BPMD, azaz Blitz–Portnoy–Menghi–Demmel, egy új supergroup, amelynek tagjai arra „vetemedtek”, hogy fiatalkori kedvenceik, példaképeik emblematikus nótáit ültessék át mai köntösbe, és adják elő modern, fémes megszólalással. „Á, egy újabb feldolgozásalbum!” – legyinthetnénk lemondóan, van azonban néhány olyan momentum, ami miatt mindenképpen érdemes belehallgatnunk ebbe az anyagba.
De mielőtt ezt megtennénk, néhány szót magáról a projektről! Bevallom őszintén, zenekarnevek esetében nagyon nem szeretem az ilyen betűszavas megoldásokat. Egyrészt semmitmondóak, másrészt képtelen vagyok őket megjegyezni. A RATM vagy a SOAD még teljesen rendben van, de a KXM vagy a KMFDM már teljesen kifog rajtam. A BPMD-vel kapcsolatban is jó ideig erősen koncentrálnom kellett, hogy „igen, Blitz-cel kezdődik, Portnoy jön utána, Demmel pedig – aki szerintem nagyobb név a szakmában, mint Menghi – udvariasságból maga elé engedte bőgős kollégáját”. De ha álmomból felébresztenének, még mai is előbb jutna eszembe a BDSM vagy a KDNP négy betűje, mint a helyes megfejtés. 🙂
A formációt nem más hozta össze, mint a basszusgitáros Mark Menghi, a műfaj egyik szürke eminenciása, akinek a Metal Allegiance-t is köszönhetjük. „Múlt nyáron, nem sokkal július 4. után ültem a kertemben, és ’70-es évekbeli rockzenét hallgattam. Amikor felhangzott a Lynyrd Skynyrd Saturday Night Special-je, megjegyeztem, hogy imádnám játszani ezt a dalt, mire a nyolcéves fiam azt válaszolta: apa, készítened kell egy lemezt ezekkel a dalokkal. Én pedig elgondolkoztam: miért is ne?”
Társakat sem volt nehéz találnia a megvalósításhoz, hiszen a BPMD másik három tagja így vagy úgy, de a Metal Allegiance projektnek is részese volt: az örömzenélésre mindig kapható Mike Portnoy (Sons Of Apollo, The Winery Dogs) a MA állandó dobosa, Bobby „Blitz” Ellsworth (Overkill) a csapat második albumán vendégszerepelt, Phil Demmel (Vio-lence) pedig 2016-ban volt a formáció turnégitárosa. „Játékszabályként” azt találták ki, hogy mindenki két nótát javasol, a maradék kettőt pedig közösen találják ki. Miután ezzel is megvoltak, vonultak be Portnoy Pennsylvania államban található stúdiójába, hogy rögzítsék a dalokat.
„Nem az volt a célunk, hogy valamennyi nótát súlyos fémbe öntsük – mondja Menghi. – Úgy akartunk játszani, ahogy egyébként is szoktunk, és ez lett belőle. Fiatalon olyan csapatok hatottak ránk, mint a Black Sabbath, a Judas Priest, az Iron Maiden vagy a Metallica, így természetes volt, hogy valamivel keményebben szólaltatjuk meg ezeket a dalokat, mint az eredeti előadóik, akik nem heavy metalon nőttek fel.”
„A lehető legmagasabb színvonalon akartuk előadni kedvenc nótáinkat, úgy, hogy egy kicsit újra is gondoljuk őket” – teszi hozzá Blitz. És igen, éppen ettől vonzó számomra az anyag: az előadók személye, zenészi kvalitásai, másrészt a friss, harapós hangzás miatt, ami kortárs metal himnuszokká varázsolja, és ezáltal közel hozza a mai fiatalokhoz ezeket a 45-50 éves szerzeményeket.
Úgy emlékszem, írtam már korábban, hogy az olyan feldolgozásokat szeretem, amelyek révén addig ismeretlen dalokat ismerek meg, vagy az ismert számokat játsszák újfajta megközelítésben, radikálisan más hangzással, esetleg gyorsabban vagy lassabban. Itt jórészt az első eset áll fenn: az album tíz tételéből mindössze négyet hallottam korábban, az eredeti előadóktól.
A Menghi által említett július 4.-i időpont (az Egyesült Államok történelmének legfontosabb dátuma, a Függetlenség Napja) sem véletlen. A földrésznyi ország elmúlt két és fél évszázadának szinte minden fontosabb korszakában születtek olyan szerzemények, amelyek a világ minden tájáról ide érkező, amerikaivá asszimilálódó bevándorlók nemzeti öntudatát, identitását, patriotizmusát erősítették. Ilyen dalokat hallunk Bruce Springsteen We Shall Overcome: The Seeger Sessions című nagylemezén, a múlt század ’20-as, ’30-as éveit megidéző The Great American Songbook-ban, a háromlemezes Woodstock filmzenealbumon és itt, a BPMD bemutatkozó anyagán is.
Az American Made albumon az alábbi tíz nóta hangzik el (zárójelben az eredeti előadó és a megjelenés éve):
01. Wang Dang Sweet Poontang (Ted Nugent, 1977)
02. Toys in the Attic (Aerosmith, 1975)
03. Evil (Cactus, 1971)
04. Beer Drinkers & Hell Raisers (ZZ Top 1973)
05. Saturday Night Special (Lynyrd Skynyrd, 1975)
06. Tattoo Vampire (Blue Öyster Cult, 1976)
07. D.O.A. (Bloodrock, 1970)
08. Walk Away (The James Gang, 1971)
09. Never in My Life (Mountain, 1970)
10. We’re an American Band (Grand Funk Railroad, 1973)
Emlékeztek az Alkonyattól pirkadatig című film kikiáltójára, aki mindenféle „cicusok” ígéretével igyekszik becsábítani a vendégeket a Titty Twister nevű sztriptízbárba? Na, ilyen lelkesedéssel, vérpezsdítő hadarással vezeti fel Blitz az album első dalát. Amikor a lemezre gondolok, elsőként ennek a számnak a címe/refrénje ugrik be. Már itt mindenki megvillantja a karizmá(já)t, remek a gitárszóló, markánsak a bőgőfutamok, Portnoy pedig kíméletlenül tolja társai alá a rock and roll tempót.
Nekem annak idején nagyon nem jött be Blitz eredeti csapatának 1999-es feldolgozásalbuma, a Coverkill, valahogy egyik átirattal sem tudták hozni az eredeti művek színvonalát. Itt viszont semmi gondom a dalválasztással, sem a nóták új fazonjával; még a legnagyobb sláger Toys in the Attic is ül, egyáltalán nem zavar, hogy Steven Tyler helyett Blitz hangján hallom megszólalni a dalt.
A blues-os, leheletnyit progresszív hard rock-ként definiálható Evil-t hallva kedvem kerekedett megismerkedni a Cactus zenekar munkásságával. A Beer Drinkers & Hell Raisers-ben, úgy sejtem, Portnoy énekel duettet a frontemberrel. Ami kellemes meglepetés, hogy a basszusgitár szinte szólóhangszerként van jelen, egyenrangú partnere Demmel hathúrosának. És ennek apropóján volt egy érdekes felismerésem: itt nem is annyira az a lényeg, hogy mit játszanak, sokkal fontosabb, hogy hogyan. Mert hogy nagyon is jól nyomják. Persze tökunalmas számokkal ez sem működne, de a sztenderdeket sikerült friss vérrel felpumpálniuk, élettel megtölteniük.
A Saturday Night Special finoman szólva nem tartozik a kedvenc Lynyrd Skynyrd-szerzeményeim közé, de Blitz-éknek sikerült egy izgalmas, bár kissé rendhagyó, már-már Overkill-ízű nótát kreálniuk belőle. A Blue Öyster Cult Tattoo Vampire-jának átiratáról is többször az énekes anyacsapatának korai korszaka és D.D. Verni Barricade című szólóalbumának punkos lendülete jutott eszembe.
A Bloodrock nevű csapat D.O.A.-ja Demmel-ék átiratában már-már Orgasmatron-osan zakatol; a refrén elnyújtott „dead or alive” sora aztán szétfoszlatja ezt az illúziót, amiért Portnoy „hatkezes-négylábas” dobjátéka kárpótol. A Walk Away mindenekelőtt Phil Demmel jutalomjátéka, a Never in My Life pedig az a nóta, amiből a leginkább visszaköszön a ’70-es évek elejének blues-rock feeling-je. Számomra ennek az átiratnak van a leginkább tribute-, illetve próbatermi jammelős jellege.
A végén pedig érkezik az elmaradhatatlan katarzis, az a nóta, ami nyugodtan lehetne bármelyik tengerentúli zenekar ars poeticája. A We’re an American Band-be tényleg apait-anyait beleadnak: nem nyújtják túl, csupán hatalmas szívvel játsszák, ami a hangszórókon is átjön.
„Hiszem, hogy a mai metal színtéren is van létjogosultsága egy ilyen anyagnak – vallja Blitz. – Csodálatos érzés a nosztalgia, főleg, ha újragondolva vesszük elő a régi dolgokat.” Hozzáteszem, ha nem tudnánk, hogy feldolgozásalbumról van szó, a számunkra ismeretlen dalokat simán gondolhatnánk a Blitz–Portnoy–Menghi–Demmel négyes saját szerzeményeinek is. Egy forró nyári napra időzített kerti partihoz, haveri sörözéshez ideális háttérzene; most már csak arra vagyok kíváncsi, koncertezni is fognak-e az anyaggal, illetve a következő körben saját nótákat is várhatunk-e tőlük. A pontozástól – az anyag jellegére való tekintettel – ezúttal eltekintenék.
Válasz írása