jól sikerül, amihez nyúlnak.
Összességében egy változatos, kifejezetten kellemes anyagot tettek le hőseink az asztalra. Sok ilyet kívánok még magunknak! Remélem, az obszidián védő hatása lesz olyan erős, hogy hamarosan élőben is élvezhessük az új dalokat! Abszolút ÖT pont!
Laq
Leave a Reply