Amorphis: Tales from the Thousand Lakes (1994)

Az Amorphis egy 1990-ben, Helsinkiben alakult zenekar, amelyet a földkerekségen végigsöprő death metal hullám keltett életre. Alapító tagjai Esa Holopainen gitáros és Jan Rechberger dobos, akikhez egy korábbi zenésztársuk, Tomi Koivusaari csatlakozott frontemberként. Tomit felkérték, hogy az ének mellett a ritmusgitárosi posztot is töltse be, míg basszusgitárosként Olli-Pekka Laine érkezett.

Ha van album, amelyet érdemes egyben hallgatni, az a finn csapat második dalcsokra, a skandináv death metal egyik csúcsteljesítménye. Mind zeneileg, mind szövegileg egyben alkot kerek egészet. A Kalevala mondakörét elregélő történetek hol szervesen, hol lazábban kapcsolódnak egymáshoz, az aláfestő muzsika pedig egységesen magas színvonalon jeleníti meg mindezt. Nem favorizáltam különösebben a hörgős zenéket, amíg 1994-ben a cím és a borító alapján meg nem vásároltam Herczeg Tamásnál ezt a korszakalkotó CD-t. Mivel celofános volt, belehallgatásra nem volt lehetőségem. Az internet még gyerekcipőben járt, az Amorphis nevét nem ismertem, rákeresni nem tudtam. Talán jobb is, hogy nem hallottam felőlük korábban, mivel így tiszta lappal, kellőképpen nyitottan tudtam otthon nekiveselkedni a 40 perces műnek, ugyanis a számomra csupán a későbbiekben ismertté vált The Karelian Isthmus debütjüket a mai napig képtelen vagyok megkedvelni. A második anyaguktól kezdve viszont szinte minden megnyilvánulásuk magában hordozza a zsenialitást. Folyamatos fejlődésük során mindig meg tudtak újulni, soha nem adták ki kétszer „ugyanazt” a lemezt. Ám lássuk, mivel is leptek meg a srácok a Sunlight stúdióban 1993 szeptemberében rögzített/kevert hanghordozójukon, amely számomra ismeretlen okok folytán csak 1994 júliusában látott napvilágot!

Thousand Lakes, azaz „ezer tó” titulusra hallgat a nyitány, amellyel kezdetét veszi csodálatos utazásunk a fagyos, ám egyben gyönyörű északi tájon. Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy a billentyűs hangszerek megjelenése zenéjükben nem csupán hangulatfokozó, díszítő elemként szolgál majd. A Kasper Martenson által kezelt instrumentum a későbbiekben sem vesz el a nyerseségből, viszont óriásit dob az összképen, sőt, helyenként szólóhangszerként is funkcionál. Szinte selyemfátyolként lebegnek a hangjegyek a zord, mégis oly’ szépséges táj előtt, amelynek hófödte hegyormai között megbúvó vulkáni krátereiben megannyi ezüstösen csillogó, kristálytiszta vizű tó tündököl…

A végén tündérmesébe illő harangjátékkal búcsúzó prológust követően – a címétől eltérően – cseppet sem rejtőzködve, hatalmas doom/death riffel lép be az Into Hiding. A ritmusgitáros/vokalista Tomi Koivusaari síron túli hörgéssel teszi nyilvánvalóvá, hogy ez sem lesz egy hagyományos értelemben vett prog metal lemez. Galoppozós ritmusra váltva kegyetlenül, mégis roppant hangulatosan veszi kezdetét az ősi rege, ilyetén formában más előadótól korábban soha nem hallott, extrém köntösbe öltöztetve. Ami még befogadhatóbbá teszi a produkciót, az a lemezen helyenként (jelen dalban is) felbukkanó tiszta ének, amelynek felelőse Ville Tuomi.

Keleties dallamok ütik fel fejüket a The Castaway-ben, amelyre Tomi „énekének” beléptével megadallamos gitártéma érkezik. Zseniális nóta, akárcsak az összes többi! Nagyszerű az összhang a zenészek között, ami valamennyi kiadványukon jól érzékelhető.

A First Doom végzetmetálja „gégemetszett pacsirtánk” pincemély hörgésével annyira magával ragadó, hogy arra nincsenek szavak. A darab beindulása pedig csak hab azon a bizonyos jéggé fagyott, Finlandia vodkával átitatott tortán.

A szintén doomosan hömpölygő, ugyanakkor Ville tiszta énekével is operáló Black Winter Day nevezhető talán a lemez legnagyobb „slágerének”, amely a szervesen kapcsolódó, ugyanezen címet viselő EP-jüket is megkoronázza. Személy szerint jobban örültem volna, ha annak idején az EP anyagát a Tales from the Thousand Lake-hez csatolják (ez 2000-ben, az újrakiadáson megvalósult), mert úgy lett volna csak igazán teljes a történet, de nyilvánvalóan üzleti és promóciós, valamint egyéb kiadói szempontokat figyelembe véve kifizetődőbb volt három hónap eltéréssel megjelentetni. Ám ne legyünk telhetetlenek, 1994 júliusában ez a 40 perc így is nagyon odavágott! Rám annak idején a lemez közepén tanyázó, tempós Drowned Maid tette a legmélyebb hatást. A mai napig kiráz tőle a hideg – természetesen jó értelemben. 😉 A hangulata leírhatatlan, hallani kell!

Az In the Beginning a hetvenes éveket idéző billentyűs betéteivel hoz üde színfoltot, ahogy a Forgotten Sunrise vészjósló atmoszféráját is az Omega űrkorszakára jellemző Moog orgona retró-hangzása, valamint más szintetizátorok hajlított témái oldják kissé.

Elszállós, lebegős szerkezetével hódít a To Fathers Cabin, amelynek csak az elején hallható némi tudatmódosult állapothoz hasonlító narráció, a dal többi részét a hangszeres szekció uralja.

A záró Magic and Mayhemben lassan, mondhatni, kellemesen csordogál a muzsika, mígnem egy szigorú riffet követően kellőképpen elborulttá válik. Egy fokozattal magasabb sebességre kapcsolva ismét a billentyű viszi a prímet a gitárosok mogorva alapozása felett, Koivusaari nem kevésbé barátságtalan vokálja által kísérve. Remek befejezés!

Véleményem szerint a finnek második albumán nincsenek klasszikus értelemben vett csúcspontok, az egész lemez mindvégig kiemelkedő színvonalon menetel. Méltán hozott számukra nemzetközi ismertséget és elismertséget a Tales from the Thousand Lakes, amely újszerű zenei megközelítésével nem csupán a melodikus death metal, hanem az egyetemes heavy metal történelem egyik alappillérének tekinthető.

A cikk szerzője: John Quail 37 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

2 Comments

  1. A kedvenc Amorphis lemezem.
    Emlékszem, amikor még az MTV Headbanger’s Ball műsorában először megláttam/meghallottam a Black Winter Day lemezüket, majd a Metal Hammerben elolvastam a lemezkritikát, egyből tudtam, hogy ezt be kell szereznem 🙂

    Zeneileg később tovább fejlődtek, de ennek a lemeznek olyan hangulata van, amit sem nekik, sem másoknak (a követőknek) nem sikerült újraalkotniuk. Mestermű, ami kiállta az idők próbáját.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*