Therapy?: Infernal Love (1995)

Korábban volt egy kis csatározás az oldalunkon azzal kapcsolatban, hogy kell-e ismernie az „újságírónak” az adott banda összes művét, ha arra vetemedik, hogy valamelyik albumát górcső alá veszi. Nos, aki azzal ért egyet, hogy igenis illik képben lenni minden lemezről, kiadványról, az most csalódottan legyinthet, mivel a Therapy? zenekartól az Infernal Love-on kívül csak a Troublegum-ot ismerem, de mindkét korong nagy kedvencem. Bevallom, sokszor akkor hallgatok meg egy aktuális megjelenést, amikor éppen egy pozitív kritikát olvasok róla, vagy valaki ajánlja, de nem mindig veszem rá magamat, hogy a korábbi lemezeiket is begyűjtsem (ha voltak), és a későbbi munkáikat is magaménak mondhassam. Néha ez lustaságból fakad, néha egy negatív vélemény hatása, néha egyszerűen az érdeklődés hiánya okozza.

Így vagyok az ír zenekarral kapcsolatban is. Addig nem is tudtam a létezésükről, amíg bele nem futottam a Troublegum-ba, amit egyből felkapott a szaksajtó, és kapásból levett a lábamról, majd egy évre rá az Infernal Love-ot CD-n meg is vettem, de utána valamiért hanyagoltam a bandát, pedig a mai napig léteznek, és jelentetnek meg nagylemezeket. A nagy áttörést egyértelműen a Troublegum hozta meg nekik, amely a negyedik volt a sorban. Akkoriban nagyon sokat lehetett találkozni a zenekarral, mondhatni, egy kicsit a csapból is ők folytak punk-os lendületű, enyhén dark fűszerezésű rock nótáikkal – fel is dolgozták az Isolation-t a Joy Division-től. Ezzel el is mondtam, melyik környéken kell keresgélni, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen zenében utazik a trió. Valóban, a punk rock áll hozzájuk a legközelebb, ha már mindenképpen kategorizálni akarnék, de egyáltalán nem tucat lemez volt a Troublegum, sajátos stílusuk ekkorra egyértelműen kialakult – de nem okoskodom, mivel, mint írtam, nem ismerem az előzményeket. Viszont az Infernal Love-on egy picit tovább léptek, aminek én mindig örülök, mert rám fárasztóan hat, ha egy zenekar ugyanazokat a köröket futja, és nem szerettem volna Troublegum 2-t. Nem kellenek drasztikus változások, elég annyi, ha újabb elemek szivárognak be a muzsikába, változatos(abb) dalok születnek, ilyesmikre gondolok. És ennél az albumnál azt érzem, hogy ennek a kritériumnak maximálisan megfelelt a zenekar, mivel alapvetően nem alakult át a Therapy? zenéje, de ott vannak azok az új panelek, amelyek remekül épültek be, ezáltal létrehozva egy friss és üde korongot, amely nagyszerűsége ellenére már nem durrant akkorát, mint az előző, de azért így sem kopott meg az együttes neve. Talán egy kicsit alulértékelt is ez az anyag, ám számomra egy alaplemez, amit régebben nagyon sokat pörgettem.

Olyan újdonságokra gondolok, mint a lassabb, kimértebb és változatosabb tempók, az enyhén stílusidegen elemek, amelyek egyértelműen kellettek, mivel az ilyen típusú zenéknek halála az unalom, ami a ritmusok, verzék, refrének egysíkúságából eredhet. Andy Cairns énekes is törekedett arra, hogy a hangja több színben pompázzon. Nem rossz dalnok, de azért vannak korlátai, ám remekül lavírozott e keretek között. Jók a dallamai, és több nótában is pofás refréneket ötlött ki. Ehhez a fajta muzsikához nem is kell operaénekesnek lenni, elég az, ha egyéni módon, valamint nem hamisan jönnek a sorok a vokalista szájából.

A kezdő Epilepsy rögtön nem egy átlag punk rock nóta, tördelt ritmusaival, érdekes váltásaival lebegteti is a kérdőjelet a zenehallgató szemei előtt, de egyébként nem rossz, ami elhangzik. A Stories már visszatér a normál kerékvágásba, pofonegyszerű riffjeivel és dallamos refrénjével hamisíthatatlan Therapy?-t konstatálhatunk, hogy majd az A Moment of Clarity-vel újra meglepjék az embert a srácok. Kitűnő nóta, amely visszafogottságával, lírai betétekkel és monumentális vokális témáival hengerel, ezzel is megmutatva egy másik arcát a zenekarnak, ráadásul óriási érzelmek vannak a dalban, ami több tételben is ugyanúgy felbukkan. Ebben is különbözik a Therapy? a hasonló stílusú bandáktól, mivel nem feltétlenül a düh, a gyűlölet fröcsög belőlük, inkább intellektuálisabb módon közelítenek a zenéhez és a szövegekhez.

Bevallom, van egy-két nóta, ami nem jön be 100 százalékosan, ilyen a Jude the Obscene, a Bowels of Love vagy a Bad Mother, de ezekkel sincs gond, mivel a változatosság, a fogós dallamok és az ötletes zenei megoldások ezekben is fellelhetők, ám számomra a lemez második fele az igazi csemege, kezdve a Misery-vel. Ez is egy „szokványos” Therapy? szám, ami középtempós ritmusban adagolja a jobbnál-jobb dolgokat. Különösen a dob tetszik benne, mert Fyfe Ewing húzós játékát laza pörgetésekkel színezi, ami mindenképpen jót tesz a dal minőségének. A Me Vs You ismét egy formabontó tétel, kapunk egy adag csellót és hozzá sötét hangulatot, szóval egy igen komor nótát hallhatunk. A végét kicsit elhúzzák, ettől eltekintve igen súlyos alkotás ez. Ehhez képest a Bodies tök vidám és laza, mondhatni, ez az album slágere. Remek a refrén, és az ahhoz tartozó háttérvokál. Ezután ismét az érzelmeké a terep, a Diane egy lányról szól (értelemszerűen az ő neve a cím), akit megerőszakoltak és megöltek. Ez egy igen szívbemarkoló dal, a zene is ehhez igazodik, és ebben is van cselló. De hogy ne süllyedjünk apátiába, arról a záró nóta gondoskodik (30 Seconds), mert itt kiadják magukból a feszültséget a fiúk, és felcsapja fejét az optimizmus, amit a sokat ismételgetett refrén is alátámaszt: „There is a light at the end of the tunnel”. Szóval van remény, ez nem vitás. A muzsika is passzol, mert egy jót zúznak benne az ír arcok, az egésznek örömzenélés hangulata van. Ezzel le is zárul az Infernal Love, úgyhogy lehet is elölről kezdeni.

Utóirat: nehezen született meg ez a lemezismertető, mert rengeteg dolog hátráltatott, de végül csak összejött. Ezek után már teli torokból üvöltöttem a munkahelyemen csutkára tekert hangerő mellett, hogy „Your body is loose and you’re going down!”. 🙂

A cikk szerzője: Zozzie 328 további cikk
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*