Tyrant: Hereafter (2020)

Az amerikai Tyrant számomra sokáig egy volt a harmadvonalbeli heavy metal csapatok közül. Bemutatkozó nagylemezüket, a Legions of the Dead-et a ’80-as évek óta ismerem, ám az anyag csak a közelmúltban került igazán közel hozzám, amikor 35 éves jubileuma kapcsán részletesebben is írtam róla (itt). A zenekar másik két albumában (Too Late to Pray – 1987, King of Kings – 1996) is akkor mélyedtem el egy kicsit jobban, bár azok messze nem gyakoroltak rám akkora hatást, mint elődjük. És az idő tájt értesültem arról is, hogy 24 év kihagyás után most májusban érkezik a folytatás, amely a Hereafter címet viseli.

Ez egyfajta trend mostanában: bár lehet, hogy a ’80-as, ’90-es években feloszlott bandák már évekkel korábban újra összeálltak, valamiért ezekben az években döntenek úgy, hogy húszon-harminc év kihagyás után friss stúdióanyaggal állnak elő. A Tyrant mellett most hirtelen a Possessed, az Iron Angel, az S.D.I. és a Cirith Ungol jut eszembe, de biztos vannak még néhányan, akik ugyanígy meglovagolják az aktuális old school nosztalgiahullámot.

Mivel a Legions of the Dead-ről szóló cikkemben már szóltam a banda megalakulásáról, és gyakorlatilag le is tudtam az első felvonást, ez alkalommal ott folytatom, ahol akkor abbahagytam. A Pasadena városából indult (jelenleg Los Angeles-i illetőségű) kvartett valamikor 1997-98 táján szüntette be működését, a reunionra pedig a 2009-es németországi Keep It True fesztiválon került sor. Akkor valamennyi eredeti tag színpadra állt, ám hamarosan kiderült, hogy a továbbiakban csupán az alapító Greg May basszusgitáros és a gitáros Rocky Rockwell folytatja a megkezdett utat.

A nagyobb veszteség valószínűleg a frontember, Glen May „elvesztése” lehetett, hiszen korábban valamennyi korongon ő énekelt, és az alapemberek amúgy is valamennyi lemezük felvételének másik dobossal futottak neki. Ez most sem történt másképp: 2010-ben szerződtették le ütősnek régi barátjukat, Ronnie Wallace-t, aki mai napig a banda tagja. A Tyrant új, aktív korszaka azonban igazán akkor vette kezdetét, amikor 2017-ben nem kisebb nevet sikerült rávenniük az együttműködésre, mint Rob Lowe-t, aki mindenekelőtt a Candlemass és a Solitude Aeturnus énekeseként vált ismertté.

Negyedik stúdióalbumukat már a tavalyi év folyamán szerették volna megjelentetni, ám a dátum valamiért egészen mostanáig csúszott. A zenei producer ismét az a Bill Metoyer lett, aki az előző három albumot is gondozta, ehhez képest az első benyomásom az volt az anyagról, hogy borzasztóan szól, olyannyira, hogy az már-már az élvezhetőség határát súrolja. Legalábbis a neten elérhető kópiák, még a Bandcamp-re feltöltött változat is, úgyhogy kénytelen voltam a kiadótól bekérni az eredetit. És amíg arra vártam, elgondolkodtam, hogy vajon szándékosan keverték ilyenre a lemezt, vagy elrontottak valamit. A sound egy kissé kásás, van rajta egy elég vastag maszatréteg, ami alól azért kihallatszanak a tisztán szóló hangszerek, de az összhatás bőven hagy kívánnivalót maga után. A hangzás egy idő után szerencsére tisztul, de a cinek továbbra is szöszként lebegnek a mélyebb hangok felett.

És láss csodát, a kiadótól kapott verzió jóval élvezhetőbb minőségű, úgyhogy már csak ezért is érdemes a hivatalos változatot beszerezni. 😉 Plusz azért is, mert a vinylformátumot mindössze ezer példányra limitálták, amiből 700 korong füstös aranyszínű, 100 pedig sárga-fekete.

Ami mindenképpen jó hír, hogy May-ék visszatértek a debütalbum hangzás- és hangulatvilágához, plusz karakteres refrénnel rendelkező, jól megjegyezhető dalokat írtak. Lowe óriásit énekel, a leigazolásával egyértelműen nyert a csapat. Az énekből eltűntek Glen May egyeseket talán irritáló sikolyai (mások viszont lehet, hogy kifejezetten hiányolják ezeket, mondván, a magas hangok szintén sarokkövei voltak a Tyrant muzsikájának). Rockwell horzsoló gitárhangzása ez alkalommal is meghatározó eleme a zenének, és a ritmusszekció is tömör alapot betonoz a szólóprodukciók alá.

Egy zseniális régi iskolás produkcióval van tehát dolgunk, amelyben – ha párhuzamokat akarnék említeni – mintha a Candlemass és a Manilla Road legjobb, tempósabb pillanatai találkoznának egymással, plusz az itt-ott előzakatoló gitárriffek a Trouble szellemét is kiszabadítják a palackból. A promóciós anyagok az új lemez kapcsán doom metalt is emlegetnek, ám a lassú témák helyett inkább a lüktető középtempók dominálnak – olyannyira, hogy a nyolcadik-kilencedik dal táján van is egy olyan érzésem, mintha ugyanaz a (jó) nóta menne végtelenítve. Talán még a Fire Burns és a címadó nóta a leglassúbb darab. Utóbbi, ahhoz képest, hogy nyolc és fél perces szerzemény, lehetne egy kicsit változatosabb is.

Rocky Rockwell és Greg May

Az anyagot indító, egyperces Tyrant’s Revelation 4 címében és hangulatában is a debüt albumra utal vissza, az ezt követő Dancing on Graves azonban – már csak Lowe Glen May-étől eltérő orgánuma miatt is – tényleg egy új korszak nyitánya. Igaz, az itt hallható lovaglóritmus is rokon a bemutatkozó nagylemez tempóival, ám a zene összességében jóval letisztultabb. The Darkness Comes-ban ügyesen épül egymásra a ritmusalap és a szóló (élőben vajon hogyan fogják ezt reprodukálni?), és a refrén alatt mintha némi szintis színezést is hallanék.

A lemez 11 dala több mint 53 percen át forog, de az utolsó nótákat sem nevezném unalmasnak vagy feleslegesnek. Az A oldal valamivel erősebb, de a második felvonásban is bőven találunk emlékezetes megoldásokat. Itt van mindjárt a Pieces of Mine, amely jelen pillanatban kedvenc dalom az albumról. Jó az alaptempó, tetszik a verze dallama, már-már slágernóta, ráadásul a Black Sabbath Children of the Grave-jének lassú átkötő része is felbukkan benne, olyan egyértelműen, hogy ezt nem plágiumnak, hanem tiszteletadásnak gondolom. Ugyancsak a B oldal színvonalát emeli a Bucolic, amely refrénjének dallamával vett le a lábamról, vagy az első lemezt idéző gitárriffel nyitó Beacon the Light.

Talán nem túlzott merészség a részemről, ha kijelentem: a Tyrant eddigi legjobb anyaga a Hereafter. Rockwell-ék egy karakteres, érett produkciót tettek le az asztalra, amiben természetesen ott van az évek súlya, s amely ugyanakkor a korábbi sötét tónust sem nélkülözi. A hangzás miatt mindenképpen jár a fél pont levonás, egyébként még a maximális osztályzaton is elgondolkodnék. Remek anyag, abszolút kellemes meglepetés. Ilyen dalokkal a tarsolyukban szívesen megnézném őket élőben is.

A zsarnok uralma folytatódik!

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*