Még valamikor tavaly tettünk egy olyan vállalást Zozzie-val (vagy csak én felé), hogy elkezdjük meghallgatni az albumszavazások győztes alkotásai közül azokat, amelyeket addig nem ismertünk, s amelyek zenéje valamennyire az érdeklődési körünkbe esik. E kihívás során tettem magamévá a Falconer 2001-es bemutatkozó nagylemezét is. Tetszett, amit hallottam, így jöhetett az egy évvel később megjelent Chapters from a Vale Forlorn, ám ezzel nagyjából ki is elégítettem az együttessel kapcsolatos kíváncsiságomat, annyira ugyanis nem az én zeném a svédek folk/power muzsikája, hogy a teljes – kilenc nagylemezt magában foglaló – diszkográfián végigrágjam magam.
Aztán érkezett az idei album és a hír, hogy a Falconer ezzel az alkotással le is zárja pályafutását, ami kíváncsivá tett a búcsúzó anyaggal kapcsolatban: vajon elfogyott az ihlet, vagy éppen ellenkezőleg, egy minden eddiginél ütősebb anyaggal rukkolnak elő, méltó emléket állítva bő két évtizedes pályafutásuknak?
Aki esetleg nem ismerné őket, a csapat csírája 1999-ben, a viking metalban utazó Mithotyn romjain szökkent szárba. Utóbbi zenekar egyik alapítója, Stefan Weinerhall gitáros eredetileg egy szólóprojektben gondolkozott, amikor elkészítette azt a 2000-es demót, amely végül a Falconer létrejöttéhez vezetett. A banda magja – Weinerhall mellett Mathias Blad énekes és Karsten Larsson dobos – gyakorlatilag a kezdetek óta együtt játszik (csupán a frontember távozott közben egy rövid időre), de a jelenlegi felállás is – az említetteken kívül Jimmy Hedlund szóló- és Magnus Linhardt basszusgitáros – a műfaj legstabilabb line up-jai közé tartozik, hiszen a kvintett 2004 óta van együtt.
A csapat 2014-2015 táján döntötte el, hogy onnantól nem viszi túlzásba a koncertezést (utolsó turnéjukra öt évvel ezelőtt került sor), helyette inkább rápihennek az új lemez elkészítésére, annak érdekében, hogy a lehető legkiérleltebb anyagot adják ki a kezeik közül. Ennek megfelelően még soha nem telt el ilyen hosszú idő két albumuk megjelenése között, így az ember joggal reménykedhetett abban, hogy egy igazán meggyőző produkciót kap majd a pénzéért. 🙂
Ugyanakkor az alapítóban a búcsú gondolata is megfogalmazódott. „Egy ideje azt éreztem, hogy bár imádom a Falconer muzsikáját, túlságosan is tisztában vagyok azzal, hogy annak milyennek kell lennie – mondja Weinerhall. – Ismerem a magammal szembeni elvárásaimat és a határaimat, ami túlságosan megszokottá és biztonságossá tette a dalírási folyamatot. Ideje továbblépni, és a jövőben valami teljesen mást csinálni. S hogy merre vezet tovább az egyes tagok útja? Nincsenek erre vonatkozó terveink, meglátjuk, mit hoz a jövő…”
A lemezborító is a végső búcsúra utal(hat). A viking mitológiában az előkelőségeket temették hajókba, akik ezekkel akartak eljutni a Valhallába. Az elhunyt mellé nemcsak kedvenc használati tárgyait temették, de esetenként rabszolgák is elkísérték urukat a túlvilágra. E karcsú vízi járművek általában a parton szolgáltak sírhelyként, ritkábban azonban előfordult, hogy – miként az itt is látható – felgyújtották azokat. S hogy miért feltételes módban írtam a búcsúról? Mert a lemezcím (magyarul Hamvadó parázsból) és a borítókép is egy olyan mitológiai állatot, a főnixmadarat juttathatja eszünkbe, aki miután lángok között porrá ég, hamvaiból újjászületik…
„Úgy döntöttünk, hogy utolsó albumunkra a maximumot hozzuk ki magunkból, és arra koncentrálunk, hogy a Falconer muzsikájának valamennyi stílusjegye a lehető legmarkánsabban jelenjen meg rajta – teszi hozzá a gitáros. – Azt szerettük volna, hogy ballada a lehető legballadásabb legyen, a népzenei elemek pedig tényleg folkosan szóljanak. Régi vágyunk valósult meg azzal, hogy a dalokban nyckelharpa-t (tradicionális svéd húros hangszert – a szerk.) és skót dudát is használtunk, ami kézzel fogható középkori és népzenei hatást kölcsönöz az anyagnak. A lírai Rejoice the Adorned-ban pedig zongora, szintetizátor és vonósók is megszólalnak.”
Az anyagot ez alkalommal is a csapat mellett a kezdetek óta zenei producerként tevékenykedő Andy LaRocque (King Diamond-gitáros) göteborgi Sonic Train stúdiójában rögzítették.
Ami első-második hallgatásra feltűnt, az az anyag számomra két negatívuma – Mathias Blad helyenként túlzottan magas, már-már nőiesen lágy énekhangja, illetve a népzenei elemek gyakori használata – volt. (Persze minek hallgat ilyen zenét, akinek ez nem jön be?) Összeszámoltam: a bónuszokkal együtt 14 dalt tartalmazó digipak kiadáson a frontember négy nótában énekel „nőiesen” magas hangfekvésben, és öt dalban jelennek meg folk-elemek. Hogy ez sok vagy kevés, ízlés kérdése.
Harmadik nekiülésre azonban hirtelen elkezdett működni a dolog: azt vettem észre, hogy ez a szám is tetszik, az is, sőt, a rá következő is… „Jé, ez egy jó lemez!” – villant be, és onnantól már így hallgattam az anyagot. Zeneileg természetesen nem hozhatók fedésbe egymással, de ha hirtelen jellemeznem kellene a dallamosságot és a színvonalat, akkor az Amorphis két évvel ezelőtti Queen of Time-ját és a Dynazty idei The Dark Delight-ját említeném párhuzamként.
Keringőző tempóban, meg-megtorpanva libbennek elénk a Falconer saga királyai és királynői (Kings and Queens). Már itt felkaptam a fejem arra, hogy a nagy ívű, andalító dallamok alatt szinte végig pörög a kétlábdob. Utóbbi – a méltóságosan hömpölygő melódiák alatti szaporázás – egyébként általánosan is jellemző az anyagra.
A másodikként elhangzó Desert Dreams és még néhány másik nóta alaptempója is szélvészgyors. Itt hallhatunk először – magától a frontembertől – a normál énekhez képest magasabb regiszterben megszólaló második szólamot. Első ízben a Redeem and Repent közben „ver ki a víz” Blad trubadúrtenorjától, ami az anyag egészét tekintve a Fools’s Crusade-ben és a Rejoice the Adorned-ben a legférfiatlanabb.
A basszushangokon előbillegő Bland Sump Och Dy-t Mathias svédül énekli, a középkori hangulatot pedig népi hangszerek megszólaltatása fokozza. Itt kifejezetten tetszik a folkos feeling, a Garnets and a Gilded Rose-ban és a közvetlenül utána felhangzó In Regal Attire-ben viszont Weinerhall-ék egy kicsit túltolják a népzenei elemek használatát. 🙂
Érdekesen épül fel az album lírai száma, a Rejoice the Adorned: a verze és a refrén is annyira dallamos, hogy alig lehet különbséget tenni köztük. 🙂 Annál egyértelműbb viszont egyik kedvenc nótám, a Testify struktúrája: ismét csak egy őrült tekerésből kibontakozó, remek refrént hallunk benne, amely az utolsó körben ismét hangulatos két szólamban hangzik el.
Rögtön ezután következik másik favoritom, a skót dudát és Hammond orgonát is felvonultató Thrust the Dagger Deep. A lassú középtempóban „vánszorgó” szerzeményt az említett hangszerek megszólaltatása mellett a kétszólamú a capella ének emeli az egyenletesen magas színvonalú dalok fölé. A Rapture-ben is nagyon tetszik, hogy míg az ének és a zene alapvetően középtempós, és a gitárszóló alatt Jimmy Hedlund ujjai sem rohangálnak a húrokon, alattuk ezerrel megy a kétlábdob.
Csupán ráadásként hangzik el, nekem mégis nagyon odakívánkozik a sor végére a The Cauldron, ami egy lendületes-dallamos instrumentális tétel; vezérdallama az orosz pop/rockzene legjobb pillanatait juttatta eszembe :-), és még egy finom basszusbetét is helyet kapott benne. Ugyancsak a digipak kiadásra került fel bónusznótaként két korábbi Falconer-nóta, a 2002-es Portals of Light és a 2006-os Long Gone By akusztikus verziója. Hangulatos darabok, méltó lezárásai ennek a műfajában kimagasló színvonalú alkotásnak.
„Olyan volt (ezt a lemezt elkészíteni), mint egy hosszú távú futóverseny véghajrája” – mondta Weinerhall. Egyetértek vele: az általam ismert Falconer-albumok legjobbja a From a Dying Ember.
Válasz írása