Fénylő felhők bukott fiai (Fields of the Nephilim)

„Man is so infinitely great!” (Aleister Crowley)

Remélve, hogy a Leghatalmasabb Fenevad nem küld rám átkot a túlvilágról, soraihoz hozzátenném a magamét: The „Fields” are so infinitely great!

Minden esetben, amikor a Fields of the Nephilim valamelyik lemezét hallgatom, a belém kódolt algoritmus zenéjükkel és fizimiskájukkal analóg találatokat dob fel emlékeim adatbázisából. Első helyre mindig egy ikonikus film zárójelenetét sorolja: Charles Bronson és Henry Fonda egymást méregetve, lassú léptekkel kering a kettejük közti feszültségpont körül, keresik a megfelelő pozíciót a végső leszámoláshoz. Tűz rájuk a nap, szellő se rezzen, és a sistergő csendben felcsendül a harmonikaszó, kibomlik belőle egy feledhetetlen zenei téma, majd lövések dörrennek. Ahogy Frank halálával véget ér Sergio Leone mesterműve, a Volt egyszer egy vadnyugat, belső mozim gépésze másik tekercsre vált. Itt szélben lobogó, koszos kabátokban öt alak bontakozik ki a porviharból, kezükben colt helyett gitár és mikrofon, a háttérben pedig a jól ismert dallam hallatszik, Morricone Man with Harmonica című filmzene-tétele, immár The Harmonica Man cím alatt, mint a Dawnrazor intrója.

Bár a Fields of the Nephilim korai korszakának western image-e látszólag elég távol áll Aleister Crowley mágiával működtetett világától, de ahogy a film is elemelkedik két ember konfliktusának banális szintjéről a western-opera transzcendens magasságaiba, úgy a brit zenekar bemutatkozó lemezén is többre törekszik, mint megrekedni a látszat világában, és egy diszkréten elsötétített ablakú postakocsival robog végig az egyórányi játékidőn, a valóságot meghazudtoló, bizarr ideák porfüggönyét húzva maga után.

Számomra a rövid, de velős diszkográfia jelentőségéhez és minőségéhez mérten a Dawnrazor még inkább csak vázlatnak tűnik. Egy fából tákolt városkában egybeverődött társaság ambiciózus szárnypróbálgatásának, aminek a mélyén ugyan ott szunnyad a későbbi lemezek spirituális töltete, de elveszve a western-díszletek düledező kézzelfoghatóságában, nem jön át tisztán, nem tud szárnyra kelni. A lemez címadó – egyben leghosszabb – dalában azért minden idők egyik legnagyobb doom témája szakad le az égből – mint a guillotine pengéje –, és bár nem metalos éllel hasít, hanem dark rockos alattomossággal, a később kultikus szférákba emelkedő csapat itt rugaszkodott el először az átlagos dark-gót zenei világ megszokott hangvételétől. Többletsúly terheli a dalt, fenyegető kisugárzás árad minden másodpercéből – főleg az Earth Inferno-n hallható koncertverzió szakít nagyot.

Ettől kezdve zenéjüket már modortalanság lenne „spagetti metal”-ként aposztrofálni (ők maguk is használták ezt a kifejezést), mert bár a külsőségek később sem változtak igazán – maradt a kalap, a kabát, a por – a tartalom és az „eszme” többé már nem fért el a vadnyugat hőseinek földhöz ragadt kulisszái között. A rock – dark rock – gót rock szentháromság résein át zenéjükben lassan teret nyert valamiféle pszichedelikus megfoghatatlanság.

Következő nekirugaszkodásuk, a The Nephilim már minden tekintetben érett mű, picivel önmagán is túlmutató dark rock esszencia, aminek barázdái közé beszivárgott a végtelen. Szinte hibátlan dalok sorakoznak rajta. Intróként is értelmezhető felvezetése példaértékű, a belőle kivirágzó és vele lényegében egybeforrott Endemoniada-nak pedig már a címe is felér egy hitvallással. A The Watchman szövege mögött Énok bibliai alakja sejlik fel – még az Özönvíz előtti időkből –, a Moonchild-ban Crowley egyik okkult regényének szelleme dereng, és a körök csak tágulnak tovább. A Celebrate-ben egy árva basszustéma kíséretében szinte az egész világ sírba száll, előtte pár perc erejéig a pusztítás istene, Shiva is táncra kél, és a Lelkek Húrja sem marad néma.

Love Under Will. A szeretet, ami az akaratnak van alávetve. Ezt mondja a Világ Leggonoszabb Embere (beavatott nevén To Mega Therion, vagyis Aleister Crowley) a Törvények Könyve című írásában – amit sokan a Sátán Bibliájának is tartanak –, és ezt mondja a FOTN szellemi vezetője, prófétája és szövegírója, Carl McCoy is, aki előtte és utána is gyakran hivatkozik a múlt század egyik legvitatottabb hitelességű okkultistájának munkásságára. A The Nephilimet megkoronázó és lezáró Last Exit for the Lost-ban még tovább lép: balladai szépségű utolsó kívánságként kér bebocsáttatást a halál mögött elterülő ismeretlen világba, és egy hipnotikus örvénylésbe torkolló sötét himnuszban énekli meg a megváltással egyenértékű, Cthulhu-val való egyesülés apoteózisát.

A Fields of the Nephilim „vallásának” lényege – egy mondatban összefoglalva – az innentől használt, okkult töltetű logójukban olvasható: Faith the Under Lying Principles. Hogy ezt ki miként fordítja, és mit ért alatta, az ő dolga, McCoy-ék útmutatása ez ügyben kb. annyit segít, amennyit homályosít. Aki keresi az utat, nem találja, aki nem keresi, rajta jár? Jelek és töredékek mindenütt. Annyi utalást és szimbólumot tartalmazó rejtvény az egész, hogy nagy eséllyel az ezredik héj mögött sem a megfejtés vár ránk, hanem csak a következő kanyar, ami megint nem tudni pontosan, hová vezet – az is lehet, hogy vissza a rejtvény legelejére. Engem kövess, én vezetlek tévutakra! Káosz-mágiába csomagolt nihilizmus lenne ez? Még ez sem biztos, noha a kifejezés (chaos magick) többször is felbukkan a nevük mellett, mint támpont, ha valaki tudni szeretné, mire készüljön velük kapcsolatban. Hol van már Leone világa? Innentől kezdve egy Lovecraft és Crowley írásainak szellemiségét áramoltató, puhán lüktető, bánatos szív dobog zenéjükben.

A harmadik album előtt kiadott, Psychonaut című kislemezen még tovább tolnak egy képzeletbeli határt, és egy olyan dallal (Psychonaut Lib III) nyitják meg a kaput a következő mentális szintlépés előtt, ami azóta is az életmű egyik ékköve, koncertek kihagyhatatlan darabja. A monoton basszustémára épülő, extázis-közeli kifutású, csaknem tízperces műben a puszták mélyén, egy gallyakból font katedrális tisztátalan oltárán a begombázott sámánt átjárja a kiáradó Szent Lélek, és a katolikus dogmák megmerevedett szólamaiba sumér nyelvű Necronomicon-idézeteket kever. McCoy olyan liturgiát celebrál, ahol a tudatalattiba alámerülés kulcsa – Krisztus teste – nem ostya, hanem meszkalin, és ahol húskampókon lógva még a Megváltó is naptáncot jár.

A hatványra emelt eretnekséget ezután már aligha lehetett tovább fokozni, és az Elizium nem is ebben jeleskedik. A titkok és sejtelmek szövevénye itt a legkuszább. A bookletben az album szövege egyetlen szóáradatként, vesszők és pontok mellőzésével van feltüntetve, értelmezése saját kútfőből szinte lehetetlen, de bizonytalan kapaszkodók lehetőségét veti fel minden önkényesen beillesztett írásjel vagy tördelés. Tagolásának variálásával jelentéseinek finom árnyalatai is változhatnak, stabil talajt azonban így sem gördít alánk, inkább repülő szőnyegre ültet, amit ugyanazzal a mozdulattal ki is ránt alólunk. Szerencsére a fő sámán tudja, miről énekel, és érdemes is figyelni rá, ha rendet akarunk vágni a szóhalmazban.

A zenéjükben kezdetektől fogva hangsúlyos szerepet kapó, nagy ívekbe nyújtott gitártémák és szólószerű hullámzássá terebélyesedő organikus dallamok most még letisztultabban szólalnak meg, és elegánsabban tekerednek rá a dalok egy-egy részére (Paul Wright és Peter Yates a legnagyobb királyok!) – pszichedelikus mellékízt kölcsönözve az egyébként sem talaj-közeli kompozícióknak. A számok átlaghossza eléri azt a szintet, ami korábban a szélsőérték volt. A Sumerland és a Submission is a tíz perc környékére célozza be magát. Haladósabb tempójukkal és dinamikusabb temperamentumukkal az album virulensebb szegmensét képezik, és talán az átlagosabbat is.

Mindent összevetve változatosan kontrasztos lemez az Elizium. A For Her Light például szinte eszetlen vágta a belőle nyíló kapu előtt, amin átszaladva egy másik világba csöppenünk. At the Gates of Silent Memory. Üres templomban visszhangzó, versbe szedett kinyilatkoztatás szól benne, megállíthatatlan logikával építkező, giccsmentes monumentalitás tölti ki a teret. A szigor, amivel megszólít – mert megszólít – határozott, de nem bántó. Szinte atyai féltés bujkál benne. Az okkult igazság, amelynek nevében szót emel, távolról sem a sátánizmus olykor viccesen fekete felszínességével szédíti a gyanútlanul arra tévedőket, hanem mély, barnára égett, szomorú és lemondó elfordulást ajánl a látszatvilág tüneményeitől. Amit „odakinn” nem létezőnek tekintenek, az a Fields of the Nephilim zenéjének éltető magva, és nagyon is létezik. A FOTN mágiája persze nehezen képzelhető el kézzelfogható gyakorlatként, inkább irodalmi konstrukció, semmint praktikus útmutató bármihez is. Az viszont kétségtelen, hogy remek szórakozás elmerülni benne.

Nagyobb lélegzetű művekhez hasonlóan az Elizium is tömbökből, egységekbe rendezett, összetartozó tételek terebélyesebb elemeiből áll. Így tapad össze az első négy szegmens egyetlen, negyedórát is meghaladó színes tablóvá, amiben egy olyan, nem tisztázott forrású fény vibrál, amely vonzó, de kételyeket is ébreszt. Az utolsó két szám is – bár kettőnek van feltüntetve, és a címük is más (némileg a tempójuk is) – olyan tökéletesen olvad egybe, hogy nincs értelme külön hallgatni őket. Az elsőt felvezető és a másodikat lezáró ambient-közeli hangfüggöny úgy öleli körbe a negyedórás, mágikus alászállást, mint ektoplazmikus megtestesülések a médium tudatát. Puhán megfojtó szorításában kitágul a világ, elfeketedik az ég alja, megerednek az esők, és a hömpölygő, sötét víz lassú folyással kanyarog álom és ébrenlét szirtjei közt. Mintha a Pink Floyd előtt az okkultizmus ajtaját nyitotta volna meg az LSD.

Színtiszta (zenei) mágia ez, amihez nem léteznek racionális kapcsolódási pontok, csak érzelmileg lehet azonosulni vele. Egyszerre végítélet-ballada és pszichedelikus önvallomás. Komor ünnep és gyászinduló. Nem mellesleg a tágan értelmezett rockzene lélekgyógyító erejének ékes bizonyítéka is. Sötét tónusa ellenére megújító erővel hat, megkönnyebbülés utána minden levegővétel. Tisztábban lát tőle az ember. (Egyébként a korábban Pink Floyd lemezeken is dolgozó Andy Jackson volt az Elizium hangmérnöke; szóval összenő, ami összetartozik.)

A klasszikus korszak utolsó stúdióalbumának pazar befejezése a lehető legszebb lezárása több mindennek. Nemcsak egy album, hanem egy korszak is véget ér vele. E név alatt, ezzel a felállással új anyag már nem születik, csak egy koncertalbum van még hátra, az Earth Inferno, ami összegzés és búcsú is egyben: a különböző korszakok szerzeményeit homogén hangzásba gyúrva, a zenekar életének legihletettebb pillanatait örökíti meg.

McCoy erőteljes, szuggesztív személyiség, olyannyira, hogy mára egymaga jelenti a Fields of the Nephilim-et, annak mindenkori szellemi középpontját. Kezdettől fogva, az eredeti felállással (vagy a nélkül), később, a kilencvenes évek végén (ideiglenes tagokkal), de ma is (egyedül vagy társakkal), nélküle nem lélegzik a Nephilim agyagteste. Mint a gólem homlokán a titkos szó, neve életre szólít és mozgásban tart egy ma is létező zenekart, ami ugyan nem túl aktív, de jelen van, és itt-ott koncertezik is. Az pedig, hogy mostanában jó, ha tízévente egy hanghordozó érkezik tőlük, legyen a mi bajunk. A FOTN egy kicsit mindig is ilyen volt: megfoghatatlan, és nem azért, mert elérhetetlenül távol volt, hanem mert több helyen is létezett egyszerre, de sosem ott, ahová éppen utánanyúltunk.

A cikk szerzője: Bársony Péter 61 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*