Vajon minek tekintsük a Universal Migrator egy hónap különbséggel megjelent két részét? Duplaalbumnak vagy egy alkotó elme, egy összetett személyiség két oldalának? Akár mindkettőnek, bár az ilyen kétkötetes regényekre, kétrészes filmekre szokták azt mondani, hogy történetük önállóan is megáll a maga lábán. Ahogy azt a The Dream Sequencer kapcsán is írtam (itt), míg azon inkább lágyabb, lebegősebb muzsika, progresszív rockzene hallható, a második felvonás a fémben edzett fülek számára jóval kellemesebb hallgatnivaló, gyakoribb érdes megszólalással, súlyosabb hangzással, bár a szintetizátor itt is domináns hangszer.
Az első korongról ide is átlépett Clive Nolan, Lana Lane, Erik Norlander és Damian Wilson, új szereplő viszont Bruce Dickinson (Iron Maiden), Russell Allen (Symphony X), Ralf Scheepers (Primal Fear), Andi Deris (Helloween), Fabio Leone (Rhapsody Of Fire), Timo Kotipelto (Stratovarius), vagy Michael Romeo (Symphony X) gitáron. Plusz Lucassen egykori csapata, a Vengeance tagjaihoz sem lett hűtlen, hiszen az albumon Ian Parry énekes (ekkor már Elegy) és Oscar Hollemann gitáros is szerephez jut.
A Universal Migrator Part 2 – Flight of the Migrator egy vad és hangos utazás az űr külső szféráinak zsúfolt és kaotikus vidékein. Főszereplője azonos a Dream Sequencer-ével, és a történet ott folytatódik, ahol az előző lemez végén abbamaradt: a Mars utolsó élő, földi származású gyarmatosítója (aki már a vörös bolygón született) úgy dönt, hogy időgépével még tovább, az Univerzum keletkezése, a Nagy Robbanás előtti időbe megy vissza, amikor semmi más nem létezett, csak a káosz. Utazása során tanúja lesz a legelső lélek megszületésének, akit Universal Migratornak neveznek. Belőle – az Ősrobbanással – millió másik lélek születik, akik aztán szétrajzanak az Univerzumba, magukkal víve az élet valamilyen formáját azokra a bolygókra, ahol megtelepednek.
A főhős nem mindennapi időutazása túlterheli az időgépet, ami végül, amikor a férfi az egyik lelket követve már éppen megközelíti a Naprendszert, a főszereplő halálához vezet. A Marson elfogy az oxigén, a Dream Sequencer pedig túlmelegszik. A masina kétségbeesetten próbálja felébreszteni a férfit a mély hipnózis állapotából, de már túl késő: a gyarmatosító meghal a gépezetben. Előtte azonban még üzenetet kap a Migratortól: „Az örökkévalóság itt van előtted. Te vagy az új Migrator!”. A lelke elválik a testétől, és kezdetét veszi új küldetése.
Az újra hipnózisba merülő főszereplőt ismét csak Lana Lane hangja indítja útjára. Egyből a Big Bang előtti pillanatokban találja magát (Chaos), s vele együtt az instrumentális muzsika izgalmasan vibráló, pörgő alaptémája bennünket is magával ragad. A nótában kisebb dobszólók, gitár- és szintipárbaj is helyet kap. Alig győzzük kapkodni a fejünket, meteorrajként húznak el mellettünk a legkülönfélébb hangzások.
A lelkek millióinak születését (Dawn of a Million Souls) ünnepi hangulatú muzsika, himnikus refrén festi alá. Egy hősi eposz nyitányát halljuk, mintha egy Manowar vagy Rhapsody nóta kezdődne, majd Damian Wilson és Russell Allen lép a mikrofonhoz, akik a lemez legjobb refrénjével ajándékoznak meg bennünket. Ez és az album néhány másik dala is éppen a monumentális szintetizátortémáktól lesz Univerzum-léptékű, emelkedett alkotás.
A hegedűdallammal felvezetett Journey on the Waves of Time-ban Ralf Scheepers jellegzetes orgánuma jut főszerephez. Egy kisebb basszus-, majd szintiszóló következik, amelyek nem öncélú, virtuóz magamutogatások, sokkal inkább terjedelmesebb, színes foltok a zene szövetén, amelyeket van időnk befogadni, szemügyre venni.
Az album hosszabb szerzeményei (innentől szinte valamennyi nóta) több tételre bomlanak. A To the Quasar eleje hangzásilag a The Dream Sequencer album világával rokon, majd még a számon belül jön a váltás, s ez az izgalmas ritmizálással operáló, tömbszerűbb, súlyosabb megszólalás már az anyag metalosabb oldalát domborítja ki.
Ismét csak egy óriási, monumentális dallammal köszön be az Into the Black Hole, majd felhangzik Bruce Dickinson összetéveszthetetlen orgánuma… A lassan hömpölygő, több mint tízperces darab az újkori Maiden líraibb, epikusabb alkotásait idézi, alapkarakterét, markáns vezérfonalát – nem meglepő módon – az ének és a vissza-visszatérő nyitódallam adja.
Ami viszont ezután következik, arról próbálok nem túl kritikusan írni, viszont szerintem nyugodtan kijelenthető, hogy nincs egy súlycsoportban az addig elhangzottakkal. Talán túlságosan homogén az anyagnak ez a része, kevesebb az emlékezetes momentum – mintha a zene innentől másodlagossá válna a szövegekhez, a történeti szálhoz képest. A Through the Wormhole szinti-alapú lötyögése, hangzásvilága a korai Gamma Ray-t juttatta eszembe. Az Out of the White Hole középső tételében rövid látogatást teszünk az Into the Electric Castle, a 01011001 és a The Source albumok egyik helyszínére, az Y bolygóra, de ez a kitérő sem a zenei megoldások miatt marad meg bennem. A lemez utolsó négy dala sokadik alkalommal is szinte észrevétlenül megy el mellettem, a kivételt ez alól egyedül a záró The New Migrator második fele, a Sleeper Awake jelenti. Ennek eredetijét állítólag még a Vengeance-es időkben komponálta Lucassen és Ian Parry. Itt is az utóbbi énekel, a zene zakatolása rohanásra ösztönöz, a refrén tök egyszerű, mégis fogós, és a sejtelmes felvezető-levezető dobhangokkal a szerzemény önmagában is dramaturgiailag kerek egészet alkot.
A Universal Migrator I-II-t az ezredfordulón az Ayreonauts Only válogatásalbum követte, rajta egy új Ambeon-dallal, valamint korábbi szerzemények demó- vagy alternatív verzióival. Négy évvel később pedig egy újabb monumentális, fület-lelket simogató alkotásnak, a szintén duplalemezes The Human Equation-nek örülhettünk, amelyen többek között olyan kiválóságok szerepeltek, mint James LaBrie (Dream Theater), Mikael Åkerfeldt (Opeth), Buddy Lackey/Devon Graves (Deadsoul Tribe, Psychotic Waltz), Devin Townsend (akkor éppen Strapping Young Lad), vagy Ken Hensley (Uriah Heep).
Az idén kereken 60 éves Lucassen és az Ayreon azóta is egyenletesen magas színvonalú alkotásokkal ajándékoz meg bennünket. Arjenék legutóbbi nagylemeze, a 2017-es The Source nálam az év albuma volt, talán nem meglepő, hogy az ez év szeptember 27-ére ígért következő „korongtól”, a Transitustól is hasonlóan sokat várok.
Leave a Reply