A Therion-fanatikusoknak valószínűleg nem kell bemutatom a zenekarvezető, Christofer Johnsson hobbiprojektjét, a többiek számára mondhat újat ez az írás. Jómagam a Theli albumtól követtem nyomon a Főnök anyazenekarának pályafutását, és körülbelül a 2004-es Lemuria/Sirius B „duplaalbumnál” éreztem azt, hogy már nem hoz lázba a csapat szimfonikus/operisztikus alapokról építkező muzsikája. A Luciferian Light Orchestra-ra teljesen véletlenül bukkantam rá, és bár sejtettem, hogy ha nem is fordít teljesen hátat a Therion zenei világának, Johnsson ezúttal másféle ízeket kínál, egy ideig mégis hezitáltam, mielőtt meghallgattam volna a LLO előbb egyik, majd másik kiadványát, ami utólag kifejezetten jó döntésnek bizonyult.
A mindössze 2014 óta létező stockholmi formáció eddig csupán egy, az együttes nevét viselő bemutatkozó nagylemezzel és a rá egy évre, 2016-ban megjelenő Black EP-vel örvendeztette meg a lágy és dallamos, igényes muzsikák kedvelőit. A fáma szerint a ’70-es évek rockzenéje iránt rajongó hősünk azokat a dalötleteit használta fel a LLO két hanghordozóján, amelyek retró hangzásuk miatt nem passzoltak volna a Therion zenei világába. A Luciferian Light Orchestra pszichedelikus okkult rock-ot játszik, amivel olyan elődök nyomdokaiba lép, mint a Black Widow, a Coven, a Black Sabbath, a Blue Cheer, vagy Blue Öyster Cult, és úgy szól, mint a Therion szólt volna a 40-50 évvel ezelőtt.
Az okkultizmus természetesen főleg a dalszövegekben érhető tetten, zeneileg pedig a leggyakrabban olyan csapatokhoz hasonlítják őket, mint a Ghost, a Bloody Hammers, a The Oath és a Lucifer. Az utóbbi két párhuzam különösen találó, hiszen énekfronton itt is hölgyek viszik a prímet: Mari Paul (eredeti neve Mari Karhunen, Mari Pablo-ként a Therion-ban is megfordult), illetve a montenegrói származású Mina Karadžić, ám a nagy titkolózás miatt (lásd később) nem egyértelmű, hogy közöttük hogyan oszlanak meg a feladatok. A 2015/2016-os koncertfelvételeken még Mari látható, azóta viszont mintha inkább Mina vált volna a csapat arcává. Akiket rajtuk és a multi-instrumentalista C.J. mellett név szerint ismerhetünk, az a Therion két gitárosa, Christian Vidal és Nalle Påhlsson, valamint a basszusgitáros Sixten Jaskari, akik a színpadi megszólalásban vannak a Főnök és az aktuális énekesnő segítségére.
Johnsson azonban nem lenne Johnsson, ha megelégedne ilyen kis létszámú szereplőgárdával: bár a kilétük homályban marad, annyi tudható, hogy egykori és jelenlegi Therion-muzsikusok, valamint más szimfonikus és progresszív rock/metal zenekarok tagjai, az említettekkel együtt összesen öt gitáros, ugyanennyi billentyűs, két dobos és egy bőgős, továbbá kilenc vokalista (köztük a Dragon Rouge nevű svéd varázslórend tagja mint kórus) vett részt az albumok felvételein. Szép kis kompánia! Utóbbiaknak köszönhetően a dalokban nemcsak női, hanem férfi éneket is hallunk, e sokszínű produkció legfényesebben ragyogó ékköve azonban egyértelműen Mari Paul és Mina Karadžić angyalian bársonyos hangja. (A Dante and Diabaulus című nóta férfi szólistájának orgánuma valahonnan nagyon ismerős; van esetleg ötletetek arra, hogy ki lehet ő?)
A csapat neve a fél évszázaddal ezelőtt alakult, ma is létező progresszív pop/rock zenekar, az Electric Light Orchestra nevére hajaz, a projekt jellege (neves együttes vezetője női énekessel indít új csapatot) pedig az Avatarium-ot juttatja eszembe. A két albumot Johnsson saját stúdiójában, az Adulrunában rögzítették, a keverést egy öreg róka, Lennart Östlund végezte, aki korábban az ABBA-val és a Led Zeppelin-nel is dolgozott.
És akkor hadd ejtsek néhány szót magukról a dalokról is! Az anyagok jórészt mellőzik a torzított gitáros megszólalást, a horzsoló riffeket, aminek köszönhetően a basszus is egyenrangú partnerévé válik a hathúros hangszernek. A debütalbumot nyitó Dr. Faust on Capri-t hallva elsőként a Russ Tippins vezette brit Tanith jut eszembe, a férfi énekszólam dallamvilága pedig – itt és a későbbiekben is – a Therion-t idézi.
A szintis Church of Carmel finomsága mások mellett a Blackmore’s Night muzsikája felé emel hidat. Refrénjének köszönhetően ez egyben az egyik kedvenc nótám is az albumról. A Black Mass in Paris hangzása, hangszerelése a ’60-as évek végének, ’70-es évek elejének pszichedelikus hippi muzsikáját eleveníti fel. Hasonló retró hangulat hatja át az Eater of Souls dallamait is. A Venus in Flames kezdő gitárhangjai a Spiritual Beggars világa felé mutatnak, de az említett hasonlóságok csupán pillanatnyi bevillanások a Luciferian Light Orchestra remekül összerakott, nagyon is egységes zenei univerzumában.
Míg a nagylemez kilenc plusz egy nótájának együttes játékideje körülbelül 38 perc, a négyszámos Black EP a maga több mint 20 percével kifejezetten hosszúra sikeredett. A dalok közül itt mindenekelőtt a középtempóban hömpölygő Where the Lilies Grow-t ajánlanám a figyelmetekbe, ami még ’95 táján, a Theli album készítésének idején született. Zseniálisak az énekdallamok, a mágikus szinti-szőnyegre karakteres gitár- és melegen duruzsoló basszusrétegek rakódnak. Az ezt követő, sietősen induló Serpent Messiah pedig ügyesen vált kissé keleties hangulatú bólogatásba, amit egy erősen dob-alapú, szövegmondós rész követ.
A két női énekszólam, Mari Paul nőies altja és Mina Karadžić lányos szopránja ezen az anyagon különül el igazán, szólal meg jól hallhatóan egymás mellett. Előbbi időnként erőteljesebb szövegmondásra vált, ami ugyan némileg csökkenti a produkció angyal-faktorát, viszont még sokszínűbbé teszi az anyagot.
Nem biztos, hogy albumok hosszú során át is ugyanilyen élvezettel hallgatnám ezt a fajta muzsikát, de mivel Johnsson-nak ez a zenekara négy éve nem jelentkezett új anyaggal, akár jöhetne is a következő LLO-nagylemez, arra még tutira vevő lennék. Az eddigi két alkotás pedig a négy és feles, illetve az ötös osztályzat közül nálam jó eséllyel az utóbbi felé hajlik. Erősen ajánlott zene – nem csak Therion-hívőknek!
Leave a Reply