Metal Church-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

W W H H H W M M M M H H – szép sorminta, igaz? A megfejtést nyilván mindenki tudja: két album David Wayne-nel, majd három Mike Howe-val a mikrofonnál, ezt követően Wayne egy album erejéig visszatért, utána jött a Ronny Munroe-korszak, amelyet Howe 2015-ös újbóli leigazolása zárt le.

Az első lemeztől követem a Metal Church pályafutását, és bár egyértelműen az első Howe-korszak a kedvencem, az első két anyag is mély nyomokat hagyott bennem. Az ezredfordulót követően viszont lekerültek nálam a radarról, holott Munroe-val tovább folytatták, pontosabban a csapatba 1998-ban aktív muzsikusként visszatért Kurt Vanderhoof dalszerző-gitáros (és egy album erejéig a dobos Kirk Arrington) vitte tovább a MC zászlaját, de az új felállás engem már nem hozott lázba, számomra mindig is a Wayne–Vanderhoof–Wells–Erickson–Arrington, illetve a Howe–Wells–Marshall–Erickson–Arrington ötös jelentette az igazi Metal Church-öt.

Jó pár éve becsületből vagy kíváncsiságból meghallgattam néhányszor az első Ronny-val készült anyagot, majd azt mondtam, köszönöm, ez már nem az én zeném. Viszont most annyira el szerettem volna készíteni a MC-albumrangsort, hogy vettem egy nagy levegőt, és a Munroe-s felállástól a másik három lemezzel is megismerkedtem. Ám közben végig arra gondoltam, ezeket az anyagokat is inkább Vanderhoof név alatt kellett volna kiadni. Kellemes, profi muzsikát rejtenek, de úgy vagyok velük, mint jó néhány másik amerikai power metal csapat, például a Helstar vagy a Vicious Rumors albumaival: nem nagyon találok rajtuk fogást, olyan refréneket, zenei megoldásokat, amelyekre hosszú idő múlva is emlékezni tudok.

Hozzáteszem, a Ronny Munroe nevével fémjelzett alkotásokat közel sem hallgattam meg annyiszor, mint azokat, amelyeken felnőttem, és amelyeket így elég jól ismerek. Simán el tudom képzelni, hogy aki a 2004-2013 között született albumokon keresztül ismerte meg a csapatot, annak ugyanolyan kedvence lehet, mondjuk, a The Weight of the World, mint másnak a The Dark vagy a The Human Factor.

Míg az együttes többi nagylemezét meghallgatás nélkül is simán tetszési sorrendbe tudom állítani, ezzel a négy albummal nagyon nehezen boldogultam. Egy ideig legszívesebben holtversenyt hirdettem volna közöttük, és később is csupán nüanszok alapján tettem közöttük különbséget (ha egyáltalán tettem). E rövid felvezető után nézzük, mire jutottam a ’Church éppen tucatnyi stúdióalbumával!

12.-11. A Light in the Dark (2006) és This Present Wasteland (2008)

Akárhogy is igyekeztem differenciálni, az utolsó helyen kénytelen voltam holtversenyt hirdetni. Ez az a két MC anyag, ami a legkevesebb zajt csapva zakatol el mellettem. Dalt sokszori hallgatás után is alig tudnék kiemelni róluk, inkább csak egy-egy jó gitárdallam vagy váltás az, amire felkapom a fejem. A David Wayne halálának emlékére újraénekelt Watch the Children Pray sem a 2006-os lemez saját erényeinek számát gazdagítja, a két évvel későbbi korongról pedig még leginkább a Breathe Again című nóta refrénje visszhangzik a fejemben. Számomra a This Present Wasteland-en a legfeltűnőbb, hogy Munroe orgánuma valahol félúton van Wayne-é és Bruce Dickinson-é között.

10. Masterpeace (1999)

Craig Wells és Mike Howe ’95-ben távozott a csapatból, egy album erejéig ismét David Wayne állt a mikrofon mögé, Kurdt Vanderhoof pedig reaktiválta magát, és egyértelműen kezébe vette a kormányrudat. A zenekar hatodik albuma nem szól olyan jól, olyan súlyosan, mint a korábbi anyagok, a frontember hangja is gyengébb, viszont jól hallható a basszus. Néhány emlékezetes nóta is helyet kapott a korongon (Sleeps with Thunder, Falldown, Lb of Cure), összességében azonban a Masterpiece inkább felejthető, mint kiemelkedő alkotás.

9. The Weight of the World (2004)

Munroe-nak ezen a lemezen nagyon Wayne-es a hangja, érezhető, hogy Vanderhoof kifejezetten az ő utódját kereste, őt akarta pótolni. Nem rossz anyag, különösen az eleje tetszik, ami részben annak is köszönhető, hogy erősen érződik rajta a ’90-es évek hangzása, hangulata. Mosolyogtam azon, hogy a Time Will Tell úgy kezdődik, mint Yngwie Malmsteen Odyssey albumának Dreaming című nótája.

8. Generation Nothing (2013)

Vanderhoof-ék ezzel a lemezzel távolodtak el a leginkább a Metal Church örökségétől, és indultak el egy új úton, ráadásul jó irányba. Ronny ezen a lemezen a leginkább önmaga, a hangja saját karakterrel rendelkezik, egyik fentebb említett kollégájáéra sem hasonlít (leszámítva a Hits Keep Comin’-t, amiben elég Dickinson-os). A zene a Munroe-korszakon belül itt a legdinamikusabb, különösen a nyitó Bulletproof tűnik ki durvaságával, de az azt követő Dead City és a címadó tétel is erős dalok. A Ronny-val készült albumok közül egyértelműen ezt hallgatom a legszívesebben.

7. Damned If You Do (2018)

Lehet, hogy a Monroe-korszakos albumok keményebben szólnak, és Ronny is erőteljesebben énekel, számomra mégis a Mike Howe nevével fémjelzett muzsika az igazi Metal Church. A csapat két utolsó sorlemeze között hajszálnyi különbséget érzek, a szenzációfaktor és a több emlékezetes nóta döntött a XI javára, a tavalyelőtti korongról mindenekelőtt a címadó szerzemény és a By the Numbers kívánkozik egy újkori MC best of válogatásra.

6. XI (2016)

Örültem Howe visszatérésének, ezt a lemezt négy évvel ezelőtt mégis csalódásként éltem meg. Nem tudom, mit hiányoltam belőle, ugyanis ma, amikor sokadjára veszem elő újra, kifejezetten kellemes hallgatnivalónak, már-már ütős anyagnak tartom. A Killing Your Time, a No Tomorrow vagy a Needle & Suture erős, emlékezetes darabok, de a lemez összességében is egyenletesen magas színvonalú.

5. Hanging in the Balance (1993)

És akkor végre itt vannak azok az albumok, amelyeknek köszönhetően a ’80-as évek második, és a ’90-esek első felében nagy kedvencemmé vált a zenekar! A Hanging… a leggyengébb a három korabeli, Howe-val készült sorlemez közül: nemcsak a „tölteléknóták” mutatnak némi megtorpanást, árulkodnak tanácstalan útkeresésről, hanem a MC történetében rendhagyó, karikaturisztikus borító is.

Érdekes, hogy erről a lemezről a nyitó, kissé szokatlan ritmikájú Gods of Second Chance-t tartották bent máig a koncertrepertoárban, holott az azt követő Losers in the Game például egy jóval lendületesebb és slágeresebb nóta, talán a legnagyobb kedvencem erről az albumról. A másik az akusztikus gitárral induló, több lépésben tempót váltó End of the Age. Imádom az akusztikus instrumentális Lovers and Madmen-t; a Waiting for a Savior-ban különösen tetszik, ahogy Howe lágy énekről a tőle megszokott repesztésre vált; a Little Boy-ban pedig a begyorsítás „csal örömkönnyeket” a szemembe, ám a dalok összességében mégsem olyan combosak, mint az előző két albumon.

4. The Dark (1986)

Albumszavazásunk szerint olvasóink körében ez a lemez a Metal Church legnépszerűbb anyaga, nálam azonban a dobogóra sem fér fel. Szeretem, tele van jobbnál jobb dalokkal, minden a helyén van benne, valahogy mégis van egy olyan felhangja, amitől nem tudott maradéktalanul közel kerülni hozzám. Az A oldal nagyon erős, a B viszont egy kicsit megfakul a végére. A Ton of Bricks nyilván klasszikus, nekem mégis a Method to Your Madness az abszolút kedvencem, amit a csapat talán legnagyobb slágere, a Watch the Children Pray követ. A címadó is hatásos nóta, itt és más tételekben is a szokatlan ritmikai megoldások hallatán biccentek elismerően. Nálam a Burial at Sea tartozik még a felső ligába: a dal gyászinduló-szerű, gitáros alaptémája, a verzék alatti tempó és azok dallama is telitalálat.

3. Metal Church (1984)

Ezzel az albummal ismertem meg a csapatot, a The Dark csak „első találkozásunkat” követően jelent meg. Joggal mondhatom, hogy meghatározó zenei élményem volt, hogy kizárólag zseniális nótákat, űberklasszikusokat tartalmaz, hogy egyedi hangzása és hangulata az életmű különleges darabjává teszi, hogy objektíve ez a Metal Church legnagyszerűbb alkotása, de mint említettem, a Howe-korszak nekem jobban bejött, nálam akkorra érett be igazán a csapat. A debütalbumnak azonban így is bérelt helye van a dobogón. Beyond the Black, Metal Church, Gods of Wrath, Hitman, Battalions – 36 év elteltével is izgalmas, megunhatatlan szerzemények. Frankón eltalált gitárhangzás, virtuóz dobjáték, változatos témák, vadító váltások és Wayne is csúcsformában: óriási zene!

2. Blessing in Disguise (1989)

Mielőtt nekiálltam volna a Metal Church-diszkográfia e cikk megírása előtti újbóli végighallgatásának, gondolatban készítettem egy körülbelüli rangsort, hogy az általam gyengébbnek tartott lemezek felől haladjak az erősebbek felé, és a Blessing…-et automatikusan a pole position-be, vagyis az első helyre tettem, magától értetődőnek tartva, hogy ez tőlük a kedvenc lemezem. És tényleg, óriási favoritom az album (korábban itt írtam róla), szeretem a hangulatát, progresszivitását, nem beszélve arról, hogy remek nóták sorakoznak rajta. Ha egy MC-dalt kell megneveznem kedvencemként, gondolkodás nélkül az itt elhangzó Badlands-et említem, és mégis, rá kellett jönnöm, hogy számomra nem ez az első számú ’Church-album…

1. The Human Factor (1991)

…hanem ez. Az elejétől a végéig, minden egyes dalát imádom: most is bemozdítanak az olyan nóták, mint a Date with Powerty, a The Final Word, vagy a Flee from Reality, az Agent Green refrénjét pedig a szomszédok nagy örömére a mai napig kénytelen vagyok hangosan együtt énekelni Howe-val. 🙂 A Blessing… sötétebb, súlyosabb anyag, a The Human Factor szellősebb, már-már vidámabb, és igaz, hogy a dob egy kicsit szárazon, ciccegősen szól, a frontember hangja viszont itt a legjobb, erőtől, magabiztosságtól duzzadóan süvölt.

Nálatok hogy alakul a sorrend?