Thrasherként ki ne ismerné ezt a klasszikus albumot, ami akár a San Franciscó-i Bay Area zenei címere is lehetne? Számos zenész hivatkozik rá, mint minden idők egyik legjobb thrash albumára, legyen az James Hetfield (Metallica), Robb Flynn (Forbidden Evil, Vio-lence, Machine Head), Jeff Becerra (Possessed) vagy a Death Angel-es srácok és a sor még folytatható. De a német Rock Hard szerkesztőségi szavazásán is úgy végzett az első helyen a maga stílusában, 2009 júniusában, hogy maga mögé utasította a Slayer Reign in Blood-ját, a Metallica Ride the Lightning-ját, a Megadeth Killing Is My Business…-ét vagy az Anthrax Spreading the Disease-ét, hogy csak a Big Four-t említsük a végtelennek tűnő sorból.
A címadás sztoriját viszont talán kevesebben ismerik, miszerint Kirk Hammett (alapítóként 1979-1983 között volt a csapat tagja), Paul Baloff, Tom Hunting és Gary Holt egy közös bulizás után, az örök barátság jeleként megvágták és egymáshoz tartották a hüvelykujjuk tövét. Mámoros állapotban ugyan, de a vérükkel pecsételték meg négyük szövetségét. A történetet Kirk mesélte 2002-ben, egy interjú során, és szerinte innen ered a lemez címe. Gary Holt a nyugatnémet Metal Hammer 1985. júliusi-augusztusi számában viszont azt nyilatkozta, hogy a cím a heavy metal összetartó rajongóira vagy két ember közötti erős szövetségre utal. E két ember alatt Dave Mustaine-t és önmagát értette, és arra az időszakra utalt, amikor Dave még a Metallicában pengette a húrokat. De a zenekar koncertjei is elég véres események voltak: a rajongók a buli hevében, a zene ritmusára a színpad szélébe verték a fejüket, a színpadról való ugrálás közben véres sebeket szereztek maguknak, de rendszeresek voltak a verekedések is – csak úgy heccből. Ezek a témák az Exodus szövegeiben is gyakran visszaköszöntek, így a Vérszerződés egy olyan ideális címnek tűnt, amely koncertjeik hangulatát is visszaadja. Hetfield szerint ez az album a Bay Area hű tükörképe, mind formailag (riffek), mind pedig tartalmilag (szövegek).
Ilyen volt a színtér akkoriban, de nemcsak Kaliforniában, hanem a ’80-as évek második felében – többek között az Atomic, a Bedlam, vagy az Undertaking koncertjein – Magyarországon is, még ha nem is ilyen „életre-halálra“ menő szinten. A zenekarok kölcsönösen jártak egymás fellépéseire, és az összetartozás érzése benne volt a levegőben.
A lemez címe eredetileg A Lesson in Violence lett volna, ám azt a kiadó nem tartotta szerencsésnek, mert így a nagyobb üzletekben nem lehetett volna forgalmazni az albumot. Az eredeti borító ötletét is el kellett vetni, amin egy hulla testrészei szerepeltek volna. Így lett a közismert cím mint kényszermegoldás. Az újra kiadott anyag borítóját viszont a későbbiekben megváltoztatták, és a zenekari lógón kívül fekete-piros színben a közönség látható rajta.
Vérszerződés ide vagy oda, Hammett 1983-ban elhagyta a zenekart, és két gitároscsere után végül Rick Hunolt lett a csapat stabil tagja, egészen 1993-ig, hogy aztán később, egy-egy alkalomra még visszatérjen társaihoz. Gary Holt-tal ők képezték a híresen precíz H-Team-et. Vele készült a csapat várva várt bemutatkozó korongja is, amelynek megjelenését 1984-re időzítették, de szerződési és egyéb bonyodalmakból kifolyólag az Egyesült Államokban végül csak 1985. április 25-én látott napvilágot a Torrid Records-on keresztül. Pedig a felvételekkel már 1984 júliusában végeztek; három héten át dolgoztak a Prairie Sun stúdióban, Mike Whitaker irányítása alatt, aki egyben a zenekar (és a Metallica) menedzsere is volt, a borítót pedig Richard A. Ferraro tervezte, de a zenekar, akárcsak a hangzást, ezt is komolyabban képzelte el, amiért aztán 2008-ban – az újrakiadással – elégtételt is vettek.
A dalszerzés időszakában Hammett ötletei is jócskán helyet kaptak a dalokban, hiszen Gary Holt, mint Kirk gitártechnikusa, csak később vette át a hathúrost, miután elődje távozott a zenekar kötelékéből. Hammett például a Metallica Creeping Death-jének második részébe vitte magával a lelassuló részt (a „Die by my hand“ strófát) egy már meglévő Exodus-számból. Utóbbiaknál ez a dal 1983-ban Die by His Hand cím alatt futott. Vagy szintén átültettek egy részt az Impaler-ből a Trapped Under Ice-ba; ami az Exodusnál mellékriff volt, az a Metallicánál főriff lett.
A stúdióban való tartózkodásból végül egy hatalmas parti kerekedett, számos barát társaságában, a helyiség bútorainak nagy részét tönkre is tették, amiért a lemezköltség egy részét erre kellett fordítaniuk. Mivel a csapat utóbb elégedetlen volt az alacsony büdzsé miatt nem igazán tökéletes hangzással, 2008-ban a komplett albumot újravették. A producer ezúttal Gary Holt volt, a keverést pedig Andy Sneap végezte. Ennek az anyagnak a címe Let There Be Blood lett, Holt egyik kedvenc albuma, az AC/DC Let There Be Rock-ja tiszteletére.
Mi lehetett volna a zenekarból, ha ez az album már 1984-ben megjelenik, hiszen abban az időben ők voltak Bay Area koronázatlan királyai, még ha a Metallica és Slayer is aktívan kivette a részét a szcéna alakításából. Maga James Hetfield is elismeri a Rock Hard 2009. júniusi számában adott interjújában, hogy ez a fajta riffelés és agresszív vokálozás tulajdonképpen Gary-től jött; ő és társai inkább a NWOBHM csapatai után orientálódtak. De nemcsak játékban, hanem külsőleg is az Exodus képviselte először az utcai, szakadt farmeres kinézetet, amit aztán a többiek is átvettek. A Metallica és a Slayer Los Angeles-i csapatok voltak, és ennek megfelelően a kezdetekben teátrálisabban néztek ki. A Big Four a Metallica-val, a Slayer-rel, a Megadeth-szel és Anthrax-szel régebb óta létezik, mint az ilyen elnevezésű turné a kétezres években, aminek szem- és fültanúja lehettem az első körben, és sajnos ezzel az elnevezéssel olyan zenekarokat, mint például az Exodus, egyből a második ligába soroltak – méltatlanul. Ennek az impozáns elnevezésnek mindenekelőtt gazdasági alapjai voltak, amik az eladási számokra épültek.
De térjünk rá a dalokra! A lemezt indító címadó szerzemény egy repülőstarttal kezdődik (amihez jól passzol a dalban a szólókezdet szuperszonikus jet-szerű hangzása), megadva a hatalmas alaphangulatot, ami szinte elsöpri a hallgatót. A brutális szöveget nem kell részleteznem, de passzol itt minden mindenhez. A következő, a zenekarról elnevezett dal egyik refrénjéből a lemez újravett verziójában kimaradt a három magas arpeggio hang. Baloff éneke itt is olyan, mint egy örülté: zabolátlan. De élőben még inkább az volt! Tom Hunting egy kisebb dobszólóra is lehetőséget kap, amit – mint megoldást – egyes Slayer-nótákban később Dave Lombardo is átvett.
Az And Then There Were None-ban, ami egy kalózlemezük címe is, Bay Area-s középtempóra váltanak. Az A Lesson in Violence-ben mintha egy orkán szabadulna el nyaktörő tempóban, plusz a csordavokál is megteszi a magáét. Az A oldal végén található a zenekar himnusza, a Metal Command. Karakteres riffel indul, és pusztításra ösztönöz. Ez a téma egy bizonyos Seek and Destroy-ban is előkerül…
A B oldal egy galoppozó tempóban kezdődő darabbal, a Piranha-val indul, ami nagy koncertkedvenc volt, és ami a mosh pitet egy pirájákkal teli medencéhez hasonlítja. A No Love reneszánsz bevezetővel kezdődik, és vált tipikus Exodus-os thrash tempóba. A dalt ikerszólóval is kellően megspékelték. Az Exodusnál egyébként nemcsak tempóról van szó, hanem igazi, ötletes riffelésről is, amelyben a ritmuson és a dinamikán is változtatnak.
Az album leghosszabb tétele a maga hét percével a Deliver Us to Evil. Baloff itt is, mint egy örült, energikusan sikít és eszeveszetten bömböl. Az a sátánista ideológia, ami a szövegben testet ölt, soha nem volt jellemző a srácokra, azt csak mint a zenéhez passzoló aláfestést használták. A szám egy pillanatra sem válik unalmassá, tele van jobbnál jobb ötletekkel, riffekkel, ikerszólóval és tempóváltással. Jeff Beccera-ra (Possessed) is nagy hatással volt ez a fajta zenei és szövegvilág, saját elmondása szerint fiatal éveitől kezdve egészen a mai napig.
Zárásnak pedig mi más is jöhetne, mint egy száguldó riff-orgia, a Strike of the Beast? Aligha lehet ezt felülmúlni, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a dalt a Slayer is lelkesen játszotta koncertjein.
A 2008-as LP-változatra extra szerzeményként az 1983-as Hell´s Breath is felkerült, amiben szintén egy Hammett-riff szerepel, ami később a Trapped Under Ice-ban is megjelenik. Dramaturgiailag egy kicsit rossz helyen van, én biztos nem zárásnak tettem volna.
Az újra felvett lemezzel összevetve az eredeti album talán nem olyan pontos, mivel az előbbit egyszerre, együtt játszották fel. Az újrajátszásnak vaskosabb a hangzása, viszont a ´85-ös verzió „lélegzik“, és Baloff kiszámíthatatlan hangjával ösztönösebb és valahogy szimpatikusabb is. A dalok manapság is kegyetlenül jó példái a thrash stílusnak, amivel Holt-ék generációk számára teremtettek iskolát. Akár egy hajszában, eszeveszett tempók követik egymást, minden egyes szám egy energiabomba.
A lemez megjelenéséhez kapcsolódó első európai turnéra és a dalok óvilági rajongók előtti megmérettetésére ´85 októberében, a Venom és az Atomkraft társaságában került sor. Ezt azonban a lemezmegjelenés időpontja körül egy amerikai körút előzte meg a Slayer-rel és a Venom-mal.
A mestermű valamikor 1985 második felében érhetett el hozzám a holland Roadrunner kiadásában, hiszen fellapozva európai magazinjaimat, például a nyugatnémet Metal Hammert vagy az angol Kerrangot, először az év júniusában írtak róla, és tűnt fel a lemez az eladási listákon is, az első hosszabb cikk pedig a július-augusztusi számban készült róla. Így számomra éppen most aktuális ennek a cikknek a megjelentetése. 🙂 Az első hallgatás alkalmával egyből leesett az állam, hogy hogyan lehet ilyen eszeveszetten játszani, és mint egy elmebajos örült, ilyen agresszívan énekelni. Annak idején ezt a stílust hard core metalnak bélyegeztük; ez az elnevezés egy nyugatnémet Metal Hammer cikk alapján ragadt rájuk, amiben ritka értékes bootlegeket mutattak be fotón és egy háromoldalas cikkben. Ebben az anyagban szerepelt egy Exodus kalóz vinyl is, rajta ezzel a címmel (Hard Core Metal), a felvétel pedig egy 1984-es, Berkeley-ben, a Bay Area-i thrash színtér szívében működő Ruthie´s Inn-ben rögzített koncertjüket örökítette meg. A thrash elnevezés csak később vette át nálunk a terepet, ezt a zenét egy ideig (maximum ’86-ig) még speed metalnak is tituláltuk.
Paul Baloff sajnos csak ezen a stúdiólemezen és az 1997-es A Lesson in Violence koncertalbumon szerepelt. 2002-ben, egy kerékpártúrán szélütést kapott, kómába esett, és végül szívinfarktusban, mindössze 41 évesen hunyt el, de a szervezetét az alkoholizmus is legyengítette. R.I.P.!
Leave a Reply