Sok évvel ezelőtt valószínűleg egy pozitív kritika hatására szereztem be Josh Homme-ék harmadik albumát, a Welcome to Sky Valley-t, és ezzel új fejezet nyílt számomra a kemény zene történetében. Akkoriban, a ’90-es évek közepén a heavy metal klasszikus vonala takaréklángon működött, új alműfajok, irányzatok jelentek és erősödtek meg. Én éppen túl voltam egy kisebb, ám annál jelentősebb kiránduláson a grunge világába, amit követően, ’95 táján olyan meghatározó együttesekkel ismerkedtem meg, mint a Paradise Lost, a Type O Negative, a Trouble, a Marilyn Manson, a White Zombie, a Fear Factory, a Monster Magnet vagy a Kyuss. Izgalmasan új, sokszínű világ volt ez, egymástól jól elkülönülő ízekkel, hangzásokkal, egyedi karakterrel rendelkező zenekarokkal.
Black Sabbath-rajongóként nem volt nehéz beleszeretnem a Kyuss mélyen zúgó riffjeibe, súlyosan hömpölygő, jammelős témáiba. Miután az akkoriban frissen megjelenő …And the Circus Leaves Town-t is beszereztem, ástam vissza a kezdetekhez, és szereztem be a csapat első két albumát is. Ez volt az első találkozásom a stoner rockkal/metallal, a másik Alapító Atya, a Sleep bemutatkozó nagylemezével és számos másik, ebben a zsánerben tevékenykedő formáció remek albumával is csak évekkel később kötöttem ismeretséget. A Kyuss pillanatok alatt óriási kedvencemmé vált, és ahogy az a fanatikusoknál lenni szokott, nem is értettem, amikor egyik haverom, akihez gyakran jártam fel zenéket átvenni, és akivel nagymértékben egyezett az ízlésünk, azt mondta, hogy neki egyáltalán nem jön be ez a muzsika… 🙂
Zozzie sok mindent leírt már a csapatról tavaly, a Sky Valley negyedszázados jubileuma kapcsán (itt), így én nem mennék vissza a kezdetekig, inkább ott venném fel a fonalat, ahol ő letette. A harmadik album felvételeit követően, 1994-ben a dobos Brant Bjork távozott a bandából, a helyére a Yawning Man nevű formációból érkező Alfredo Hernández került. John Garcia énekes, Josh Homme gitáros és Scott Reeder bőgős vele rögzítették utolsó stúdióalbumukat, amely napra pontosan 25 évvel ezelőtt látott napvilágot, s amelynek zenei producere – akárcsak az előző két anyag esetében, most is – Chris Goss lett.
…And the Circus Leaves Town: az előadásnak vége, a vándorcirkuszosok összecsomagolnak, és elhagyják a várost. Vajon a címet úgy adták Homme-ék a lemeznek, hogy tudták, az anyag megjelenését követően bezárják a boltot, és külön utakon folytatják tovább? Valószínűleg, hiszen bő három hónappal később bejelentették feloszlásukat. Ez lett a hattyúdaluk, amit akkor mi, rajongók még nem sejtettünk.
A negyedik nagylemez üzletileg nem lett olyan sikeres, mint a Sky Valley, de nem ez, hanem a két meghatározó ember közötti feszültség vezetett az együttes felbomlásához. „Josh-sal folyamatosan vitáztunk, zenei téren komoly nézeteltéréseink voltak, amiből adódóan borzasztó hangulatban dolgoztunk a negyedik anyagon” – nyilatkozta később Garcia. Reeder pedig így emlékezett erre az időszakra: „A veszekedések engem is stresszeltek. Ráadásul egy kicsit mindenki be volt állva, amivel egy csomó időt elvesztegettünk az amúgy méregdrága stúdióban. Nekem az az őrült elképzelésem volt, hogy jobban kellene hallatszania a basszusnak. Egész idő alatt emiatt aggódtam. Nyugtalanító hullámhosszon rezegtünk, ami nem tett jót az alkotási folyamatnak.”
Hallatszik ebből valami az albumon? Szerintem nem. Hacsak az értelmetlen számcímek, a kusza dalszövegek és a Sky Valley-énál melankolikusabb hangulat, lassabb tempó nem utal rá, de ezeket nyugodtan írhatjuk a tudatmódosító szerek számlájára is. 🙂 A lemezborító ötlete John Garcia-tól származik, aki egy alkalommal ellátogatott Kalifornia „Holt-tengere”, a Salton-tó partján álló kísértetvárosba, Bombay Beach-be, amelynek romjai éppen vízben álltak. Miután beszámolt a látottakról társainak, visszamentek, és megörökítették ezt az arrafelé szokatlan tájképet. E fotók egyike került fel aztán a lemez borítójára.
Egyértelmű, hogy a …Sky Valley a Kyuss legjobb albuma, ami annak idején annyira beszippantott, hogy a Circus…-t is ugyanilyen rajongással fogadtam, holott mai füllel (és a történések ismeretében) az anyagon egyértelműen érződik a lejtmenet. Míg a harmadik album zsigeribb, ösztönösebb és alapvetően gyorsabb zenét tartalmaz, a rá következő anyag érettebb, megfontoltabb (lassabb), és az egzaktabb nótáknak köszönhetően kerekebb, kézzel foghatóbb alkotás (bár ez utóbbin is gyakorlatilag egybefolynak a számok). Hangzás terén is a Sky Valley az erősebb, még ha csak egy hajszállal is.
Öblös, mély dobokkal indul a lemezt nyitó Hurricane, borzongatóan rezonálnak a mély húrok, vastagon fodrozódik tőlük a Palm Desert homokja fölött izzó levegő. Az album leggyorsabb nótáját halljuk, innentől már csak lassul a tempó. Scott Reeder feleslegesen aggódott: a basszus végig nagyon jól hallatszik. Ráadásul Homme is bőgői mélységekben riffel, éppen ezért üdítően izgalmasak a hangszeréből a szólók és a díszítések során előcsalt magas hangok.
A harmadikként érkező Thee Ol’ Boozeroony-nál gondolkodtam el azon, hogy vajon miben áll a Kyuss máig ható varázsa. A karakteres, tiszta hangzás tette egyedivé a muzsikájukat, vagy a hipnotikus hatású lassú-középtempók és témák, a lávaszerűen hömpölygő zene? Nincsenek nagy hangszeres bravúrok az albumon, tényleg jammelés hangulata van az egésznek. A klasszikus heavy metal rajongói számára valószínűleg túl lassú ez a zene, viszont éppen az említettek miatt transzba lehet kerülni tőle. A negyedik-ötödik dalnál fogalmazódik meg bennem, hogy a Circus… alapvetően melankolikus alkotás. Nem dühös, nem keserű – inkább szomorú.
A Jumbo Blimp Jumbo az anyag egyetlen instrumentális szerzeménye, ám a sok zenéhez képest kevés szöveg miatt simán lehet olyan érzésünk, mintha a lemezen végig a három hangszeres egyetlen nagy jammelését halljuk. Ebben a maratoni témázgatásban számomra olyan dalok jelentik a sarokpontokat, mint a One Inch Man, az El Rodeo, vagy a Size Queen. Ugyancsak kellemes perceket okoz Hernandez előző csapata, a Yawning Man egy korai nótájának, a Catamaran-nak az átirata, az albumot záró Spaceship Landing pedig monumentalitásával, és többszöri – zseniális – témaváltásával hívja fel magára a figyelmet.
Utóbbi dal rövidebb („rádióbarát”) változata is több mint 11 perces, létezik azonban egy háromszor ilyen hosszú verziója is, benne két hidden track-kel: előbb 14.49-nél érkezik egy körülbelül 15 másodperces ének-dob kettős M’deea címmel, majd 32:15-től a Day One című lírai nótát halljuk, amit Homme Kurt Cobain öngyilkosságát követően írt, és a Nirvana két megmaradt tagjának ajánlott. Megjegyzem, a dal az egykori Aberdeen-i grungerek életművébe is simán beférne.
A Kyuss végül 1995 októberében oszlott fel, utolsó koncertjüket szeptember 9-én, az olaszországi Reggio nell’Emiliában rendezett Festa dell’Unità fesztiválon adták. Mint azt sokan tudják, Homme ezt követően hozta létre a Queens Of The Stone Age-et, amelynek turnécsapatában egy ideig Hernandez is dobolt; Garcia pedig előbb a Slo Burn-nel próbálkozott, majd elindította az Unidát, ahol újra együtt játszott Reeder-rel. Az egykori kollégák a mai napig aktívak, a várva várt Kyuss reunion-ban azonban, úgy tűnik, hiába reménykedünk.
„Hogy megőrizhess valamit, előfordulhat, hogy el kell pusztítanod – mondta egyszer Homme. – Ne indulj el lefelé a lejtőn: amikor felérsz a csúcsra, akkor fejezd be.”
Leave a Reply